Kockázatos vállalkozás színdarabot filmre vinni, még ha az ember a saját darabjából ír is forgatókönyvet (egy e téren mégoly tapasztalt társszerzővel, mint Christopher Hampton), és saját maga rendezi is; fennáll a veszélye, hogy ami jól működik a színpad elemelt vagy éppen bensőséges keretei között, az teátrálisnak vagy éppenséggel kevésnek fog hatni a filmvásznon. Az apa cselekménye ráadásul ténylegesen egy kamaradarab szűk tér–idő világában mozog: a másfél órás film (az utolsó jeleneteket és egy rövid epizódot leszámítva) lényegében egyetlen lakásbelsőben játszódik, és a szereplőket is meg tudnánk számolni egyetlen kezünkön – még ha ezek az apa, Anthony fejében meg is duplázódnak-triplázódnak (Legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díja, 2021).

De nem alaptalanul bízott Florian Zeller a forgatókönyv és a filmes koncepció működőképességében: a kellően feszes epizódok egymásutánjában éppen annyi feszültség keletkezik az egymásnak feszülő ellentmondásokból, hogy az mindvégig szorosan megtartja a néző figyelmét, és a lassú folyású időtlenségnek is teret engedő jelenetek elkülönült epizódok helyett dramatikai egységként jelennek meg, mely történetté konstruálja önmagát. Persze a filmbeli történet központi problematikája is éppen ez: hogyan lesz a különálló mozaikokból történet, egyáltalán összerakható-e belőle a valóság, vagy csak párhuzamos világok léteznek – és mindebben hol van az „én”, hogyan (de)konstruálódik a személyiség. Miközben a néző számára az egyes epizódokból lassanként összeáll egy történet folyamata és egy többé-kevésbé kerek, értelmezhető világ, méghozzá éppen azon keresztül, hogy egyúttal szemtanúja egy ezzel ellentétes folyamatnak: ahogyan Anthony valósága lépésről lépésre darabokra hullik. A klasszikus értelemben vett cselekmény hiánya (töredékessége) és a rendkívül szűk tér–idő perspektíva persze nem tudna működni a szenvtelenül őszinte rendezés és a színészi teljesítmények nélkül. Sir Anthony Hopkins és Olivia Colman intelligensen visszafogott, finoman árnyalt alakítása el tudja vinni a hátán mindazt a terhet, amit a film rájuk helyez. Mintha csak egy kamaraelőadáson lennénk, bensőséges közeli képek sorozatán át, szűk kivágásokban látjuk apát és lányát (míg távolabbról szemléljük a többi szereplővel való interakciót), és leszünk szemérmetlenül közeli tanúi a kettejükben zajló érzelmi folyamatoknak a finom rezdülésektől a belső drámákig (Hopkins Legjobb férfi alakítás Oscar-díját kapta 2021-ben).

Colman kissé csúnyácska, noha teljesen rendben lévő Anne-jének elhisszük minden jó szándékú gyermeki törekvését, hogy jó – gondos, türelmes és szerető – lánya legyen apjának, miközben zsigereinkben érezzük azt az életre szóló tragédiát, amelyben lehetetlenség túlszárnyalni autóbalesetben meghalt, talán tényleg szebb és tehetségesebb húga, Lucy angyalira növesztett emlékét. Az igazi dráma mégsem ez, az leginkább Colman alakításának belső feszültségéből érzékelhető: az az elfogadás, amivel Anne ennek megadja magát, apjának minden bántó megnyilvánulásával egyetemben. És azokból nincsen hiány: az egykor ki tudja már, milyen volt apa helyén egy saját egocentrikus világába zárt öregembert látunk, akiről a demencia lehántotta – ha létezett egyáltalán – a kegyes tapintatosság konvencióját, és repertoárjában egyszerűen nem szerepel a másikra hangolódásnak az értelmezhetősége sem, nemhogy a képessége. Anthony az itt és mostban csupaszon van jelen, megfosztva múltjától és a másokhoz való kölcsönös kapcsolódás képességétől. Miközben éppen az itt és mostban sem/nem tud eligazodni: napról napra, percről percre más valóságra eszmél, amelyben senki és semmi nem az, amiként az ő fejében él. A világ és benne minden, ami otthonos volt, ijesztően képlékenynek és ezáltal egyre fenyegetőbbnek mutatkozik. Időről időre felbukkan még az egykorvolt lehengerlő modorú felső-középosztálybeli férfi, akinek stabil helye és súlya van a világban, akinek még volt gyerekszobája, és ad a formaságokra, és elbűvölően tud flörtölni, ha a helyzet úgy kívánja. Premier plánban követhetjük végig az arcán az óvatos gyanakvásból egyre növekvő zavart, ahogy fokozatosan elveszíti minden igazodási pontját, és lassan a teljes integritását. Olykor még arrogáns felsőbbrendűséggel védelmezi belső világának igazát, de időről időre kénytelen szembenézni a lehetőséggel, hogy talán nem a világ van ellene, hanem ő veszítette el minden létező tájékozódási pontját. A világ kétségbeejtően kiszámíthatatlan, ellenségesen képlékeny valamivé vált, melyben nincsenek kapaszkodók, nincs egyetlen biztos pont sem: sem a jelen, sem a múlt vonatkozásában.

Az egyedüli folytonosságot múlt és jelen között a zene jelenti: Purcell, Bellini és a Gyöngyhalászok visszatérő motívuma – egy világban, melyben a szavak és a külvilág érzékelése felmondták a szolgálatot, csak a zene maradt (talán nem véletlenül éppen a vokális zene és az érzelmekkel teli opera), mely még képes lehorgonyozni az eltévedt, üldözött elmét. És amikor már az sem segít, a nő ringató ölelése, aki anya, lány és nővér is egyben. Kicsit kár a túl direkt megoldásért.