Nos, igaza van az összes lelkendező kritikának, mely az HBO (Magyarország) legutóbbi sorozatával, az Aranyélettel kapcsolatban született. Szinte hibátlan ez a finn eredetiből okosan, pontosan és ügyesen magyarított széria, nyugodt szívvel és tiszta fejjel is összemérhető bármivel, ismétlem, bármivel, ami jelen pillanatban fut a tévéképernyőkön, bárhol a világban. A sztori mindenhol tökéletesen érthető, mégis benne van minden apró és felfoghatatlanul nagy gonoszság, ami ma speciálisan Magyarországot nyomorítja. Pontosan látjuk benne, mi az, amitől olyan szar ebben az országban élni, de azt is, hogy mi az, amitől annak a néhány szarházinak olyan jó. Mindenki lop. A lopás a nemzet fundamentuma. Tök mindegy mit lopunk, a közösből 300 forintot a meg nem vásárolt buszjegyért, vagy milliárdot a szerető új kedvtelésére, hogy olcsó teszkós whiskyből tölti fel a kocsmáros a márkás üveget, vagy kamionszám hozzuk be az országba az adómentes csempészcigarettát.

Tényleg jó látni Thuróczy Szabit a tőle eddig szokatlan, az élet súlya alatt összeroppanófélben lévő kis(gaz)emberként. Ónodi Eszter már-már Gemma Teller-i mélységekbe emelkedő cinikus, önző anyafigurája és szarkeverője is tűpontos karakterrajza az ismert belvárosi jelenségeknek, akik feltűnnek olykor az Andrássy út luxusbutikjaiban. Anger Zsolt echte kiköpött ruszki “üzletember”, mégha szerepe szerint itt most magyar. Brutális és kíméletlen, aki a legváratlanabb pillanatokban válik érzelgőssé. Döbrösi Laura és Olasz Renátó, a gyerekek, remélhetőleg nem használódnak el idő előtt, hiszen itteni jelenlétük egyaránt perfekt és hiteles. Egyáltalán, hiteles a nyolc rész minden egyes szereplője, jó a rendezés, feszült, tempós, jó ritmusú az általuk pörgetett cselekmény. Hiteles a sztori is, minden egyes fordulatával.

Meglepő az is, ahogyan a thriller és a krimi műfaji elemei csomómentesen keverednek a szociografikusan pontos társadalomrajzzal. Abszolút működik a krimi fősodor, a családi dráma is, miközben megállapíthatjuk, hogy a magyar egészségügy rohad, a rendőrség a bűnözők és politikusok zsebében lapul, aki kíméletlen, az nyer, aki nem, az halott, az építkezési vállalkozó kilopja a megrendelő szemét is, és a többi, és a többi. Ha nagyon kekeckedni akarok, akkor ez a társadalomkritikus szemlélet lehet az Aranyélet buktatója, hiszen vannak bizonyos részeknek olyan, olykor igen hosszú pillanatai, amikor kissé arányt tévesztenek ebben az alkotók. nem az igazmondással van baj, hanem a stílustöréssel (Erre persze, rögvest rá lehet vágni, hogy ez nem törés, hanem stílusteremtés. Oké.).

Azt sem hallgatnám el, hogy a finálé elég tétovára sikerült, mert az azért mégsem járja, hogy már megint a szegény Tankcsapdának, mint aláfestőzenének kell felpörgetnie a dolgokat… De nincs baj, mert odáig valóban hasít. Lehet hallelujázni, én csak annyit tennék hozzá, hogy az alkotók korábbi munkái sem rosszak annyira, mint amennyire ez jó: az egyik rendező, Mátyássy Áron Filmszemle-fődíjat nyert az Utolsó idők című vidéki thrillerrel, míg Átok című minisorozata ennél is jobban sikerült. Dyga Zsombor Köntörfalakja szinte mesteri kamaradarab, de korábbi munkái is figyelemreméltóak. Tasnádi Istvánról, a vezető íróról elég csak annyit mondani, hogy hozzá köthető a másik HBO-s sikerszéria, a Terápia, míg Zomborácz Virág, a másik író rendezőként is igen tehetséges, hiszen idén mutatták be Utóélet című, bemutatkozó nagyjátékfilmjét. Szóval, nem a semmiből történik ez a “csoda”, csak át kéne már kicsit nézni a szemünk és agyunk elé fújt ködfüggönyön, és észrevenni, mi zajlik a szemünk előtt. Még a rossz magyar film is jobb, mint bármelyik csilivili hollywoodi szar, mert rólunk szól, úgy, ahogy soha, senki nem lesz képes láttatni minket, magyarokat, csakis a magyar filmes. Az Aranyélet pedig még jó is, de tényleg. Asanisimasa: 9/10