Az éjféli égbolt (The Midnight Sky, 2020)

Nem jár ki az elnéző, drukker szemlélet George Clooney rendezői fellépését illetően, hiszen nem Az éjféli égbolt az első rendezése. Nyugodtan nevezhetjük az urat filmrendezőnek is, hiszen elég szép filmográfiával rendelkezik az IMDb tanúsága szerint ezen a téren is, nemcsak színészként, ahogyan mindenki ismeri. Ráadásul, rendezett ő már kifejezetten jó filmeket is (például A hatalom árnyékábant), úgyhogy, nincs bocsánat ezért a… miért is?

Láttuk már sci-fiben is színészként Clooneyt, pl. a Solaris amerikai remake-jében, sok egyéb mellett, ami nem is volt annyira rossz, legfeljebb Andrej Tarkovszkij eredeti remekművéhez képest volt az – azt azonban nem mondhatjuk, hogy a pali be van oltva e műfaj ellen. Még a drámaisághoz is van érzéke, sok példát lehet hozni erre is, tehát nem tehetségtelen, ezt semmiképpen nem lehet mondani. Ezt a filmet azonban elszúrta. Persze, lehet, hogy már az alapanyag – Lily Brooks-Dalton azonos című regénye alapján Mark L. Smith írta a forgatókönyvet- sem volt a legacélosabb, de akkor talán nem ezt kellett volna kiválasztani. Persze, feketén-fehéren, 11-es ariel betűtípusban talán lehetett némi fantáziát beleképzelni egy apokaliptikus világvége-történetbe, amit egy halálos beteg tudós, valamint egy semmiből a közben elpusztult Földre visszatérő űrhajó legénysége él át… Csakhogy, ha a “happy end” a teljes és mindenféle remény nélküli pusztulás, akkor ennek nagyon kereknek és kikezdhetetlennek kell lennie.

Az elkerülhetetlen megsemmisülés előtti pillanatokban nyilván összesűrűsödik minden, de tényleg minden, annak elméjében, aki ezt átélni kénytelen. Csábító lehet ebbe beleképzelnünk magunkat a légkondicionált szobában, az otthoni fotel biztonságában. De akkor önmagunkkal szemben is kíméletlennek kell lennünk és kicsit talán el is kell hozzá pusztítanunk saját magunkat is. Nagyjából úgy, ahogy Tarr Béla tette A torinói ló című utolsó filmjével. Meg sem kérdőjeleződik bennünk azt nézve az alkotó igazsága, ott valóban átélhetjük a kérlelhetetlen elmúlás utolsó pillanatait, s ebben nincs semmi magasztos, nincsenek érzelmek, Tarr nem alkalmaz semmilyen hatásvadász művészi eszközt, csupán a pályáját lezáró fejezetben az addig használtakat. A hatás elementáris. Itt valahol ugyanerről lenne szó, de Clooney képtelen megfogalmazni ezt művészi érvényességgel. Drámainak kellene lenni, ehelyett melodramatikus. Apokaliptikus a szituáció, ehelyett filmes zsánerek ujjgyakorlatait látjuk, zavarba ejtő mixbe vágva. Jól néz ki a film, a Netflixes producerek nem sajnálták a pénzt a külcsínre. Tulajdonképpen a színészek is megoldják azt, amit ebben a helyzetben meg kell oldaniuk – bár Clooney a történet főszerepét is vállalva, önmagához mérten is egysíkúan játszik. Az, hogy a film félremegy, abban a könyv és a rendező a hibás.

De igazából még nem is lenne baj a filmmel, egészen az utolsó negyedéig. Nem látunk addig “nagy” filmet, de nem is nézhetetlen a mozi. A vége azonban, amikor mintha Haydn Búcsúszimfóniájának mintájára tennék, a szereplők egymás után hagyják el a süllyedő hajót, Földet, biztonságos bázist, bármit, de mindenféle különösebb dramaturgiai felvezetés nélkül, na ott a fal adja a másikat. A Clooney-játszotta professzor, kínszenvedős haldoklása közepette megfejti saját látomását (akiről mi nézők előtte semmi jelzést nem kaptunk, hogy látomással van dolgunk), de ahelyett, hogy gyorsan, önkezével véget vetne ennek a kilátástalan nyavalygásnak, elkezd telefonálgatni az űrbe. Az adást fogja az űrhajó, aki közben teljesen buta módon és újfent megmagyarázatlanul keveredik nehéz szituációkba, és keveredik ki belőlük, minden további nélkül részben saját kardjába dől, részben pedig biblikus távlatokat nyitó megoldás felé navigál… De miért, miért, miért és miért? De jó, én szeretem a dadaizmust. Amikor azonban kvázi Ádám megbeszéli kvázi Évával, hogy akkor most ott van a világ, minek leszünk mi a lakói, BALRA FEL, Éva még kapcsolgat ezt-azt a műszerfalon, majd JOBBRA LE – na, ott bennem elszakadt valami.

Ez van, amikor valaki Garda-tóparti villájának teraszán, píneák hűs árnyékában, metszett kristálypohárból évtizedes scotchot kortyolgatva képzeli el magának a világvégét…

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

2 hozzászólás a(z) Az éjféli égbolt (The Midnight Sky, 2020) bejegyzéshez

  1. gukker szerint:

    Rég láttam ennyire unalmas, öncélúan művészkedő filmet.
    Gyorsan leöblítettem egy kis Az utolsó part-tal, hogy ne ülje meg a gyomromat.

  2. Visszajelzés: Évek telhetnek el, mire kiderül, va… – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.