Régen találkoztam már Gus van Santtal, talán még akkoriban, amikor Tarr Béla-filmet akart csinálni színesben. Ez a filmje is 2005-ben került moziba, de most bukkantam rá az HBO Maxon. Az utolsó napokat bevallottan Kurt Cobain utolsó napjai “ihlették” – itt Blake-nek hívják a fickót, aki elmenekülve a rehabról egy elhagyott, lepukkant erdei kastélyban rejtőzködik hitelezői, ügynöke, a menedzserek és dílerei, de leginkább a sajátmaga által teremtett rock&roll-klisé elől, hogy ne ő legyen az a rocksztár, aki 27 éves korára idollá válva örökre elhagyja a földi színpadokat. Nos, tudjuk, Cobain az lett, és e filmben Blake is ugyanezt az utat tette meg. Van Sant persze nem direkte Cobain halálának körülményeit meséli el, hanem egy Cobain alakja által ihletett, mély depresszióban szenvedő, önmagába zuhant karakter elképzelt végnapjairól mesél egy meditatív, álomszerű, tulajdonképpen cselekmény nélküli, költői hangú képfolyamban.

Blake azonban Cobain ikonikus ruháit idéző cuccokat (az MTV Unpluggeden látható kardigánt, a Smells Like Teen Spirit-klip csíkos pulcsiját, szakadt farmert, koszos dorcót, stb.) viseli, s a kastély lakói is a Nirvana tagjaira (Krist Novoselicet és Dave Grohlt) hajaznak, Blake Cobain kedvenc kajáját, a sajtos makarónit kotyvasztja magának, miközben érthetetlenül motyog maga elé folyamatosan. Ha csokis pelyhet készít, a tejet a kredencen hagyja, a pelyhet teszi a hűtőbe, a telefon folyamatosan cseng, de Blake ügyet sem vet rá… Van Sant igen érzékletesen mutatja be egy elvonási tünetektől széthullott személyiség tétovaságát, a depresszió halálos-puha, vattaszerű mélységét. Bár effektíve drogozás nem látható a filmben, mégis sokkal hitelesebben mutatja be a heroin hatását, mint például Aronofsky szerintem túlértékelt és giccses Rekviemje. A giccsveszélyt van Sant is kísérti, Blake halála például szerintem túlment azon a bizonyos határon, viszont tudnivaló az is, hogy van Sant valamilyen okból erős vonzódást érez az önsorsrontó fiatal életek/halálok iránt és ez ügyben képtelen is határt szabni túlcsorduló érzelmeinek, viszont ezt életműve általam ismert részének fényében felfoghatjuk saját, szuverén művészi stílusjegyének is. Meg kell említeni azt is, hogy a filmben támogatólag, szereplőként vagy stábtagként részt vesz az amerikai független artfilmes szcéna több ismert arca is, pl. Harmony Korine, Asia Argento vagy Lukas Haas, Blake figuráját pedig Bertolucci, Haneke, Larry Clark és mások “múzsája”, Michael Pitt kelti életre.
