Kimaradt az életemből a Szex és New York, akárcsak a Született feleségek, általában bizalmatlan vagyok az olyan filmekkel szemben, amelyeknek három-négy szupernő/szuperfeleség áll a középpontjában. Így eleinte Jean-Marc Vallée hétrészes minisorozatától is tartottam („Hatalmas kis hazugságok” – micsoda affektálás…). Bár a rendező neve minőséget ígér, mégiscsak három nő a főszereplő (Nicole Kidman, Reese Whiterspoon, Shailene Woodley), plusz még kettő (Laura Dern és Zoë Kravitz). Gyönyörűek, gazdagok, az égvilágon semmi dolguk, csak a gyereknevelés. A helyszín kaliforniai kisváros az óceán partján; luxuslakások, szép autók, fényűzés.

Senkit sem áltatok: a karakterek, a fordulatok és az egész gazdag kertvárosi közeg egy szappanoperát idéz. Jó darabig csak az tartott a tévé előtt, hogy megtudjam, mi lesz a vége, hisz fényévekre van tőlem ez a világ. Ám az irritálóan tökéletes felszín hamar felfeslik; itt is, ott is egyre több gondosan leplezett titokra derül fény, az előbukkanó problémák pedig már csöppet sem szappanoperásak. Egészen komoly kérdések kerülnek terítékre a párkapcsolatokról, gyereknevelésről, a nők karrierépítéséről – hitelesen, életszerűen.

Az elbeszélés kerete bűnügyi nyomozás: valakit megöltek egy jótékonysági rendezvényen. Csak azt nem tudjuk, ki az áldozat, férfi-e vagy nő, továbbá hogy mi történt vele. A kihallgatott helybéliek bezzeg mindenkiről mindent (jobban) tudnak. A tanúvallomások közötti flashbackek mutatják az előzménysztorit, de hiába reméljük, egészen a végéig nem tisztázódik sem a tettes, sem az áldozat kiléte. Inkább az válik világossá, hogy több szereplőnek is oka lehetett kinyírni valamelyik másikat. A „ki a gyilkos?” feladvány már önmagában motivál, hogy az összes részt ledaráljuk, de még egy rejtély van, ami megoldásra vár: ki bántotta Annabellát?

A történet tulajdonképpeni origója a tanévkezdés napja: a főszereplők csemetéi ugyanabban az osztályban kezdik az iskolát. A nap végén a kis Annabella azt állítja, hogy az egyik fiú fojtogatta őt. A srác édesanyja, az újonnan ideköltözött Jane (Shailene Woodley) kakukktojásnak számít a tiptop, tűsarkús anyukák között: laza bakancsos-pulóveres, a tetejébe egyedülálló. Hát persze, hogy szinte mindenki az ő fiára gyanakszik. Csak kevesen hisznek neki, mint például a minden lében kanál Madeline (Reese Whiterspoon). Madeline-t előző férje elhagyta, amit azóta sem tud megbocsátani; egyformán piszkálja a csőrét exének új házassága (mert láthatóan működik), valamint az új feleség, Bonnie, akitől a környéken minden férfinak feláll a lélegzete (Zoë Kravitz). A nőszövetség harmadik tagja Celeste lesz (Nicole Kidman). Őt mindenki irigyli látszólag tökéletes élete miatt; ügyvédi karrierjét áldozta fel gyerekei és férje kedvéért, aki időnként jól megveri (Alexander Skarsgard).

Árulkodó, hogy az egész szériában Skarsgard figurája a legerősebb, legkidolgozottabb férfikarakter. Valamilyen formában csaknem mindegyik nőszereplővel kapcsolatban bejön a képbe a bántalmazás. Celeste esetében leplezetlenül, a maga szégyenletes rútságában mutatkozik meg a házastársi agresszió, Jane-ről megtudjuk, hogy gyermeke erőszak következtében fogant – csak hogy a legmarkánsabb szálakat említsem. Ez a fajta sorsközösség kétségtelenül közrejátszik a frontvonalak átrendeződésében. Kezdetben a szokásos vadmacskaharc zajlik – különösen ellenszenves, ahogyan a gyerekeiket kijátsszák egymás ellen -, majd a fókusz a felnőttgondokra tevődik át, „kis” hazugságokról a nagyobbakra. Ezzel arányosan csitul a rivalizálás (Reese Whiterspoon karakterét egyre könnyebb elviselni), halálos ellenségekből egyik pillanatról a másikra meghitt szövetségesek válhatnak. Érdek nélkül, pusztán érzelmi alapon – elvégre nőkről van szó.

A végén aztán –tatámm! – lehull a lepel, kiderül az igazság. Szinte operai nagyjelenet, szerencsére mértékkel adagolva. Túlságosan kerek a történet, a végső felismerések kicsit mesésbe hajlanak, de egye fene: összességében azért jólesett. (7/10)