Mintha valahol olvastam volna már, hogy “tudhattad volna, hogy ez csak a Hatalmas kis hazugságok második évada”… Persze, ez így koránt sem igaz, a Tudhattad volna című minisorozat egyáltalán nem Jean-Marc Vallée ma már kultikusnak számító (a kolléganőm telefonhangja pl. direkte e sorozat főcímzenéje) minisorozatának folytatása, még ha méretében (az hét rész, ez hat), Nicole Kidmanben és tulajdonképpen témájában is meglehetősen egybevágó. Egy meglehetősen csavaros, de tulajdonképpen klasszikus vonalvezetésű “ki a gyilkos?”-történettel állunk szemben mindkét esetben, melyek meglehetősen decens környezetben, amerikai kőgazdagéknál játszódnak, akik harmóniát és boldogságot hazudnak kifelé, miközben belül ugyanúgy cseszik szét egymás idegrendszerét, csalják és verik át egymást, mint más -alacsonyabb- körökben. Csak a képmutatás az ő köreikben sokkal feltűnőbb és sokkal tragikomikusabb is, nézve ezt kívülről, nem kevés kárörvendéssel.

A filmet az a dán, de mostanában már inkább Amerikában dogozó, kitűnő Susanne Bier rendezte, aki eddigi életművének nagy részét a konfliktusos házastársi kapcsolatok, a hűség és hűtlenség, valamint a házastársi erőszak vizsgálatának szentelte. Itt egy menő pszichiáter (Nicole Kidman) és egy menő gyermekonkológus (Hugh Grant) házassága áll a hajszálkereszt metszetében. A feddhetetlennek tűnő pasast egy nő meggyilkolásával vádolják, miközben az áldozatnak a pasas feleségével volt afférja. Satöbbi – a cselekmény elsősorban arról szól, hogy tulajdonképen ki a gyilkos: az elismert gyerekdoki, aki beismeri, hogy viszonya volt a későbbi álodzattal, a féltékeny feleség, akinek szintén, a feleség kőgazdag papája (Donald Sutherland), aki a család státuszán esett fénytörést polírozná, esetleg más?

Bier biztos kézzel végig is vezeti a nézőt (és a sztorit) ezen a kanyargós úton, minden rész végén biztosan ki is jelentjük, hogy na, ez volt a gyilkos – aztán a következő részben el is bizonytalanít, ahogyan az a tankönyvben meg van írva. Mire a végéhez érünk, bárki lehet, bár az addig vezető út izgalmaihoz képest a lehető legfantáziátlanabb megoldás lesz a “nyerő”, de a történetet eredetileg író Jean Hanff Korelitznek köszönhetően, ez a legreálisabb is. De a film amúgy tökéletesen működik. Sajnos, az adott társadalmi réteg rajzát az alkotók lényegesen pasztellszínűbbre festették, mint az elején említett Jean-Marc Vallée, a társadalomkritika sokkal kevésbé maró, viszont Hugh Grantnek baromi jól áll, hogy sikerült kibújnia a szégyenlős mosolyú puncibubus skatulyájából. Megért, mint a jó büdös sajt.