A történet főszereplője egy fitnessz-területen dolgozó influenszer, amolyan lengyel Béres Alexandrába oltott Rubint Réka. Inkább Rubint Réka… Egész életét dokumentálja az Instagram-oldalán, aminek 600 ezer követője van (vö.: Rubint Rékát kb 350 ezren követik…), emellett nyilvános edzéseket tart, táplálkozási és életvezetési tanácsokat ad, tévéműsorokban szerepel, magánélete azonban egyenlő a nullával. A követői azonban csak a jókedvtől, fittségtől és egészségtől minden pillanatban kicsattanó Sylwiát látják, miközben az is nyilvánvaló, hogy legtöbb követője számára ez az elérhetetlen álomvilágot jelenti. Holott a valóság, ugyebár… Nyilvánvaló, hogy olyan nem létezik, hogy valaki minden pillanatában egyetlen óriási pozitív töltetként van jelen a való világban. Aki azonban bekerül a showbiznisz eme területére, nem engedheti meg magának azt, hogy bármivel is árnyalja ezt a képet, mert sportszergyártó-, ételszállító-, kozmetikai- és egyéb más szponzorai, akik viszont meredten bámulják egész nap az eladási statisztikákat, azonnal egy újabb, a tökéletesség látszatát hiba nélkül fenntartani tudó influenszer mögé állnának.

Aki ismeri a szó jelentését, és picit jártas ennek a világnak mindkét oldalán, azok számára sok újdonságot nem hoz Magnus von Horn Cannes-ban szép sikert arató lengyel-svéd koprodukcióban készült filmje. De józan, paraszti logikával is könnyen kikövetkeztethető, hogy aki 24/24-ben a nyilvánosság előtt él, alszik, sőt még intim dolgait is élő adásban intézi, mert a rajongók ezt követelik meg tőle, annak nincs is igazán valódi élete, és ez a talmi népszerűség valahol nagyon csúnyán vissza fog rá csapni, elébb-utóbb. Aki számára azonban csak az nyilvánvaló, hogy az influenszer egy számára elérhetetlen, tökéletes idol, nem pedig egy szakemberek által gömbölyűre simított marketingeszköz, az valószínűleg nem fog találkozni ezzel a filmmel. A Sweat című film így picit lufinak tűnik, bár amiről beszél, az ettől még nagyon valóságos – és talán hiánypótló is.

Sylwia (Magdalena Kolesnik képes karaktere személyiségében megvillantani a felszín alatt zajló, nem nyilvánosság elé szánt folyamatokat is) természetesen szenved a magánytól, a szeretetlenségtől, amit a 600 ezernyi lájkolójától nem fog megkapni. Jellemző jelenet, amikor egy plázában személyesen találkozik egyik rajongójával, az saját nyomorult életét zúdítja rá, felszínes rajongása inkább idegesítő zaklatás. Kisvárosi családjától sem kapja meg az odafigyelést, vagy ha mégis, abban is sok a generációs szakadék okozta meg nem értés. Instagram oldalán ráadásul megjelennek a szexuális zaklatók is… Szemmel láthatóan ismeri van Horn ezt a világot, s picit hátralépve belőle, finom kritikát is képes megfogalmazni, azonban a világot nem fordítja ki sarkából. Kezét széttárva mutatja, ez egy ilyen show, aminek viszont mennie kell tovább… És fogat összeszorítva, megy is tovább a maga útján. Én vártam volna valami komolyabb összeomlást, valami tragédiát, de ez nem történik meg a filmben (illetve igen, de nem úgy), ami viszont tényleg tragikus. Sajnos, nem “jó” értelemben. A világ tényleg efelé halad. Még több, még tökéletesebb véleményvezér jön, aki megmondja, mit gondoljunk, mit együnk, hogyan éljünk, azonban az általuk közvetített tökéletes világ még messzebb lesz a miénktől, mi pedig a sok okosság birtokában még zavarodottabbak, még kövérebbek, még betegebbek és még boldogtalanabbak leszünk. Ez a film ezt az utat vázolja fel.