Ha a krimidömpinget nem számítjuk, akkor kis túlzással simán kijelenthetjük, hogy ha skandináv film, akkor valószínűleg minden második egy családi eseményen játszódik, ahol egyszer valaki feláll, megkocogtatja a poharat és kiborítja a bilit, amiből aztán fröccsen mindenkire és mindenhova. Ezekből pedig minden második Szent Iván éjjelén történik… Ahogyan ebben a Szent Iván éjszakája című friss minisorozatban is. Szóval, tapasztaltak vagyunk, várjuk a nagy kiborulást, ahogyan Thomas Winterberg Születésnapja óta erre vagyunk nevelve – és kicsit pofára esünk, mert azt nem kapjuk meg, pontosabban, nem úgy, ahogy arra fel vagyunk készülve.

A norvég Per-Olav Sørensen 5×30 percnyi szösszenetében ama bizonyos pohárkocogtató mondanivalója a leglényegtelenebb, az asztalvendégek hibátlan 32 foggal mosolygó, tökéletesen hidratált, ápolt mosolya és kicsattanó jókedve mögött rejtőző személyes gondokhoz képest, melyek szép sorjában fel is tárulnak előttünk. Ezek azonban messze nem olyan társadalomkritikai példázatok, mint ahogyan megszoktuk, még valami horrorisztikus családi drámák sincsenek a háttérben; apró-cseprő, hétköznapi, banális probémákra derül fény, kis hűtlenség, viszonzatlan vágyakozás, pici füllentések, ki nem mondott szavak, el nem ölelt ölelések. Abban is rendhagyó Sorensen története, hogy a végén minden rendbe jön, árad a szeretet és győz a józan ész, mindenki elnyeri jutalmát. Egy szemernyi gonoszság nincs a történetben, ami rendkívül jó, ha erre vágyunk. De a világ nem ilyen, ezért ez csak egy szép mese. Viszont annak kicsit uncsi. Ha mindenki ilyen pozitív, ilyen türelmes és jó, akkor hol az a jóleső izgalom, ami miatt élet az élet?