Frank Zappát több mint negyven éve ismerem és azon kevés zenész közé tartozik, akik a mai napig velem vannak. Szinte mindennap hallgatok tőle valamit, legtöbbször ma már csak egy-egy tracket, de tényleg rendszeresen vendége vagyok az egyik legnagyobb zenestream-szolgáltatón, amire előfizetek. Életében hatvanvalahány lemezt adott ki, valamint halála után legalább még egyszer ennyit, ennek nagy része ott pihen egy külső vinyón valamelyik fiókomban, biztonság esetére. Nem mondanám, hogy rajongója vagyok, mert a rajongó szóról nekem inkább bugyihajigáló, sikoltozó bakfisok, focimezbe öltözött, félrészegen gajdoló “pasik” jutnak eszembe, márpedig Zappa iránt képtelenség rajongani. Zappa több ennél. Számomra leginkább talán amolyan guru, akivel életemben sosem találkoztam, bár egyszer láttam kb. 50 méterről, de meg sem fordult az eszembe, hogy odatülekedjek. Zenéin és dalszövegein keresztül mégis mindent elmondott, amire szükségem van. Nagyrészt abból élek azóta is.

Zappa magyarázta meg nekem legérthetőbben a szabadság fogalmát, ő értette meg velem igazából a zene jelentőségét, ő nyitotta ki a fülem, agyam, sőt, tán még szemem is, ő tett befogadóvá és tett kritikus szemlélővé. A múlt század hetvenes éveinek végén találkoztam vele először, talán még általános iskolás koromban, egyik haverom apja egy külföldi tanulmányútról a Zoot Allures című lemezzel tért haza. Ronggyá hallgattuk, bár ekkor még halvány sejtelmünk sem volt arról, mi a jó franc is ez – viszont annyira más volt, mint amit addig ismertünk (jórészt a magyar rádióból, a Csak fiataloknak! jellegű műsorokból), annyira vicces hangok szóltak, hogy a szó szoros értelmében egymás kezéből téptük ki a lemezt. Aztán jött a többi, a Tinseltown Rebellion, a Joe’s Garage, a You Are What You Is, és a többi.

Jóval később aztán egy netes fájlcserélő fórumán összeakadtam Terry Bozzióval, Zappa egyik dobosával is, aki rengeteg privát hangfelvételt osztott meg velem, koncerteket, próbákat, mesélt sztorikat. Láttam Zappa filmjeit, még szövegeit is fordítgattam kedvtelésből és angol-gyakorlásból… Úgyhogy, nem tudom igazán, mit mondhat még nekem róla ez a Zappa című portréfilm, mely Frank gyermekei gyámkodása alatt kerül a mozikba és egyéb filmnéző helyekre. Nos, zenei és gondolati értelemben nem sokat, láttam és hallottam már őt elégszer. Viszont, ismétlés a tudás anyja (és az ötlet anyja), nem véletlenül van velem a mai napig. A film azonban nem Zappa zenei tevékenységének bemutatásáról szól, gondolom, aki beül erre a filmre, az már tisztában van az életművel. Portréfilm a műfaj, tehát inkább azt kutatja Alex Winter filmje, hogy ki volt Zappa, milyen ember volt? El is mondanak róla érdekes dolgokat, engem kifejezetten a családi és a zenekari tagokkal kapcsolatos viszonya érdekelt (Bozzio nem mesélt erről az oldaláról), s bár meg nem lepődtem, azért… Nagy fasz volt, na. Cinikus, sok szempontból kellemetlen, pimasz és provokatív, munkamániás, láncdohányos, bátor, sőt vakmerő, önfejű, de teljesen nyitott művész, és ezt meg is fogjuk érteni a filmből (ha eddig ne lettünk volna erről sejtéseink). Ezen kívül lesz szó a filmben Zappa nálunk talán kevéssé ismert közéleti tevékenységéről is, a nagy lemezcégekkel vívott, élethosszig tartó csatározásairól, politikai ambícióiról és sok egyébről. Rengeteg, eddig kevéssé ismert videodokumentumot láthatunk, felesége kifejezetten személyes dolgokat is megoszt… Az a jelent, amikor Ruth Underwood előadja Zappa The Black Page című szerzeményét zongorán, az nagyon mélyen meg is érintett. Hiányzik.