Mank (2020)

David Fincher édesapja, Jack Fincher forgatókönyvéből rendezte meg ezt a filmet, mely egyfajta megemlékezés Hollywood első aranykorának alkonyról. A Mank Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíróról szól, akinek nevét ma már az átlag filmrajongó sem ismeri, holott tipikus figurája az amerikai álomgyár első időszakának: kelet-európai zsidó származású, rendkívül tehetséges író, akit túl hamar emésztett fel saját tehetsége. Mank akkor volt menő arc Hollywoodban, amikor a fáma szerint az volt kiírva az egyik leghatalmasabb producer irodájára, hogy “nem elég, ha magyar vagy, tehetségesnek is kell lenned”. Mank mondjuk pont nem volt magyar, de ez a lényegen semmit nem változtat. A címszereplőt leginkább azért kell ismerni, mert ő írta a filmtörténelem egyik legnagyobb hatású filmjét, az Aranypolgárt. Orson Welles rendezte ezt a filmet, de Mank írta és mint e történetből látni is fogjuk, az érdem nagy része is őt illeti, hiszen ő volt az, akinek volt mersze ahhoz, hogy lehányja W. R. Hearst minden bizonnyal méregdrága szőnyegét…

Persze, Mank botrányos részegségén kívül mellékelt még egy igen sarkos szpícset is a nagyérdemű társasághoz, de a lényeg itt azon van, hogy mint meghívott vendég tette ezt a kor legnagyobb hatalmú médiacézárának házában. Fincher filmje azonban leginkább azon bukik el, hogy a mai közönségnek gyakorlatilag halvány lila sejtelme nincs arról, ki volt ez a Hearst, mekkora hatalommal bírt, hogy miért érdekes ez a Mank nevű fickó, aki -horribile dictu!- nyíltan kokettált olyan bűnös gondolatokkal, mint a szocializmus (mely ugyebár a javak egyenlő elosztását jelenti, szemben a kommunizmussal, mely alatt a nyomorban való osztozkodást értjük a filmben elhangzó egyik szellemes megállapítás szerint). Továbbá, úgy tűnik, a kutyát nem érdekli ma már az Aranypolgár című film sem. Pedig, mint főhajtás Arany-Hollywood előtt, tökéletes ez a film. Mondhatni stílusbravúr, fekete-fehérben, ahogyan kell, bravúros fényképezéssel (Erik Messerschmidt) és adekvát szereplőgárdával: Gary Oldmant kiáltja ki a kritika a fő bűnösnek, pedig teszi a dolgát, mint az ezúttal is tündöklő Amanda Seyfried és a többiek. Ami viszont tényleg nem működik, az a cselekmény.

Jack bácsi, David Fincher papája meglehetősen kusza módon, lényeges dolgokon átszáguldva, lényegteleneken pedig hosszan időzve dolgozta fel ezt a harmincas-negyvenes évek Amerikájának belpolitikai életét, és tulajdonképpen az egész filmtörténelemnek jelentős időszakát képező sztorit: Mank Oscar-díjának történetét. David pedig baromira tud filmet csinálni, kiváló érzéke van a dráma helyzetek megteremtéséhez, a feszültség fokozásához, a színészekkel is tud bánni, jó az ízlése és arányérzéke – itt azonban beletört a bicskája az anyagba. Mintha valami kötelező penzumot tudna le ezzel a filmmel, de igazán semmi belső indíttatása nincs ehhez. Gépiesen precíz technikával készítette el ezt a filmet is, mely azonban képtelen kellő hatást gyakorolni a nézőre, még az olyan nézőre sem, aki hozzám hasonlóan imádja Hollywoodnak ezt a korszakát (is). Vagy csak simán túlgondolta a dolgokat… Mindenesetre, ez a filmje most nem sikerült.

Kategória: Film, Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Ezért hordták körbe a véres kardot … – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.