Bár első pillantásra nyilván mindenkiben egy száraz, érthetetlen, sokszor teljesen öncélúan alkalmazott idegen szakkifejezésekkel telezsúfolt, unalmas pasztellszínekbe kötött pszichológiai tárgyú Phd-dolgozat rémképe sejlik fel a Szüleink szexuális neurózisai című új német film címét olvasva, ám azt talán csak az alternatív színházi szcénát ismerők tudják, hogy ez a gyanú legfeljebb kis részben lehet megalapozott. A film alapjául szolgáló Lukas Bärfuss-színdarab ugyanis, bár lélektani hitelessége tudományos mértékű, alapvetően művészi alkotás, melynek célja nem igazán egy jelenség tudományos igényű vizsgálata, illetve az általa képzett problémagóc, és az ok-okozat széleskörű feltárása, csupán a témára való figyelemfelhívás, annak megvilágítása, a feldolgozás provokálása és az így kapott kérdőjelek, valamint egy szép, nagy tükör állítása a néző elé.

Tudomásom szerint, eddig háromszor került nálunk színpadra a súlyosan értelmi fogyatékos Dora szerelmi életét bemutató színdarab (Ódry Színpad, Stúdió K, Sirály). A film – Stina Werenfels rendezése – ezekhez képest újdonságot nyilván nem tesz hozzá az eredeti történethez, inkább annak egy letisztázott, látványában expresszívebb, ezáltal érzékileg is hatásosabb verziója, amellett, hogy az eredeti csúfondáros, merész, tabukat nem ismerő, igen kényelmetlen kérdéseket provokáló szemléletmódja is megmaradt. A tizennyolc éves Dora (Victoria Schulz) testileg érett nő, értelme azonban legfeljebb egy közepes képességű két-három éves gyermeké. A test szavának azonban képtelen ellenállni, a vad szexuális libidó űzi-hajtja előre, értelme azonban nem képes azt megfelelően koordinálni. Nincsenek gátlásai, hiszen nem képes értelmezni az őt körülvevő “normális” külvilágban zajló viszonyokat, annak kihívásait és csábításait, nem képes annak kőbevésett erkölcsi és etikai szabályai szerint élni. Vidáman viháncolva ugrik éppen szeretkező szülei közé, később az apját próbálja nyálasan lesmárolni, végül az utcán találja meg “az igazit”, egy látszólag teljesen hétköznapi, átlagos fiatalember személyében.

Egészen kényelmetlen kérdések merülnek fel már a film első kockái alatt. A társadalom igen nagy része szerint az ilyen mentálisan sérült embereknek jogunk sincs az ún. szabad élethez, hiszen képtelenen az adott társadalom szabályszerűségei szerint élni, ezért kizárólag gyámság alatt élhetnek. (Más társadalmakban, például a közép-amerikai indiánoknál ez a helyzet egészen más…) Mennyiben tekinthető normálisnak egy olyan társadalom, amely szinte csak úgy képes felszabadultan, igazán “jól érezni” magát, ha különféle kemikáliák (alkohol, kábítószerek, egyéb gyógyszerek) fogyasztásával lenyesegeti magáról az ún. “normális élet” által ráfűzött béklyókat? Mennyiben vagyunk mi normálisak, hogy el kell rejtőznünk ahhoz, hogy megsimogathassuk, megölelhessük egymást, és miért tartjuk megbotránkoztatónak, ha mások – neadjisten, szemlátomást értelmi sérültek – a nyilvánosság előtt, a legnagyobb hévvel nyalják-falják egymást, értsd ezalatt: szeretik egymást? Elítélhetünk-e egy hozzánk hasonló “normális” embertársunkat azért, mert esetleg enged egy véletlenül 80-as IQ alatti értelmű, amúgy csinos, felnőtt nő feléje irányuló vonzalmának? Eltilthatunk-e egy ilyen nőt a szerelemtől, megszabhatjuk-e számára az szerintük hozzá méltó kapcsolatot?

A film minden jelenete egy-egy kínosan meredező kérdőjel, s a film erénye, hogy nem sugall válaszokat. Pusztán Dora történetét mutatja meg, s általa talán azzal, mi mit tennénk azok helyében, akik Dora körül élnek… Bár azért az utolsó jelenetben kapott tanácsot meg lehet fogadni. Asanisimasa: 8/10