Az angol és amerikai filmes iskolákban, valamint idehaza forgó Netflixes és HBO-s sorozatok stábjában tanult Hevér Dániel első nagyjátékfilmjében tipikus kelet-európai, leginkább az igen erős hangú, román új hullámot idéző látásmóddal mesél egyetemes érvényű témáról, az időskori elmagányosodásról. A Valami madarak főhőse Béla (Szacsvay László), nyolcvan felé közelítő férfi, akit felesége már régen elhagyott egy villamosvezető miatt, fia (Valcz Péter) pedig Berlinben él családjával. Egy balszerencsés napon összetöri magát fürdőszobájában, megcsúszva a fürdőkádban, mire hazasiető fia már a kórházban arról győzködi, hogy vonuljon be idősotthonba. A magának való, dörmögő öreg azonban nehezen viseli az új helyet, mindenért zsörtölődik, mogorván elutasít minden segítséget, mígnem egy hozzá hasonló modorú, szintén elég nehéz életű fiatal közmunkáslányban (Kizlinger Lilla) megtalálja lelki társát.

Szacsvaynál kevés kedvesebb, türelmesebb embert ismerek, de hogy milyen nagy színész, arra bizonyság ez a film, melyben pontosan, hitelesen hozzá lényének tökéletes ellentettjét, miközben minden egyes gesztusában, pillantásában ott van saját maga -szintén elég nehéz- civil élete, de saját bölcs és derűs személysiége is. Filmbeli partnere szintén erős, hiteles karakter, csak éppen szavát alig érteni, olyan maszatosan, artikulálatlanul beszél. Viszont aki élt vagy él életközösségben, iskolai vagy munkakapcsolatban egy mai 18-20 év körüli fiatallal, az pontosan érti, hogy ez a figura pont így igazi – lehetne feliratozni is, bár játékából tökéletesen érthető, amit amúgy elhadar/motyog. A fiatal rendező jó ízléssel nyúl a témához, miközben mer szókimondó is lenni, meg tudja mutatni az időskor és az időskori magány elesett, szomorú pillanatait, amiből aztán akad bőven, a szeretetről, de főleg annak hiányáról, az egyre ingatabb lábakon álló egészségről, de mégis úgy kanyarítja a cselekményt, hogy a történet befejezése mosolygós lesz. A szolid happy ending is elegánsan simul bele a történetbe, amit Hevér jó ízlését dicséri, ami amúgy az egész filmre is jellemző. Arányos, nyugodt, átgondolt szerkezet, hiteles környezetábrázolás, minimalista, de egyáltalában nem unalmas képi világ, mely egyszerre tipikus és általánosan is érvényes. Igen erős rendezői bemutatkozás, egyben méltó “jutalomjáték” Szacsvay Lászlónak.