Saját szoba – Coriolanus (2011)

Richard Loncraine III. Richárdját legalább háromszor adták a múlt héten. Csöppet sem baj, hogy rendszeresen feltűnik a képernyőn, elvégre jó film, de ha már itt tartunk, nem értem, miért nem látni soha a Coriolanust. (Még némi aktualitása is volna így a kampányidőszak küszöbén.) Ralph Fiennes rendezői debütálása nagy dobás volt, hasonló modern adaptáció, mint a III. Richárd, amire militáns külsőségei miatt különösen emlékeztet.

Shakespeare drámáit előszeretettel plántálják kortárs díszletek közé, így jobban szembetűnik a történetek időfölöttisége,  különösen politikai tárgyú darabjai esetén. Nincs még egy szerző a drámatörténetben, aki a hatalmi játszmák Nagy Mechanizmusának ilyen átfogó, máig érvényes természetrajzát alkotta volna meg. A hatalom ezer vagy kétezer éve ugyanolyan  részegítő volt, mint napjainkban, megszerzéséhez és megtartásához pedig ugyanúgy vastag bőrre, kérges lélekre volt szükség.

Fiennes verziója a közelmúltban játszódik, egy leginkább a Balkánra emlékeztető kitalált államban (amit persze Rómának neveznek). A forgatás jórészt Belgrádban zajlott, délszláv háborús híradásokból ismerős, nyomasztóan lepusztult közegben. A rendező nemcsak kézzelfogható közelségbe rántja ezzel a cselekményt (főleg nekünk, kelet- európai nézőknek), de sikerült az egyik legadekvátabb helyszínt is kiválasztania. A törékeny békéjű, nyugtalan Balkán alkalmas kulissza a zavaros időkben játszódó eseményekhez. Hírnök helyett a tévé hozza breaking news-ként a legújabb híreket, öltönyös politikusok vonulnak, füstbe burkolt katonai akciókat, utcai zavargásokat mutatnak a felvételek. Izgalmas, néha bizarr, ahogyan a veretes szöveg (Petőfi Sándor fordítása) ellenpontozza a modern környezetet, adva neki valami furcsa, lebegő időtlenséget.

Rómában a helyzet kül-és belpolitikailag egyaránt robbanásveszélyes: kívülről az ellenséges szomszédok, a volszkok fenyegetik, belülről az elégedetlen nép dühe. Caius Martius fővezér (Ralph Fiennes) elhárítja a külső támadást, sokadik győzelmét aratva ezzel régi riválisa, Tullus Aufidius (Gerard Butler) fölött. Ezek után, immáron Coriolanusként, hazai babérokra tör: megpróbálja konzullá választatni magát. Hamar be kell látnia, hogy alkalmatlan a pályára. Idegenül feszeng a politika színpadán, és még csak leplezni sem próbálja, mennyire lenézi a köznépet. A bukás borítékolható, diktatorikus törekvései miatt rövidesen száműzik. Csalódottsága és hazája iránt érzett haragja az ellenség táborába hajtja, hogy együtt induljanak Róma ellen.

Fiennes jókora átalakuláson ment keresztül a karakter kedvéért: megszabadult a hajától, továbbá nőies finomságától. Személyében egy durva, önhitt és frusztrált katonatiszt áll előttünk, aki csak akkor van elemében, ha gyilkol és végrehajt – civilként, békeidőben csupán megfelelni igyekvő, gyámoltalan gyerek. Mindezt tökéletesen tükrözi Fiennes nagyszerű alakítása, terepruhás tuskóként éppolyan hiteles, mint amikor öltönyben csetlik-botlik, hogy a nép kedvét keresse. Nincsenek is igazi ambíciói, a gyeplő az anyja kezében van. Volumnia (Vanessa Redgrave) súlyos, királynői karakter; micsoda hős lehetett volna, ha férfinak születik. Mert a nőknek itt nincs döntési joga. A vásznat katonák lepik el és politikusok – na meg a nép, nem elhanyagolható tényező. Ide-oda örvénylik, aszerint, hogy kitől reméli pillanatnyi hasznát, ingatag és manipulálható.

A kamera szinte állandó mozgásban van, közvetítve a bizonytalanságot, ami a történet szereplőit körülveszi. Sehol egy fix pont, nincs béke, nincs érték, nincs hős. Barry Ackroyd A bombák földjén operatőre, itt is hasonló dokumentarista illúziót teremt remegő kézikamerájával. Ha mellőzzük az ékes shakespeare-i nyelvet, Corioli ostromának durva, zaklatott ritmusú akciójeleneteit gond nélkül beilleszthetnénk az iraki háborús kockák közé.

Bár itt-ott akad néhány gyengébb, ügyetlenebb jelenet, kevés ahhoz, hogy elrontsa az összképet, ami alapos átgondoltságról tanúskodik; mintha nem is elsőfilm lenne. Lendületes, férfias, katonás. Érdemes volna előszedni. (7/10)

Efes cikkét a filmről itt olvashatod.

Kategória: Film, Saját szoba
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

7 hozzászólás a(z) Saját szoba – Coriolanus (2011) bejegyzéshez

  1. efes szerint:

    Remek darab, elég jó film, kiváló írás. 🙂

    • Irina Simon szerint:

      A lányom 2000-ben a londoni Globe-ban Ralph Fiennes-sal látta. Előtte-miután a Coriolanus-ról nem tudtunk semmit- itthon felhajtottam ( googlen találtam meg, céges nyomtatón, céges papírra 😦 kinyomtattam) és prioritással postáztam, hogy legalább elolvassa Petőfi fordításában, mielőtt óangol nyelven (amiből szinte semmit nem értett) előadják a neves színészek.

      • efes szerint:

        🙂 a céges papír használata csak zöld szempontból aggályos, amúgy simán be lehet tudni alternatív caffetériának. 🙂

      • wim szerint:

        Irigylem a lányodat.:) Na persze, nem véletlen, hogy Fiennes épp ezt a darabot filmesítette meg, már a kisujjában volt.

  2. Irina Simon szerint:

    és bocs’ tudom, ez nem egészen idevaló reflexió, de amint csak a képre néztem és megláttam Fiennest időtlen Coriolanusként rögtön ez az emlék ugrott fel. (nem láttam sajnos még a filmet, pedig az aktualitása kétségtelen, persze William mikor nem?) Ja, és emlék, persze vagyok elég öreg, mindenről eszembe jut valami

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.