Nem igazán tartozom a romkomok rajongói közé, de arra predesztinált időszakokban olykor azért megnézek egyet-egyet a műfajból. És bár a hazai felhozatallal kapcsolatban végképp vannak fenntartásaim, a 37 fokos kánikula jó apropó volt arra, hogy a tavaly nyáron kijött Hab esetében felülírjam ezt az előítéletemet is. Noha valóban nem hibátlan alkotásról van szó, nem bánom, hogy adtam egy esélyt ennek az érdektelennek még túl kritikus ízléssel sem nevezhető vígjátéknak.

Dóra (Kerekes Vica) még másfél évvel faképnél hagyása után is Dávid (Bányai Miklós) után epekedik, miközben másik szerelmének, a cukrászatnak hódol. Bármilyen ínycsiklandó falatkákat is készít azonban Hab névre keresztelt apró cukrászdájában, már csak némi tőkeinjekció mentheti meg a csődtől. Váratlanul adódni látszik is egy csábító lehetőség, ám gyorsan kiderül, hogy sajnos csak családi vállalkozások számára kapható, ráadásul a támogatásért versengők között van Dávid is újdonsült feleségével. Ez a két körülmény bőven elég ahhoz, hogy egy hirtelen impulzustól vezérelve Dóra is családot hazudjon magának, és egy frissen beszerzett sármos fogorvossal meg egy meglehetősen különc tizenegy éves kisfiúval jelenjen meg a pályázó családokat vizsgáztató vidéki workshopon.

Ezzel a felütéssel adott is a romantikus vígjátékok minden sztereotip kelléke egy habkönnyű nyári szórakozáshoz, ahol a szerelmi szál végkifejlete előre borítékolható, ám addig is jókat derülhetünk környezetünk tipikus figuráinak és trendi jelenségeinek karikírozott ábrázolásán. Innentől a forgatókönyv a romantikus szálból át is vált egy többé-kevésbé tankönyvforma szerint hozott klasszikus komédiába, melyben döntően a jellemkomikum viszi a prímet, és – az alkotók javára legyen írva – csak másodlagos szerep jut az álruhába bújt (fő)szereplők adta helyzetkomikumban rejlő bohózati elemeknek – amit cseppet sem bánunk. Az elsőfilmes Lakos Nóra–Fekete Fruzsina rendező-forgatókönyvíró páros jó érzékkel szűkíti le ezen a ponton a film világát és szereplőit egy vidéki kúria zárt, külvilágtól lehasított külső-belső terére és benne összesen 5 pár (plusz 4 gyerek) játékára. Még ha egy sokmilliós tender pályázói körét tekintve némiképp a realisztikusság-hihetőség határán egyensúlyoz is a tízszereplős történet (mellyel szemben persze amúgy sem támasztunk komoly relevanciakritériumokat), a workshopon résztvevő párok jól befogható mikrovilágát kellően fókuszáltan, jó ritmusérzékkel vágott komikus minijelenetekkel festi fel a film, melyek között mint fix tartóoszlopok között próbál helyet találni magának és egyensúlyozni a romantikus fő (?) szál. Meglepődéssel tapasztalhatjuk ezenközben, hogy innentől dramaturgiailag is átveszik a főszerepet a történet szempontjából teljesen mellékes szereplők, hogy a filmidő jelentős részében a komédia viszonylag jó műfaji színvonalán kitöltsék azt a dramaturgiai űrt, amit a romantikus szál súlyos vérszegénysége miatt nem lenne képes sem tartalommal, sem feszültséggel vagy mélységgel megtölteni.

Az egyébként egyenetlenül sikerült komikus karakterek közül egyértelműen a legkidolgozottabb a fitneszmánia mögé rejtőző középkorú család belső feszültségekkel teli hármasa, amelyben Elekes Ferenc a tőle elvárható profi klisékkel /az önellentmondó szókapcsolat nem véletlen/ hozza a szintén kifogástalanul formált perfekcionista és rigid feleségnek (Pálfi Katalin) alárendelődő töketlen, kedves lúzert. A még abszolút az ízléses mértékletesség határán belül mozgó szatírikus jelenetekben mindketten kissé steril alakítással teszik oda a maguk szerethetően visszás és esendő figuráját.

Velük ellentétben valahogy nem sikerül a lapos klisék szintjén túllépnie az Amerikából hazatántorgott, sprituális selfmade guru kétes figurájának (Szikszay Rémusz), és még gyengébbre sikerül a természetes őserő népnemzeti értékeit megtestesítő Ménes alakja: Kovács Lehel zavaróan túltolt alakításában az sajnos nem lesz több üres (jóformán dilettáns) paródiánál. Jóval finomabban árnyalt a feleségét alakító Láng Annamária összetettebb, lélektani feszültségeket és önellentmondásokat is megvillantó karaktere, mely ugyan szerencsétlenül ellenpontozza – mert még jobban megerősíti – Ménes megformálásának hiányosságait, de ő helyezi valamelyest mégiscsak a realitás szintjére a házaspárt és családját (a jelzésértékűen ügyesen fel-felbukkanó ikerpárral).

A mellékszereplők e meglehetősen változó nívójú arzenáljából, de igazából a film teljes stábjából messze kiemelkedve viszi a pálmát Lacika, Dóra 11 éves „fogadott” kisfiának (Gyarmati Erik) figurája. Egyértelműen ő a film legjobban megírt és megformált, következetesen kidolgozott karaktere, amely a történet szövetén végigvonulva egyenletes nívón képes hozzáadni a filmhez azt az erőteljes stiláris pluszt, ami nélkül igencsak gyengécske lenne nemcsak a sztori, de a többi karakter és maga a vígjátéki jelleg is. Lacika tűpontos következetességgel végigvitt groteszk figurája a humoros műfajok olyan magasabb regiszterét viszi a filmbe, ami Taika Waititi Jojo nyusziját és Wes Anderson világát idézi nemcsak szenvtelenül groteszk megformálásával, de még látványvilágával is. (Merész képzettársítás, de olykor az a benyomásom támadt, mintha Lacika személyében az andersoni és waititis stíluselemekből összegyúrt jelenségben egyúttal a Bádogdob Oskárjának Mahatma Gandhivá szelídült, 21. századi verziója is életre kelne.) És Gyarmati Erik magyar filmben gyermekszereplőtől (megkockáztatom: felnőtt színésztől is) ritkán látott profizmussal viszi el a show-t a dörgést jól ismerő, ugyanakkor szimbolikussá emelt tiszta lélekkel és ártatlanul igéző kék szemekkel ránk meredő koravén bölcs valószerűtlenül bizarr figuráját alakítva. A forgatókönyv mellett az operatőr is neki juttatja talán a legkiválóbb jutalomjátékokat, aminek a kisfiú látszólag játszi könnyedséggel meg tud felelni; átható tekintetén, frizuráján és öltözékén kívül hangja is telitalálat (nem sikerült megfejtenem, hogy volt-e ebben szerepe hangtechnikai trükknek).

Lacika figuráján kívül még Kerekes Vica látványának szentel ugyanekkora súlyt a film: a kamera rengeteget időz premier plánban a színésznő egzotikus vonásain és rézvörös hajzuhatagán, és a film atmoszférájának meghatározója a Kerekes vöröséhez és szeplős-fehér bőréhez passzított látványos színvilág, a hol a macaronok pasztelljét idéző jelmezek, de még inkább a harsány türkizek, zöldek túlfűtött kontrasztja, kiemelve a színésznő hangsúlyosan nőies megjelenését. Úgy tűnik, Dóra karaktere ehhez mérten már másodlagos vagy inkább csak sokadlagos – nem véletlen, hogy jelen írásban is csak sokadsorban jutottunk el a főszereplők és a (fő?) szerelmi szál említéséhez. Dóra bájosnak szánt, ám némiképp megkérdőjelezhető csetlés-botlása, melankóliája, frusztráltsága és férfiak iránti bizalmatlansága nem sok – lélektani – kapcsolatban van a hol ártatlan naiva képében megjelenő, hol erotikus kisugárzását hangsúlyozó erős képi hatásokkal, hacsak nem önellentmondásban; még ha elismerjük is, hogy mindezek az eltérő minőségek akár együtt is megférhetnek ambivalenciájukban egy valódi karakterben, itt azonban sem valódi karakterről, sem a forgatókönyv által más módon validált integráns jegyekről nincsen szó. Ebből adódóan helytálló is a rendező és az operatőr választása: a látvány többé-kevésbé elviszi a hátán az önmagában megállni nem igazán tudó, sajnálatosan vérszegény karakter hiányosságait. Személy szerint sajnálom, hogy a színésznőre pikáns szépségén kívül nem sok feladatot bíztak – vélhetően Kerekes Vica képes lett volna az ártatlan bociszemek és a kebelcsoda szerepén kívül másra is.

Nem kevésbé bántak szűkmarkúan a szerzők a mellette színre lépő sármőr, Marci (Mátray László) igencsak sematikusra sikerült figurájával, de mivel ő tényleg csak díszlet (kellék) nem csupán a sztori szerint, de a film egészében is, ezt megbocsátjuk neki a jóképű széltoló majdnem hiteles figurája miatt.

Az alkotók részéről legkevesebb figyelmet Dóra előző szerelme, Dávid és felesége (Zsigmond Emőke) kapnak: teljesen üres és érdektelen kétdimenziós figurák, bárminemű karakter híján, és a kapcsolataik ábrázolása (egymással és a többi szereplővel) is nélkülöz mindenféle tartalmat vagy színt. Kifejezetten zavaró dramaturgiai hiba, hogy a páros figuráit, akiknek a történet alakulásában a papírmasé kelléknél jóval nagyobb szerepük van, ennyire nem sikerül sem külön-külön, sem együttesen élettel megtölteni: még a múltbeli történetük sem képes validálni a karaktereket, ahogyan jelenbeli – a cselekmény szempontjából fontos – konfliktusaik is súlytalanok, viselkedésük és reakcióik nem képesek életteliek és hitelesek lenni. A film legterjedelmesebb és dramaturgiai szempontból legkardinálisabb részét kitevő workshop-részben teljes mértékben elhalványulnak (jóformán el is tűnnek) a náluk klasszisokkal karakteresebb és kidolgozottabb másik két – a vígjátéki kelléken kívül abszolút csak háttérfunkciót betöltő – házaspár mellett. Azt az ízléses és intelligens rendezői döntést ugyan, hogy az ő kettősüket nem akarták – a műfajilag minimálisan szükségesnél jobban túlkarikírozva – nevetség tárgyává tenni, egyértelműen díjazzuk, a probléma azonban az, hogy úgy tűnik, más elképzelésük meg nem volt az alkotóknak velük kapcsolatban.

Feledhető karakterük dacára valahogy – ha nem is túl meggyőzően – végül eldöcög a sztori a boldog és tanulságtól sem mentes végkifejletig. És ha eddig nem, ezen a ponton muszáj megemlíteni a forgatókönyv egy ügyes – mondhatni az eladható cukiságfaktor szerepét betöltő – húzását, ami kellemesen továbbfűszerezi a romkom édes-habos ízeit. A filmen a történet szintjén végigvonul ugyanis a klasszikus filmek, jobban mondva a nagy színészóriások iránti nosztalgia és rajongás, aminek kellemes-kedves (noha a többi jól sikerült vígjátéki elemhez hasonlóan szintén nem éppen egyedi) tetőzése a film legvégén egy apró jelenetben következik el. A jópofa geget azonban nem leplezzük le – aki kíváncsi rá, persze csak ha szereti a kellemesnek mondható könnyű nyári filmeket, nézze meg a Habot.

– szasz –