Olyan ez a film, mintha egy régi Bergman-filmet valaki összemixelt volna egy mai Bille August-mozival, valamint a National Geographic (egyelőre szerintem még csak fiktív) Wild Norway című természetfilmjével. Pedig amit eddig láttam a norvég Hans Petter Molandtól (Az eltűnés sorrendjében, Hajszál híján úriember, vagy éppen a Q-ügyosztály egyik kalandját elmesélő Palackposta), azok nem okoztak maradandó károsodást, sőt. Friss, az abszurd és a morbid dolgok iránt igen fogékony, kreatív palit ismertem meg e három filmből, melyek ráadásul szépen illettek az utóbbi években, évtizedekben igen magasra ívelő skandináv filmkultúra csillagboltjára.

Ehhez képest, ezzel az új filmjével alaposan összemaszatolt mindent, pedig ez a mix akár még lehetett volna érdekes, izgalmas koktél is. Egy pszichológiailag mélyre szántó, ám rendkívül érzelmes, epikus dráma a természet közelében élő kemény, északi emberek küzdelmes és nehéz életéről… Az alapanyag sikeres volt a norvég (és ahogy nézem, a magyar és egyéb más nemzetiségű) olvasók körében: Per Petterson műve konkrét, nemzetközi bestseller, díjak és elismerések özönével. Nem olvastam. A Moland által e mű alapján készített filmet viszont igen, így annyit mindenképpen el tudok mondani róla, hogy valószínűleg egy megfilmesíthetetlen regényről lehet szó. A Lótolvajok ugyanis egy igencsak nehézkesen bonyolódó, zavaros film lett, melyet mégsem nehéz nézni – de ez elsősorban a valóban látványos, sőt, gyönyörűséges természeti képek miatt van, amit Thomas Hardmeier és Rasmus Videbæk operatőrök prezentálnak a film nagy részében. A híresen fantasztikus norvég tájak lélegzetelállító panorámái váltakoznak a vadon kisebb-nagyobb lakóiról készült tűéles makrókkal, szuper közelikkel, és képezik a cselekmény hátterét, és egyben legfőbb szervezőerejét.

Azonban nem a természet természetes káosza okozza e cselekmény túlbonyolított zűrzavarát. Moland azt még megvalósította, ami Petterson regényének egyik jellegzetes ismérve, a “természet mitikus ereje” által uralt emberi sorsok és érzelmek mély és hiteles ábrázolását, de a regény cselekményének emberöltőn átívelő hosszának időkezelésébe már talán ő maga is bele-belezavarodott. Mit mondjon akkor a néző…

Persze, nem követhetetlen a cselekmény, csak éppen feleslegesnek érzem -példának okáért- az időben való oda-visszaugrálásnak itt alkalmazott mennyiségét. Felesleges, magamutogató művészkedésnek tűnik ez számomra, amit ráadásul a történet “üzenete” sem indokol feltétlenül – ugyanis az aztán végképp nem tiszta előttem, már, ha van ilyen egyáltalán. Egy idős férfi (Stellan Skarsgård) próbál megbirkózni élete alkonyán fiatalkorából eredő lelkiismereti problémáival, az akkor elkövetett bűnökkel és egyáltalán, olyan alapvető emberi dolgokkal, mint a szerelem és barátság, az árulás, a féltékenység. Mindenesetre, ez a vonulat egyáltalán nem látszik lényegesnek, de a filmet rendező Moland számára is csak inkább apropónak tűnik, hogy csináljon egy tök érdekes kis filmet a norvég-svéd határ erdőségeiben évtizedekkel ezelőtt dolgozó favágók kemény életéről. Ehhez viszont nem kellett volna ilyen nagy(nak szánt) moralitás-dráma, bőven elég lett volna egy szolid, amolyan féltékenykedős “baltával szétvágom a csajom szeretőjének a fejét”-jellegű ballada. Szűk másfél órában. 5/10