Tény, hogy nem néz ki rosszul ez a film, legalábbis a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek filmjeihez viszonyítva. Kifejezetten világszínvonalú munka, s ez esetben ne is halljunk ki ebből semmilyen cinikus lehúzást – tökéletesen stílusban van minden egyes jelenet. Még azok is, amikor dramaturgiailag indokoltan megszíneződnek egy picit… A történet ugyanis az 1940-es évek első felében játszódik Hollywoodban, ahogyan arra a címből is lehet következtetni. A szereplők és a történések valósak, tehát indokolt a korhű megjelenítés.

Szó sincs tehát kokainügyekbe, és más ciki dolgokba keveredő bulvárrepperekről, mint azt esetleg hihetnők, a történet Kertész Mihályról, azaz Michael Curtizről, a világhírű filmrendezőről szól – a cím szerint. A Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot azonban nem árul el sokat a címszereplőről, s amit mégis, az sem kifejezetten szimpatikus. A több mint száz filmet rendező, a Casablancáért Oscar-díjat is kapó Kertész/Curtiz ezek szerint pont olyan arrogáns, pökhendi baromarcú volt, mint a szintén zseniális nagy filmrendezők többsége. Lengyel Ferenc adekvát módon és pazarul csikorgó magyar-amerikai akcentussal lazán hozza is a figurát. De ez tényleg egy mondat, esetleg néhány jelent. Ezzel szemben, a Topolánszky Tamás Iván által bemutatkozásképpen írt és rendezett film cselekményének középpontjában valójában a Casablanca készülésének körülményei állnak, mellékszálként átfűzve egy hevenyészve odavetett, de meg nem oldott apa-lánya konfliktussal. Értem tehát a meglehetősen visszafogott nézői lelkesedést, hiszen ez egy igen soványka, és még ennél is lazábban összefércelt cselekmény. Nem túl érdekes ez egy átlagos mozinézőnek, és akkor finom voltam. És akkor nem szóltam a tényleg fület tépő magyar akcentustól, ami hitelesség szempontjából helyénvaló (hiszen a Hollywoodba induló, itthon sokszor sztárstátuszba került magyar színészek éppen elviselhetetlen akcentusuk miatt nem tudtak karriert csinál Amerikában, lásd például Jávor Pál vagy Kabos Gyula szomorú esetét), viszont fogyasztói (nézői) szempontból, ráadásul ilyen mennyiségben, indokolatlan.

A film azonban mégis érdekes lehet azok számára, akik jól ismerik a Casablanca című filmet, illetve érdeklődnek a filmgyártás kulisszái mögött játszódó történések, valamint a filmtörténelem iránt. Számukra igen sok kis kincset mutat, pontosabban idéz fel Topolánszky, Bogart koturnuszától Bergman hisztikéin át a híres “vatvacs-tenvacs-szacsmacs” benyögéseken át a kultikus, sokat idézett finálé megszületésének történetéig. Izgalmasak a hollywoodi magyarok belső viszonyára pici fényt vető kis nüanszok is, Szőke Szakál (Gyabronka remek!) vs. Peter Lorre pl. Na, de ki az, aki ma, 2021-ben kapásból vágja, hogy ki volt Szőke Szakál vagy Peter Lorre? Éppen ezen bukik el a film. Mert aki esetleg tényleg ismeri ezeket a hajdani zseniális figurákat, az viszont ennél többet várna a témában, akinek pedig ezek vadidegenek, azokat ennyi nem fog meg.