Pálfi Gyuri Szabadesés című filmjét simán negligálta a honi kritika és a nézők masszája, így nagy jövőt nem jósolok a mai, magyar értelmi-érzelmi ugaron Samuel Benchetrit Lépcsőházi történeteinek sem. A két film ugyanis közeli rokon, hangvételében, gondolatiságában, tematikájában és témájában egy tőről fakad. Nem tudom, hogy az alkotóknak van-e köze egymáshoz, illetve, hogy Benchetrit látta-e Pálfi filmjét (ennek nincs is igazán van jelentősége, hiszen amennyivel korábbi a magyar film, annyi idő nem elég egy játékfilm előkészítéséhez), de tényleg, mint két alma a két film.

A történet (illetve, történetek) színhelye ezúttal is egy meglehetősen koszlott bérház, a különbség mindössze annyi, hogy ez a bérház valahol Franciaországban, egy közelebbről meg nem nevezett város külvárosában van, és a lépcsőházban van lift is, tehát nem kell minden áldott nap felcaplatni a lépcsőkön a megrakott cekkerekkel. Illetve, lift van, de nem működik. Ajvé, itthon vagyunk tehát. Lakógyűlésbe csöppenünk rögtön a nyitójelenetben, amely pont olyan, mint nálunk szokott lenni. A lakóközösség megszavazza az új lift beszerelését, annak plusz költségeivel, de itt is van egy lakótárs, aki nem száll be a közösbe – cserébe a közösség letiltja őt a lifthasználattól. Sterkowitz úr (Gustave Kervern) azonban egy otthoni sportbaleset okán rövidesen lebénul, így kénytelen illegalitásban használni a liftet. Eközben a házba egy titokzatos nő költözik, akiről szemfüles ifjú szomszédja (Jules Benchetrit – amúgy a rendező fia) hamarosan kideríti, hogy hajdan ismert színésznő volt (Isabelle Huppert), ma azonban inkább csak egy magányos, közeli barátságot csupán az alkohollal ápoló roncs. Az érzékeny, nyitott fiú azonban megtalálja a kulcsot a nő lakásához (illetve a szívéhez is). Mialatt a lépcsőházat őrző két munkanélküli “atlasz” épp a tetőn spanglizik, egy amerikai űrhajós (Michael Pitt) ér földet az orruk előtt, mintegy kényszerleszállásképpen. Őt a ház egy másik lakója, az algériai származású asszony (Tassadit Mandi) veszi gondjaiba, aki a nyelvi nehézségekre fittyet hányva saját, börtönben pihenő fia helyettesét találja meg az égből jött idegenben.

Magányos, kényszerpályán mozgó, olykor még arról is teljesen kisiklott sorsok gabalyodnak össze e filmben is, mely azonban közel sem afféle érfelvágós szociodráma, miközben annyira földhözragadt, annyira naturalisztikus minden, hogy ennél jobban nem is lehetne az. Ritkán tudunk ennyit nevetni emberi nyomorúságon, magányon, reménytelenségen és elesettségen, mely nevetés azonban egyáltalában nem csúfondáros, kárörvendő kacaj, sokkal inkább szeretettel teli, együtt érző, optimista nevetés. Benchetrit humora groteszk, olykor kissé bizarr is, azonban ez nem elidegenít célpontjától, hanem éppen ellenkezőleg, cinkos kacsintással, fülünkbe súgott vicces jellemzéssel hozza közelebb. Szereplői egyszerre elrajzolt karikatúrák és tipikus, valósághű karakterek. Az már a művészet része a dolognak, hogy ezek a karakterek valójában egyáltalán nem akarnak rosszat egymásnak, élni és szeretni akarnak, még akkor is, ha erre nem mindig kínálkozik adekvát lehetőség. Bár nyilvánvalóan a valóság köszön vissza a film képein, az itt a valóság egyfajta lírai transzformációja, valamiféle elemelt realitás, mint ahogyan például Vittorio De Sica filmtörténeti Csoda Milánóban-jában is láthattuk: talán erre a megközelítésre utalhat a ma már meglepőnek számító 4:3-as képarány is, mely szinte természetellenesen zsúfolja össze a történet helyszínét és a benne szereplő karaktereket, így érzékeltetve a három, részben egybefonódó történet fojtogató légkörét. És éppen ezzel dinamikus az a kontraszt, amelyet a szereplők kinyílni vágyó, erős szeretetéhsége és a társra találás késztetése okoz. Megoldódnak a dolgok ebben a filmben, és tök jó ezt látni. Erről szól a film, mint műfaj, erről szólt mindig is. Asanisimasa: 9/10