Komolyan azt hittem, hogy Jack Bauer után kizárt, hogy jöjjön egy olyan tévésorozat, amelyik érdemben bármi újat hozzá tud tenni a terrorizmus témaköréhez – a Homeland első évada viszont csont nélkül bizonyítja ennek ellenkezőjét. A 24 című, nyolc évadot (meg némi serclit) megélt sorozat persze mind tematikájában, mind formailag korszakalkotó marad, míg tévé a tévé, azonban a Homeland sem fog elhamvadni említés nélkül. Pontosan ott szorít, ahol a 24 kienged, míg Jack fut, lő és harap, addig Carrie Mathison, a Homeland CIA-ügynöke (és vezető karaktere) átlát, mélyre ható összefüggéseket világít meg és eddig ritkán látható, gyaníthatóan igen reális képét villantja fel a jelenkori, globális terrorizmusnak, annak motivációit, pszichológiáját és működési elvét illetően. (Az elkövetkezendőkben lesznek kisebb spoilerek.)

A sorozat 2011 októberében, az amerikai Showtime kábeltévén debütált. Karácsony előtt volt az évadzáró finálé, ám ez a röpke pálya éppen elég volt ahhoz, hogy a sorozatot, illetve két fő karakterét már jelöljék is Golden Globe-ra, ráadásul nem kis nyerési eséllyel. Nem eredeti a project, hiszen az alapötlet a Hatufim (חטופים/Elrabolva) című izraeli gyártású tévésorozaton alapul, mely két izraeli katona életét mutatja meg 17 évnyi szíriai rabságból való kiszabadulásuk után, ahogyan hősként ünneplik őket, nem is sejtve, a hosszú rabság milyen változásokat okozhatott bensőjükben. Ez önmagában is egy roppant érdekes ötlet, sőt, tán még érdekesebb is, mint ennek Amerikába történő “áthangszerelése”, azonban ne legyünk telhetetlenek (vagy tanuljunk meg héberül). Főleg, hogy az igen sietősen, mindössze egy évvel az izraeli minta után elkészült amerikai remake is igen jól sikerült. Az alapszituáció a következő: Nicholas Brody tengerészgyalogos őrmestert egy iraki akció során egy titkos akcióban kiszabadítják, így derül ki, hogy már nyolc éve egy odúban sínylődik, az Al-Kaida fogságában. Ezt megelőzően azonban Carrie, a CIA agilis ügynöke olyan információkhoz jutott, hogy egy amerikai katona átállt az Al-Kaidához – Carrie kapcsol, ám ekkor Brody őrmestert odahaza már hősként ünneplik, ráadásul komoly politikai pálya is megnyílni látszik előtte. Carrie így egyre jobban magára marad fixa ideájában, miszerint Brody az Al-Kaida beépített, és igen jól kiképzett sejtje, aki egyre közelebb jut az Amerikai Egyesült Államok alelnökéhez… Brody azonban normálisnak látszik, csak a hosszú távollét alatt szétzilálódott családját próbálja újból összekovácsolni, ez okoz számára nehézségeket, ráadásul nem is kicsiket.

Alapvetően pazar ötlet, hogy az Al-Kaida Amerika-ellenes tevékenységét legjobban egy törékeny, fiatal nő látja át, aki viszont saját cége, a CIA elől is titkolja, hogy súlyos mániás depresszióját csak intenzív gyógyszerezéssel tudja karbantartani. Ha kiderülne betegsége, az az elbocsájtásával járna. Így viszont nehéz elhitetnie főnökeivel, hogy a gyanúja nem alaptalan, légből kapott fantazmagória. Egy paranoid, bosszúszomjas, őrült rendszert csak egy mániákkal megvert, űzött elme ismeri fel, de amikor ezt az ún. normális világgal akarja megértetni, jobbára süket fülekre, vagy éppen ideges elutasításra talál. Az már a forgatókönyvírók leleményét dicséri, hogy Brody karakterét úgy vezetik végig az évadon, hogy egészen a fináléig nem tudjuk, valójában kicsoda és mit képvisel. Néha bizonyítottnak látjuk ártatlanságát, hogy aztán a következő részben minden megdőljön, s aztán vissza minden a rákövetkezőkben. Brody karaktere végig rejtélyes, izgalmas és meglepetésekkel teli – a néha kissé Bruce Willisre hajazó küllemű Damian Lewis nem véletlenül kapta meg e plasztikus figura megformálásáért az egyik Golden Globe jelölést. Carrie szerepéért pedig ugyanígy jogos a jelölés a hajdani hamvas Júliából markáns, karcos nővé érett, egészen kitűnő Claire Danesnek.

A fordulatos cselekmény elsősorban nem akciókban bővelkedik, inkább az ügyesen növelt drámai feszültség hajtja előre a nézőt (és a történetet), melyen csak néha tompítanak a sorozatoknál kötelezően előbújó, melodramatikus mellékszálak.  A végére igen komolyan a fotelbe süllyedünk, akció is lesz, a végső végkifejlet pedig csak az ideget növeli bennünk, mert megoldást csak szűkmarkúan, feloldozást pedig végképp nem ad. Marad minden a második évadra (vagy tovább). Némiképpen csökkenti a további élvezeti értéket, hogy azért fény derül Brody valódi arcára, így azonban a Homeland mégsem az olyan sorozatok sorát gyarapítja, melyek jól telepakolnak frásszal, aztán otthagynak minket valami blőd megoldással, hogy kezdjünk vele azt, amit akarunk (lásd pl: Lost). Az igen komoly és igen reális aktuálpolitikai vonatkozások miatt olyan kérdések is megfogalmazódhatnak bennünk, hogy vajon mit is jelentenek ezek az eléggé elcsépelt kifejezések, hogy terrorizmus és hazaszeretet? 9/10

Az első évadhoz hasonlóan, igen drámai a második évad is. Ahogyan a főszereplő páros több szálon cibált motivációi, a jóságos történelemprofesszori külsővel megáldott Saul Berenson (Mandy Patinkin) CIA-főnök mentori felügyeletével, egyre jobban összegabalyodnak, az tényleg fantasztikus, DE: (Spoiler!) Olyan nüansznyi bakikkal nem foglalkozok, mint pl. Carrie szempillantás alatt, bejrúti bevetés közben, a sötét barnáról világosszőkére változó hajszíne, de az, hogy az Al-Kaida simán kinyírja az USA alelnökét, majd utána felrobbantja a teljes CIA főhadiszállást, na, az azért a mese-kategória. Minimum a harmadik világháborúhoz lenne casus belli egy ilyen merénylet. Izraelben ez sajnos majdhogynem megszokott az ilyesmi, megrakétázzák cserébe Gázát, de az USÁ-ban nem. Ott azonnali atomválaszcsapást vonna maga után. Ettől függetlenül: 8/10

Talán erről a sorozatról elég lenne annyi is, hogy úgy csúszott le egyben a harmadik évad 12 része, hogy pisilni is alig mentem ki közben. Még mindig a jelenlegi legizgalmasabb széria ez a kémes-titkosszolgálatos típusúból, olyan fordulatokkal, hogy a fal adja a másikat. Olyan merész húzások, amit kevesen mernek maguknak megengedni: amilyen durva volt az előző évad fináléja, most még arra is tudnak rápakolni – a kérdés csak annyi, hogy lehet-e ezt így folytatni? 8/10

Kissé hosszas felvezetés után brutálisan sűrű plató és újfent rendhagyó finálé a negyedik évadban. Carrie nem hagyja magát, pedig faragják minden oldalról. Quinn (Rupert Friend) is egyre sikeresebben pótolja Brody hűlt helyét a sorozatban. 7/10

Az ötödik évad a berlini szín. Carrie már nem tagja a CIA-nak, egy kartatív magánalapítvány biztonsági főnökeként tevékenykedik, ám a feladat -Saul képében- mégis megtalálja. Tán ez a leggyengébb évad – de azért izgalmas ez is. 7/10

Szerintem nincs még egy futó tévésorozat, mely ennyire élesen, frissen, up-to-date módon reagál a napi, a világ közvéleményét sokkoló történésekre. Különösen lidérces az élmény a 2016 szilveszteri kölni, és más németországi események tükrében. Ez a hatodik évad is simán a fotelba szegez. 7/10

A hetedik évad akkor a “pesti szín”, tekintve, hogy Moszkva szerepét egy az egybe’ Budapest játssza. Andrássy út, a Budai vár, a Széchenyi Könyvtár szobái és más, számunkra tán könnyen felismerhető helyszínek rontják picit az illúziót, de úgy érzem, a sorozat valahogyan új lendületre kapott. Carrie gyermekelhelyezési gondjai, mániás depressziójának egyre súlyosbodó tünetei adják az évad melodramatikus “felületét”, míg az akciós-kémes vonalon részben az amerikai belpolitikában a valóságban is igen komoly veszélynek tekinthető szélsőjobbos, suttyó populisták “szabadságharca” (Steve Bannon karakterére hajazó O’Keefe (John Redmond) videoblogger és tévés provokátor figurája is telitalálat!), részben pedig az amerikai belügyekbe és a választásokba is beavatkozó orosz titkosügynökök szolgáltatják a még mindig éles aktualitást. Claire Danes elképesztő. 8/10

A nyolcadik, befejező évad igazából a Carrie és Saul kapcsolatának, egyben az egész sorozatnak a nagyívű, katartikus fináléja kíván lenni, s ennek gyakorlatilag meg is felel. Bár a felvezető részek a már megszokott afganisztáni szötymörgéssel telnek, tálib emírek és wannabe diktátorok társaságában, amit az utolsó epizódok csavarnak, az azért rendesen odaver. Lesz itt olyan haza- és barátságárulás, meg világmegmentés, hogy a faj adja a másikat. Bár fikciós az egész történet, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a dolgok valóban így, ilyen, szinte lírai finomságú kommunikációban zajlanak a való világ külpolitikájában is, és ha felötlik előttünk a mi harcos szenderfürkészünk kakadu-frizurája és tiszteletet vörös fejjel az asztalt csapkodva elérni vágyó pöttöm intellektusa, akkor érthető az a hisztérikusan felcsapó kacagás, mi felszakad szorongó bensőnkből. Persze, vannak helyek, ahol el lehet érni eredményeket asztalcsapkodással is – de legyünk biztosak abban, hogy azok nem fontos helyek. A fontos helyek például olyanok, ahol Kamasi Washington játszik, az igazán komoly dolgok pedig olyanok, amit itt – játékból- Carrie és Saul mutat be nekünk, szájtátiaknak. 8/10