Filmnapló – 2019. december

Az ír (The Irishman, 2019) – Lehet beszélni a mozi haláláról, a mozigyilkos Netflixről, bármiről, de azt nem látni, hogy ez  a film nem mozifilm, hanem csupán egy míves, maratoni hosszúságú tévéfilm, az azért a látásképtelenség egyik formája. A képek meséje helyett szavak, szavak, szavak, sok közeli, félközeli és a többi legalábbis ezt támasztja alá. Lehetne tévésorozat is, bár ebben a Jimmy Hoffa/Frank Sheeran-sztoriban nincs annyi csúcspont, hogy azok alapján részekre lehessen bontani, anélkül meg minek? Egyébként, engem nem zavart a három és fél órás hossza a filmnek. Az sem zavart, hogy a formátum “tévéfilmes”, mert azért azt is látni kell, hogy Martin Scorsese milyen műgonddal teremtette meg a néhány évtizeddel ezelőtti, amerikai miliőt. Mesélni meg aztán nagyon tud az öreg… Én inkább azért fanyalgok, amiért talán lelkesednem kellene: olyan ez az egész projekt, mint ma egy Rolling Stones-koncert. Simán megtölt még mindig stadionokat, azonban Mick Jagger, Keith Richards vagy Bill Wyman vállalja 70+-os korát, sőt, ráncait, miközben Robert De Niro, Al Pacino vagy Joe Pesci arra vannak kényszerítve, hogy hagyják magukat, hogy számítógépes trükkökkel tüntessék el arcukról azt, amit a kor -rengeteg munkával, szenvedéssel- oda felrajzolt… Hiába óriási színészek ezek, akik technikailag még simán el is játsszák 30-40 évvel ezelőtti önmagukat, még a szemek is csillognak, bár jóval fakóbban, de csillognak, a tartás, a mozgás, a hirtelen mozdulatok dinamikája, a gesztusok és az évtizedek alatt rögzült, jellegzetes arckifejezések azonban már fáradt, ízületes, mondjuk ki, kiégett öregembereké. Ahogy például, még a történet elején, a szerepe szerint még fiatal Frank megleckézteti a lányát molesztáló boltost – ott nagyon kilóg a lóláb. Szinte paródiaként hat a hetvenen bőven felüli Robert De Niro komótos, megfontolt, nyögvenyelős keménykedése – és ez a megfáradtság, ez az artitiszes nyögvenyelés tulajdonképpen agyon is vágja a filmet, sajnos. 6/10

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra, 2019) – Az elején kicsit, aztán egyre jobban olyan érzésem volt e filmet nézve, mintha Terrence Malick próbálkozását nézném, amint azzal küszködik, hogy valahogyan folytassa Kubrick 2001 Űrodisszeiáját… Pont olyan mélabú, olyan merengő köldöknézés lengi be a filmet, mint Malick -általam nem igazán szeretett- filmjeiben, ám ezt James Gray rendezte. Szép film amúgy, csak nem tudom, hogy mi a f*sz volt ez. Pont úgy nem értem, mint annak idején az Űrodisszeiát, csak abban volt annyi rejtély, hogy nem hagy(ott) nyugodni. Ebben is van rejtély, csakhogy ezt nem is akarom megérteni, mert nem tudja Gray elhitetni velem, hogy ezt meg kell értenem… Apa űr-Magellán, de picit bekattan a világvégén, vagy mi, a fia viszont utána megy és… és… és… nem hozza vissza. Asztrofizikailag és űrrepülés-technológiailag nem fikáznám a filmet, mert a Star Wars-szériához képest, amit itt látunk, az nettó tudomány, a tudomány mai állásához képest viszont baromság. Remek, mondhatni atombiztos a szereposztás, Brad Pitt simán elvisz ma már bármilyen filmet egyedül is – itt azonban szerintem ő is fellélegzett a végén, hogy végre vége. Donald Sutherland szerintem megunta a filmet a közepén, Tommy Lee Jones két nap alatt megcsinálta összes jelenetét, Liv Tyler pedig szó nélkül vette az akadályokat. Mondom, egy szó nélkül… eh. 4/10

Stan és Pan (Stan & Ollie, 2018) – Közhelyes, hogy a bohócok élete általában (sokszor) szomorú, olykor kifejezetten tragikus fordulatokban bővelkedő. E film Stanley Laurrel és Oliver Hardy, azaz, ahogy nálunk ismerik, Stan és Pan  pályájának végső szakaszát próbálja meg elmesélni. A fentiek figyelembevételével azt mégis nehéz elképzelni, hogy hogyan lehet végül is két komikusról ilyen szomorú, olykor kifejezetten kiábrándító filmet csinálni… Jon S. Bairdnek sikerült. Egy kifejezetten komótos ritmusú, modoros délutáni filmet látunk, melyekből a Hallmark csatorna-szerűségek töltötték meg műsoridejük 90%-át. Steve Coogan és John C. Reilly viszont illúziót keltően hozzák a két komikus karakterét. 5/10

Kisanyám – Avagy mostantól minden más (Raising Helen, 2004), Rossz anyák karácsonya (A Bad Moms Christmas, 2017), Négy karácsony (Four Christmases, 2008) – Tizenkettő egy tucat romantikus komédiák a karácsonyi tévéműsorból. Teszik a dolgukat, másnap már alig emlékszünk rájuk. Általában ügyesen ragadják meg a karácsony körüli hercehurca pszichózisát, legyen az a kötelező pucc és túlköltekezés, vagy a családi kapcsolatok harmonikusra hazudása, a bűbáj és jópofi mögötti igaz érzelmek megjelenítése; elég néhány élesen megrajzolt, találó szituáció, néhány obszcén, olykor kifejezetten trágár -de szintén mindig pontos- benyögés, egy kis közepesen illedelmes malackodás – és a film működik. Ne várjunk többet ennél, mert nincs is több ezekben a filmekben. Viszont feszültségoldónak tökéletesen működnek. Egyöntetűen: 6/10

Foglyok (2019) – A Mindenkivel Oscar-díjat nyert Deák Kristóf első egész estés (tévé)filmje, a lelkendező, korai kritikák állításaival ellentétben, nem mérhető Bacsó Péter A tanú című zseniális szatírájához, már csak azért sem, mert nem szatíra. Inkább csak halovány groteszk felhangokkal megrajzolt dráma az átkos ötvenes évekből, a “csengőfrász” idejéből, valóságban megtörtén események alapján (Szűts Miklós festőművész családjában történt meg a filmbeli esemény). Rákosi ÁVÓ-jának terrorja azonban e filmben igen szelídnek tűnik, csak néhány tekintetből és magából, a magánszférába való brutális behatolás tényéből érezni picit a dolog súlyát. Deák rendezéséből ez alig jön le. Átgondolt, hűvös profizmussal megalkotott, stabil darab ez a film is, mint a Mindenki is volt, azonban éppen a személyesség, az érintettség szorongató élménye hiányzik belőle, és ez nem életkor kérdése. Valamint nincs meg benne az a korszakot annyira jellemző paranoid őrület sem, amit A tanú olyan pontosan meg tudott fogalmazni… De legalább láthatjuk benne a fantasztikus Sodró Elizát! 6/10

Darabokban (Demolition, 2015) – Jean-Marc Vallée olyan dolgokat tett le az asztalra, mint az Éles tárgyakHatalmas kis hazugságok vagy például a Dallas Buyers Club. Ez a filmje is simán beleillik az igen magasra tett, valódi művészi minőséget jelentő színvonalba. Néhol szinte Huszárik Szindbádját idéző montázstechnikával mesél olyan bonyolult érzelmekről, mint a gyász, amit közvetlen hozzátartozó tragikus hirtelenséggel történő elvesztésekor érezhet az ember. Pontosan átélhető, de főleg megérthető e filmnek és Jake Gyllenhaal (a képen) finom alakításának köszönhetően ez a rendkívül bonyolult és összetett érzelmi vihar, az a szinte pszichotikus elmeállapot, amit egy ilyen tragédia okozhat. Természetesen, ez egy film, s ennek megfelelően a cselekmény helyenként extrém fordulatokat vesz, ám mégis minden pillanatában hitelesnek tűnik benne minden. A végkifejlet pedig egyértelműen felemelő és megtisztító erejű. Nagyon jó kis film ez. 9/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé
Címke: , , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Filmnapló – 2019. december bejegyzéshez

  1. wim szerint:

    A Darabokban már régen fent van a listán, most már aztán ideje megnéznem. 🙂 Jean_Marc Vallée-től a Vadont is bírtam.

    • efes szerint:

      Aha. 🙂 Tökös kis film. Azt hittem, valami érfelvágós nyavalygás lesz, ehhez képest tök korrekt, érzelmileg is hiteles történet, már amennyire én ezt a szituációt elképzelem hitelesnek, s a végén szégyentelenül, őszintén pozitív.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.