Miközben a haza bölcse kiadta a parancsot, hogy a magyar nők szüljenek unokát, főzzenek vacsorát és ne fárasszák kérdésekkel a Tisztelt Ház urát, a valóságban, itthon s a külvilágban, a helyzet kissé bonyolultabb ennél. Példának okáért, itt van az az igen cifra helyzet, amikor valaki férfinak születik, de a teste nő, vagy éppen fordítva, ízig-vérig női lénye göcsörtös, szőrös férfi fizimiskájában öltött testet. Miközben egyes nem túl intelligens humanoidok nyilván öblösen felröhögnek az ilyen “malőrön” (és ez még az enyhébb eset, hiszen le is hugyozhatnák, vagy meg is verhetnék az illetőt…), valójában elég könnyű belátni, hogy kevés ennél csúfabb tréfát űzhet a sors/Isten/karma az emberfiával/lányával. Mi ugyan teljesek vagyunk kerekek és egészek, mondhatni tökéletes példányai az emberi fajnak, de képzeljük csak bele, milyen lenne felébredni egy másik ember testében. Nem bonyolítsuk túl először, legyen az is pont olyan nemű, mint mi, csak egy másik. Megvan? Akkor most lépjünk tovább, és képzeljük el azt, hogy velünk ellenkező nemű az új testünk. Überpara. Sokan ébrednek így, nap mint nap.

Természetesen sokszor feldolgozta már e témát a filmipar, a legszélesebb minőségi palettán. A női ruhába öltözött férfiak és férfi ruhába öltözött nők már régóta rendszeres szereplői a különféle varietéknek, kabaréknak, komédiáknak és egyéb purparléknak, eredetük a kultúr- és művészettörténet évszázados, évezredes homályába vész, ez a vicces-keserű játék vélhetően egyidős az emberi tudat kialakulásával. Személy szerint fogalmam sincs, miért oly nehéz napirendre térni felette az emberek többségének bizonyos kultúrákban, és miért van az, hogy más kultúrákban viszont gond nélkül elfogadott a transzvesztiták és transzneműek társadalomban való jelenléte, senki nem ütközik meg azon, ha szembe jön velük az utcán, fényes nappal egy dekoratívan felöltözött gyönyörű nő, akiről csupán esetleg beszéd közben ugráló ádámcsutkája árulja el valódi nemét. A valódi transzneműek is egyre több helyen operáltathatják helyre magukat, sok helyen ráadásul társadalombiztosítási segítséggel. Na, nem nálunk, mert nyilván kell a pénz stadionra, kisvasútra, űrhajóra és saját kereskedelmi tévére.

Érdekes módon, miközben a transzexualizmus mindkét nem esetében jelen van, a transzvesztitizmus elsősorban férfiaknál jelentkezik, ha tetszik, mi bújunk szívesebben női ruhákba, illetve, a nők nadrágban már nem keltenek feltűnést. Ahhoz, hogy női ruhákban illegessük magunkat, még csak homoszexuálisnak sem kell lennünk, ezt mondják az idevágó kutatások, elég, ha kíváncsiak, kalandvágyók vagyunk. Persze, a legtöbb traveszti meleg, de igen sok közöttük transznemű, tehát olyan nő, aki férfi testbe született, viszont nőként gondolkozik, öltözik, vásárol, főz, szeret – és még szülne is, ha az a jó … alkotó… úgy alkotta volna őt meg, hogy erre képes legyen. De nem tud, mert farka van és nincs méhe, szülőcsatornája. Ők pl. melegek? Vagy heteroszexuális nők? Hmm.

Még nem írtam semmit Sean Baker igen komoly szakmai sikereket arató Tangerine című filmjéről, e cikk tulajdonképpeni tárgyáról, mely egy traveszti pár egyetlen karácsony estéjének történetét meséli el, töviről hegyire, úgymond, ki nem hagyna egyetlen kötőszót sem – vagyis de, mert minden eddigi benne van a filmben, arról szól, miközben effektíve végigkáromkodják az egészet. Milyen ma transzneműnek lenni Amerikában? Nagyjából ilyen, már ha nem születtünk traszneműnek egy kurva gazdag családba. Keressük a hozzánk hasonlókat, hiszen ki értene meg minket, ha nem azok, akik pont olyanok, mint mi magunk… Olyan ez, mint a közös nevező megtalálása. Jelen esetben az valahol az utcán lesz, a legzűrösebb sarkokon és sikátorokban, a megfelelő nyelvi, kriminalisztikai és szociográfiai kontextusban, hiszen egyszerűbb ismerkedni diszkóban, kocsmákban, mint könyvtárakban, amihez viszont a drog és az alkohol a hajtóanyag, nem a zöld tea vagy a mentes víz. Baker filmje ebből a szempontból hiteles szociográfia, minden szempontból, mert úgy mutatja be a külvárosi prostitúcióval, drogkereskedelemmel átitatott traveszti szubkultúrát, ahogy az van. Ez a társadalom legalja, a kitaszítottak, lecsúszottak, kiközösítettek vad, durva világa, ahol pont annyira vannak jelen a transzneműek, mint az ún. normális szexualitású egyedek. Ennyi. Amúgy a film szereplői sem akarnak mást, mint egyszer boldogok lenni ebben a kurva életben, tehát senki nem rossz ebben a történetben, legfeljebb kicseszett vele a sors, amikor a szerencsét osztotta.

Maga a film amúgy pont olyan, mint egy korai Jarmusch-film, csak nem Robby Muller vagy Tom DiCillo fekete-fehér, statikus képeslap-stílusában, hanem egy izgő-mozgó, mindenhová odatolakodó iPhone 5-ös mobiltelefon autófókuszos, auto-white balance-os HD vizualitásával fényképezve. Forradalmi, ha a témához hasonlóan, nem is példa nélküli tett. Pontos, hiteles életkép. Asanisimasa: 7/10