Karácsonyra hangolt kémsorozat – eddig két évadban. A karácsony minden évben beköszönő topik, de igen ritkán kapcsolódik hozzá minőség. A Fekete galamb ugyan nézhető, helyenként szórakoztató, máskor még izgalmasnak is mondható kémes-akciós széria, ám szerintem holnap már nem nagyon fogunk emlékezni rá. “Kémszakmaiságot” ne nagyon várjunk tőle, ez nem A legendák hivatala, mégcsak nem is az Utolsó befutók, Joe Barton sorozat-kreátort inkább A megszállottak viadala és a szerintem alulértékelt Kleo karcos, morbid humora ihlette meg, amit ő az angol kormány legfelső köreibe adjusztált, néhány kissé közhelyes mellékvágánnyal, mint joviális, idős hölgyek által működtetett magánhírszerző béték, illetve brit maffiák, valamint néhány meleg bérgyilkos reménytelen szerelmi élete.

Szóval, helyenként vicces, de túl sok eredetiséget és komolyságot nem tartalmazó kis sorozatocska ez. Én Keira Knightley-t elég nehezen tudom elfogadni bármiben is, nem tudom, valamiért taszít a csaj, itt ráadásul egy magasrangú családanya álcájába bújt terminátort kell adnia – hát ezt végkép nem hiszem el. A mellékfigurák sokkal jobbak, különösen Ben Whishaw karakterében lehet potenciál… De nem tudom. Olyan “ha nincs éppen jobb, simán le lehet tolni, de ne várjunk túl sokat” cucc ez, bár karácsonyra talán jól jöhet, ha már émelygünk a sok édes geiltől.

A második évad még jobban bepörög, bár elsősorban a véres lövöldözős irányba, néhol már szinte egy élőszereplős Doom-ban érezhetjük magunkat (már ha a Doom mond még manapság bárkinek bármit). Teljességgel elvetemült minden. Bár alapvetően családi konfliktusok állnak a cselekmény hátterében, az alkotók szinte tapicsolnak a brutális kivégzésekben szétfröccsenő vérben, de ahogy a legőrültebb golyózáporban a két vállvetve harcoló mellékszereplő a lehető legnagyobb természetességgel és laza szabadszájúsággal vall szerelmet egymásnak, az mindenképpen prájszlessz. Ha nem vesszük komolyan ezt az egészet, simán szórakoztató.