Szerintem ez a film az 1976-os Taxisofőr párja, és nemcsak azért, mert mindkettő Robert de Niro fajsúlyos főszereplése, amellett, hogy Martin Scorsese rendezte őket. Travis Bickle ugyanúgy a társadalom szélső, elhagyatott peremén szeretetlenségben, meg nem értettségben élő, magányos figura, mint itt Rupert Pupkin. Mindkét figura elemi erővel vágyik arra, hogy elismerjék, hogy egyáltalán legye valaki, hogy reájuk is vetüljön legalább arra a tizenöt nyomorult másodpercre a hírnév dicsfénye. Míg azonban ezért Travis vérfürdőbe torkolló utcai nagytakarítást rendez, erkölcsi és explicit értelemben egyaránt, addig Rupert csupán el szeretné mesélni történetét a stand up comedyk igényes(nek tartott) közönségének. Ezért, persze, a legmesszebbmenőkig is hajlandó tenni, érdekes módon, a nyílt fizikai erőszakon kívül tényleg mindent…

Rupert hihetetlen önbizalommal rendelkezik, a pszichológusok nyilván a szociopátia valamely formáit azonnal látják is személyiségében. Valójában egy alternatív valóságban él, melyben ő A komédia királya, és őszintén nem érti, miért nem veszi ezt észre már mindenki. Csalódottsága azonban csak megsokszorozza energiáit és akadályokat nem ismerve hág át mindenen és mindenkin, mígnem végre felléphet az ő magas trónusára, a számára valóban a világot jelentő deszkákra. Scorsese azonban nem kegyelmez, páros lábbal ugrik bele a hamis, rózsaszínű amerikai álomba. Itt aztán nem dicsőül meg senki… Rupertről most már mindenki számára kiderül, hogy csupán egy meztelen szerencsétlen, nincs benne semmi királyi, nincs igazán tehetsége semmihez, egy nyomorult kisember, mindenféle ráruházott, hollywoodi álhősiesség nélkül. Rupert Pupkin annyira antihős, hogy még kisszerűségében is kisszerű, aki még nevetségessé sem tud válni, amikor lelepleződik szánalmassága.

Élmény nézni Scorsese rendezését. A komédia királya sok tekintetben aránytalan, bizonytalanul, sután rakódnak egymásra a jelenetek. Scorsese későbbi filmjei sokkal simábbak, profibb módon megcsináltak, kiszámítottabbak. Ez a film viszont sokkal szenvedélyesebb, sokkal jobban áthatja a közlés elementáris vágya, hogy Scorsese-nek van mondanivalója. Persze, ez nagyjából ugyanaz, mint a Taxisofőré és a többi korai filmé, lúzerek, félresiklott életek cifra nyomorúságát mutatják a képek, Amerikát alulnézetből. Mindenesetre, ez a karcos, szögletes, a groteszk felé kacsingató rendezői attitűd rám sokkal nagyobb hatással bír, mint például a Némaság ködös perfekcionizmusa, vagy Az ír nyugdíjasklubbéli végtelen teadélutánja.

Érdekes Robert de Niro színészete. Innen, 2021-ből nézve már ekkor ugyanazokat a grimaszokat, elnézéseket, fura, egzaltált gesztusokat használta, ugyanazokat a pofákat vágta, mint azóta szinte minden filmjében. Én konkrétan meglepődtem, mert szinte összegezve láttam az egyik legnagyobb élő férfiszínésznek tartott pali teljes fegyvertárát – és ez az arzenál egyáltalán nem tűnt olyan félelmetesnek. Viszont ami benne van, az baromira ki van csiszolva, beolajozottan működik minden, de Niro olyan pontos, mint egy atomóra. És hát ő Robert de Niro., akit csak utánozni lehet… Viszont vicces látni, hogy ehhez milyen kevés kell, de ez a kevés mégis milyen elérhetetlen szinte minden színész számára.

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)