Martin Scorsese XVII. századi Japánban játszódó nagylélegzetű történelmi filmjének az a legnagyobb baja, hogy bőbeszédű. Nem mondanám, hogy fecsegős, de bőbeszédű, ezzel viszont szöges ellentétben áll címével, de főleg azzal a történettel, illetve azzal az üzenettel, amit sugallni kíván. A Némaság lehetett volna egy valódi, igazi nagy mű is, olyat, amilyet régóta vár az igényes filmközönség Scorsese-től, de azzal, hogy szétbeszéli, szétmeséli és szétemlékezi a történetet, agyon is vágja.

Képzeljük el, hogy például Tarkovszkij hogyan mesélte volna el az Edo-kori Japánba szakadt, hitehagyó portugál misszionáriusok történetét, hogyan ábrázolta volna azt a lelki tusát, amit megvívtak hitük megtartásáért és más hitvilág, más kultúra elfogadásáért… Hogyan ábrázolta volna azt az áldozatvállalást, amit Rodriguez atya (Andrew Garfield) vagy Ferrerira atya (Liam Neeson) véghez vitt, hogy emberek életét mentse ezzel? Hogyan mutatta volna be a japánok kegyetlenkedéseit saját hitük és saját hagyományaik védelmében? Valószínűleg sokkal jobban hagyatkozott volna a képek erejére, a színészek tehetségére és biztosan nem rágta volna így a szánkba, hogy amit most látunk éppen a vásznon, az ezt és ezt jelenti, és ezt és ezt kell gondolnod róla, kedves fizető néző… Hogyan mesélte el volna ezt a történetet Kuroszava?

Félreértés ne essék, komoly, mondhatni alapvető dolgokról mesél Scorsese, ami úgymond, le is jön a vászonról, csak éppen nem úgy, hogy bennünk, a nézőben is elindítana valamit, hanem csak úgy, mint egy előadás. Nem igazán érint meg a két óra negyven percnyi történetfolyam, és ennek oka talán az, hogy maga Scorsese sem hiszi el igazán azt, amin például Rodriguez atya gyötrődik. Vállára teszi a keresztet, de igazából maga sem érti, miért… Én is valahogyan jobban tudok azonosulni az “ördögi” japán inkvizítor (amúgy a film legjobb karaktere, Tadanobu Asano játssza) által képviselt praktikus, logikus és jobban belegondolva, teljesen vállalható elvekkel, mint Rodriguez egyre jobban magába záródó, fafejű hitével. Persze, a japánok keresztényüldözése szörnyű eszközökkel zajlott, de tudnunk kell, hogy a keresztény hittérítés sem válogatott eszközeiben (bár erről e történet nem beszél), és amúgy is, mit keresnek portugál papok Japánban? Igazán megkapóan ráadásul a végletesen kifinomult, méltóságteljes japán szertartások jelennek meg a filmben, a keresztény rítusok sötétben, rejtőzve, sárban és mocsokban, lopva zajlanak. Persze, hiszen a kereszténység az Edo-kori Japánban üldözött volt, de egy filmrendező azért filmrendező, hogy a csodálatosat, a magasztosat képes legyen megmutatni a szennyben, szegénységben és fertőben is. Feltéve, hogy ez célja egyáltalán…

Egyszóval, a film maga a kétkedés, és valószínűleg éppen ezért nem hat, mert maga Scorsese sem biztos abban, amiről mesél. A végkifejlet így kifejezetten erőltetettre, giccsesre sikeredik, azt látjuk, mintha akarná hősként bemutatni szereplőit, de valahogyan csak áldozatokat látunk. Jellemző módon, a történet egyik kulcsfigurája az a Kichijiro (Yôsuke Kubozuka), aki annyiszor tagadná meg hitét és istenét, saját nyomorúságos életét mentendő, ahányszor gyóntatópapja felmenti bűne alól…

A Némaság természetesen szépen fényképezett, látványos, igényes film. Csak éppen túl hosszú, túl határozatlan és túl bizonytalan, de túl didaktikus is ahhoz, hogy igazán jó film legyen. Talán ezt a határozatlanságot próbálja leplezni Scorsese bőbeszédűségével is. Ha lehet azt mondani, éppen a hit hiányzik a filmből és talán alkotójából is. Akarat van, érződik, pénz is van benne, látszik, de hit az nincs. És sajnos nem azért érezni hiányát, amiért Rodriguez atyáék elrejtik mélyen hitüket, amiről a történetnek szólnia kellene… 6/10