Lehetséges szerelmek (가능한 사랑/Ganeunghan sarang/Possible Love, 2026)

Egyebek mellett a dokumentumfilmezés egyik fontos problematikájára világít rá a dél-koreai Lee Chang-dong idén Velencében a zsűri nagydíjával jutalmazott filmje. Már elég régóta figyelem, hogy a nehéz, hátrányos helyzetű embereket, különböző okokból elfuserálódott életsorsokat bemutató, rendszerint vitán felül jó szándékú dokumentumfilmeket legtöbbször jó és rendezett életkörülmények közül érkező, széles világlátással és műveltséggel bíró emberek készítik, akiket csupán személyes, von haus aus empátiájuk készteti témájukba való belemerüléshez. Elenyészően kevés az olyan dokumentumfilmes, aki saját közegéből érkezve készít filmet saját közegéről. Ha személyes érzelmeit, emberi kötődéseit is beleviszi a filmbe, akkor annak objektivitása kérdőjeleződik meg, méghozzá alapjaiban – de ugyanez érvényes a “belbudai zöldövezetből” érkező filmesre is, ha az együttérzésből, sajnálatból vagy irgalomból közeledik túlzottan témájához, elengedve a távolságtartó szemlélődés és szemléltetés igazságát. Aztán, ha elkészül a film, azt rendszerint rendezett, jó körülmények között élő értelmiségiek nézik fejcsóválva és sűrűn bólogatva, hogy rettenetes életek ezek – és minden marad, ahogy volt. Ezek a filmek ritkán jutnak el azokhoz, akikről általában szólnak, így szépen díjazott, elismert pusztába puffogtatott szavak maradnak, minden jó szándékuk ellenére.

A Lehetséges szerelmek sem romantikus dráma, ahogy néhány ismertető írja, bár nem is dokumentumfilm. Négy szereplőt, két házaspárt követ végig majd’ három órás időtartamban. A gondtalan jólétet a lehető legtermészetesebbnek vevő Ye-ji (Cho Yeo-jeong) nagy lelkesedéssel és őszinte kíváncsisággal forgatja saját pénzéből készülő dokumentumfilmjét, melynek témája egy nagy dél-koreai üzem bezárása miatti tüntetés utóélete. Elsősorban az elbocsájtott munkások életkörülményeinek, lehetőségeiknek megismerésére koncentrál. Ennek kapcsán ismerkedik meg Mi-okkal (Jeon Do-yeon), aki szívesen beszél a kamerának életéről, vágyairól. Férje, Ho-seok (Sul Kyung-gu) már nehezebben nyílik meg, ő fizikailag, de lelkileg is igen megsínylette a tüntetést oszlató rendőrattakot, egy magába forduló, morózus ember, aki kizárólag az ivásban látja élete megoldását. Ye-ji a forgatás során egyre közelebb kerül az övénél jóval szerényebb körülmények között élő családhoz. Szinte családtagként tekint már magára, amikor meghívja őket gazdag férjének kényelmes tengerparti villájába. Mi-okék elfogadják a meghívást, azonban a számukra elérhetetlen luxusnak tűnő, Ye-jiéknak viszont természetes életmód hamarosan feloldhatatlannak tűnő ellentéteket, mélyen elrejtett vágyakat és indulatokat hoz napvilágra (azaz a telihold sápadt fényére).

Lee Chang-dong hihetetlenül finom eszközökkel rajzol elképesztően pontos, móriczi mélységű társadalmi drámát. Csevegve-csacsorászva lopózik témája legbelsejébe, hogy aztán otthagyjon minket a kellős közepében. Szereplőik viszont élik tovább életüket a saját koordinátarendszerükben és éppen ez a legsúlyosabb a filmben: szikével kimetszett látlelet egy modern, mobilitásában rögzült társadalomról. A film nem szórakoztató, nem is célja, de mégis magával tudja ragadni a kíváncsi nézőt, ahogy észrevétlen vonja egyre jobban bele a két házaspár közötti társadalmi és pszichológiai dinamikába, amellett, hogy bepillanthatunk általa egy távoli, de valójában mégis igen közeli kultúra mindennapjaiba is.

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .