A 2017-es cannes-i filmfesztivál nyitófilmje volt az Ismael szellemei, és tulajdonképpen nagyjából ezzel el is mondtam róla minden említésre érdemeset. Nem véletlenül tűnt el a film utána a feledés homályába, és vélhetően nálunk is csak azért mutatják be, mert a francia film három igen komoly sztárja adja benne a főszerepeket. Elsősorban Marion Cotillard, akinek van egy meztelen jelenése a filmben, ami szintén okozhat még gyönyört az arra vevőknek. Túl jó színésznő ahhoz Marion, hogy vetkőznie kelljen neki a sikerért, mindazonáltal, egy igazi jó színésznőhöz méltóan, fesztelenül és a legteljesebb művészi alázattal teljesíti is Arnaud Desplechin (régebben Karácsonyi történet című filmjét láttam) művészileg nem igazán indokolt -ám tagadhatatlanul látványos eredményt hozó- kérését.

A másik két főszerepet Charlotte Gainsbourg és Mathieu Amalric játssza, mindketten szintén jól ismert, kitűnő színészek, a történetben ők adják a témául szolgáló szerelmi háromszög alapját, melyen Marion a csúcs. Charlotte és Mathieu nem vetkőzik, illetve sokkal szemérmesebben, mint Marion, valamiért tőlük nem kért teljes fizikai feltárulkozást a rendező. Szerelmi jeleneteiket is sokkal szemérmesebben mutatja, így tényleg nem tudom elhessegetni magamtól azt a bennem feltoluló, de a rendező számára ige kínos megállapítást, minthogy filmjének tétje tényleg nem több, mint levetkőztetni Marion Cotillard Oscar-, és mindenféle más díjas világsztárt.

Ha valaki tényleg erre utazna, annak mondom, hogy az említett jelenet legfeljebb 2 másodperc. A többi…, hát, nem tudom. Adott egy középkorú, s ennek megfelelően midlife crisisban szenvedő, piás, hisztérikus, olykor indokolatlan dühkitörésekben őrjöngő filmrendező, akinek régóta eltűnt, halottnak hitt felesége hirtelen megjelenik, mostani -asztrofizikus, bár ennek igazán nincs sok jelentősége- barátnője őszinte felháborodására. Az amúgy is totál szétesett rendezőcsávó ettől még jobban szétgurul, miközben éppen forgó filmjét is be kellene fejeznie.

Szóval, vannak bizonyos Nyolc és fél-párhuzamok, de ezt most rögtön vissza is szívom, mert nem kell bántani a remekműveket azzal, hogy tehetségtelen fércmunkához hasonlítgatjuk őket. Gyenge film az Ismael szellemei. Sok történetet el lehet mesélni az életközépi válságról, sokat el is meséltek már, okosan, máskor viccesen, vagy éppen tudományosan, és ezekhez képest újat nem hoz Desplechin filmje. Amit elmesél filmbeli rendezőjéről (merthogy a két nőről sokkal kevesebbet tudunk meg), az részben nem igazán érdekes, rézben pedig nem szimpatikus. A pasi nemes egyszerűséggel -elnézést a kifejezésért, de nincs rá jobb szó- egy faszkalap. Ehhez képest a két nő valamiért oda van érte, a miértjét azonban én nem tudtam kihámozni a történetből, bár a nők szerelme mindig valahol rejtély – egy férfi számára. És akkor még ott van az a “film a filmben” motívum, mely a filmbeli rendező filmbeli filmjének részleteit mutatja be, gondolom, mintegy illusztrálandó a filmbeli rendező filmbeli lelki állapotát – na az is béna. Valami zsékategóriás kémfilm, vagy mi. Nem is értettem az egészet… Túl sok szót vesztegettem már így is erre a filmre. 3/10