Gonosz halott (Evil Dead, 2013)

Coming out következik: Sam Raimi 1981-es Evil Dead című filmje életem egyik legmélyebb hatást gyakorló filmélménye volt, természetesen, nem műfaja vagy “mondanivalója” miatt, hanem annak az addig soha nem tapasztalt érzéki, szinte fizikai hatás miatt, amivel hatott. Ez az élmény még a VHS-korszakban történt, a mára már elképzelhetetlen minőségű, agyonmásolt, magyar hangalámondásos kalózvideók korában, sacc/kb. 1984 környékén. Én addig nem láttam ilyen jellegű filmet, talán a klasszikus Gonosz halott 2Friedkin-féle Ördögűző kivételével, amit akkoriban már vetítettek a magyar mozik. Ehhez a filmhez képest az viszont esti mesének hatott, pedig. Emlékszem, akkori munkahelyemen (egy ifjúság kulturális épülését szolgáló intézményben) néztük a filmet, néhány pasi egy elfüggönyözött szobában és rettegtünk. Én, Gábor kolléga, Tibor népművelő és a Tóni igazgatóhelyettes elvtárs (ő hozta a filmet). Aztán, ahogy a történelem kereke tovagördült, kinyílt a világ és ez a film is jócskán vesztett hatásából, amikor néhány évtizeddel újranéztem, inkább csak csodálkoztam, hogy ezen szartunk majdnem be?! A lényeg azonban a lényeg, az első szerelem akkor is meghatározó élmény, ha életünk legrosszabb szexélménye volt valójában…

Raimi forgatókönyvíróként és producerként közreműködött ennél az idei remake-nél is, a rendezést (és szerintem az ötletelés nagy részét) már kiadta a kezéből és jól tette. Ez a mai Gonosz halott is “szép” darab lett, nagyjából egyenértékű az eredeti művel, de egyben valamiféle letisztázása és továbbgondolása is annak. Le kell kopognom azért gyorsan azt is, hogy nem lettem horror-rajongó, sőt, igazán nem is szeretem ezt a műfajt, azonban vannak irányok és vannak művek, melyek érdekelnek – ez pl. ilyen. Szóval. A történet úgy kezdődik, ahogyan 10 horrorból 9, néhány fiatal érkezik egy erdő mélyén fekvő rozoga házikóba. Az unalomig ismert klisé azonban már rögtön az elején borul, hiszen (egy rövid bevezető visszatekintés után) nem fúl a az este buta bulizásba, nem pergetnek spanglikat, nem röfögnek a sörtől és paráztatják egymást, mígnem tényleg lesz ok a parára, hanem a két pár és egy plusz lány komoly okból jött itt össze. A szólóban érkező lány, Mia (Jane Levy) egy majdnem halálos drogtúladagolásból lábadozik és ezt elősegítendő gyűlt össze itt a két pár: az egyik férfitagja Mia bátyja, a másik nőtagja pedig nővér abban a kórházban, ahol Miát kezelték. A film tehát nem tököl a Gonosz halott 1bevezető vidámkodással, hanem az első pillanattól kezdve fullba nyomja a hideglelőset. Hamarosan megesik az első, immár klasszikus, bizarr aktus is, aztán elszabadul a pokol, ezúttal szó szerint. Hentelés-hegyek, mígnem a végén csak egy maradhat, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva…

A filmnek ez a külső, látványos rétege, valószínűleg sokan nem is merülnek ennél mélyebbre. Azonban meglepetéssel vettem észre, hogy Fede Alvarez író-rendező és latino kollégái által átdolgozott történet kapott egy szépen kivitelezett másodlagos jelentést is, mely azonban bizonyos szempontból előbbre való az elsőnél. Mia története gyakorlatilag egy élénk fantáziával, egyes szám első személyben elmesélt drogrehabilitáció története, az anyagmegvonás összes borzalmával, a heroin ördögi hatásmechanizmusának plasztikus ábrázolásával és azzal a szörnyű, ragadós, önző és vérszomjas viszonyrendszerrel, ahogyan a drogtól függő viszonyul a hozzátartozóihoz és a neki segíteni akarókhoz. A házba érkezés komor hangulatban maguk a szereplők adják meg a kulcsot a film ezen rétegéhez, amikor saját szájukkal mesélik el a szituációt. Természetesen semmi sem szó szerint történik a filmben ezen olvasat szerint, minden képletes, szimbolikus, illetve allegorikus. Ha azonban megvizsgáljuk a történet folyamán felmerülő motívumokat, elsősorban a vér misztériumát, amely minden intravénás drogfogyasztó számára “meghatározó élmény”, a kar, illetve annak sérülése illetve elvesztése, az injekciós tű, és a többi szúróeszköz, ami mind a kábítószer testbe juttatására emlékeztetnek, a lelket elraboló, azt bitorló Gonosz, a Démon, mint maga a drog, és annak sátáni hatása, ez mind egy kábítószer hatásától szabadulni vágyó személy zaklatott, őrült gondolatvilágába avatja be a nézőt. Nem kellemes utazás. Érzékletes a végkifejlet is, amikor Mia végre megszabadul, azonban – a horror szabályai szerint is – a démon lényegében sértetlen marad. Újra fertőzhet, újra támadhat.

Mint sima horrorfilm, ma már – rám legalábbis – nem gyakorol olyan intenzív hatást, az ijesztgetős fordulatokat simán kinevetem, sőt, tulajdonképpen akkor is megmondanám az első jelenet alapján mi fog történni a filmben, ha nem láttam volna az eredeti (ettől azért nüanszokban különböző, de nagy vonalakban mégis azonos) változatot. Az azonban, hogy sejtet a sima, primer és pornográf ijesztgetésnél és az explicit gusztustalankodásnál valamivel többet is, mindenképpen dicsérendő. Asanisimasa: 6/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

4 hozzászólás a(z) Gonosz halott (Evil Dead, 2013) bejegyzéshez

  1. ChrisDry szerint:

    már a horror sem a régi 🙂 a VHS 1-2 is csalódás volt (igaz, az 1-esben volt 1-2 rendezés ami ütős volt, a többi nevetségesen bugyuta és béna).
    Nem vagyok oda a horrorért, ezt a párat azért kiemelném: (IMDB listám horrornak avanzsált pát thrillert is): The Ring (2002), The Thing (1982), The Cabin in the Woods (2012), The Shining (1980), Saw (2004), Jaws (1975), 1408 (2007), Paranormal Activity (2007), Event Horizon (1997), Tsumetai nettaigyo (2010), A Tale of Two Sisters (2003), Videodrome (1983), Ringu (1998), Poltergeist (1982), Cube (1997), The Omen (1976), Kill List (2011), Eden Lake (2008), Audition (1999), The Fog (1980), Psycho (1960). Ezek 8-7-6 pontosak.

    • efes szerint:

      Vannak köztük zseniális filmek, A Dolog, a Ragyogás természetesen (ami nálam fixen 10/10), a Kocka is nagyon jó, Eden Lake és a Psycho is természetesen. Az Omen első részét is bírtam, meg az Exorcistet. A többiért én ne vagyok oda…

  2. gukker szerint:

    Nekem őszintén szólva a horror filmekkel kapcsolatban elég ambivalensek az érzéseim. A legtöbbször ugyanis pont olyan ismérvek alapján tekintenek egy filmet horrornak, aminek ha megfelelnek, nekem már el is megy tőle a kedvem. És mi lenne az? Nem, nem a félelem és az erőszak! Hanem a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség (érzése). Az, hogy a főhős(ök) úgy keverednek egy szituációba és sodródnak vele, hogy arra érdemi befolyásuk nincs, mert egy Felsőbb Hatalom húzogatja a zsinórokat. Tehát egy klasszikus horror film mindig azzal kezdődik, hogy a főhős(ök) elkövet(nek) valamilyen végzetes hibát (elolvasnak egy könyvet, letérnek a főútról egy mellékútra, mert az rövidebb, kinyitnak egy dobozt, rossz házba költöznek, stb.). Itt még a főszereplőnek lenne lehetősége választani, de persze mindig rosszul választ :). Onnantól kezdve csak sodródik az eseménnyel, az igazi irányító a hibás döntéssel megidézett Felsőbb Hatalom. A végén a főhős hiába győz/éli túl, a Felsőbb Hatalmat nem pusztíthatja el, vagy legalábbis nem lehet biztos benne (ahogy mi nézők sem).
    Ami ennek a “forgatókönyvnek” nem felel meg, azt igazán nem is szokták horror filmnek tekinteni legfeljebb thrillernek.

    • efes szerint:

      Egyetértünk, szerintem itt ez a “felsőbb hatalom” a drog, mégpedig a durva és kegyetlen keménydrog (minden bizonnyal heroin). Ebből a szempontból, számomra legalábbis, szinte érdektelen, hogy a felszínen valami gonosz lélekzabáló démon bohóckodik.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.