Nem árul zsákbamacskát a norvég Hans Petter Moland, amikor valóban Az eltűnés sorrendjében mutatja meg filmjének áldozatait, akik szerencsére ezúttal nem a nézők. Természetesen, az áldozatot sem úgy áldozatok, hogy tényleg belehaltak a forgatásba, hanem csak szerepük szerint haraptak – ezúttal hóba, merthogy Norvégiában telente hó van, méghozzá igen sok. A látszólag sima vonalú bodycountnak ígérkező film azonban tartogat komoly meglepetéseket a néző számára, már ha figyel, és az első szándékoltan meghökkentő jelenetnél nem akad torkán  a kóla/bambi/popcorn.

Az ismét Stellan Skarsgård alakította főszereplő forma tényleg egy egyszerű bosszútörténetet mutat be, melynek során egy apa megbosszulja véletlenül rosszkor, rossz helyen, rossz társaságba keveredett fia halálát, az érdekes azonban e filmben az, ahogyan teszi. Az eltűnés sorrendjében (vagy eredeti címén, ami németül kraft=erő, teljesítmény, idioten=idióták – nem tudok norvégül) izmos keveréke Coen-testvérek zseniális Fargo című remekművének és mondjuk, Guy Ritchie első két filmjének, és nemcsak azért, mert rengeteg hó, gyilkosság és trágárság van a filmben, hanem azért is, mert miközben tényleg állandóan ezek a filmek jutnak eszünkbe, mégis egy ízig-vérig (és ezt tessék szó szerint érteni) szuverén, norvég alkotást nézünk.

Egy véresen fekete humorú sztorival van tehát dolgunk, melyben tényleg sorban jönnek a hullák, és meghökkentőbbnél meghökkentőbb fordulatokban furcsábbnál furcsább fazonok adják hozzá nagyrészt az alapanyagot. Skarsgård ezúttal egy nyugdíj-közeli, svéd származása ellenére megbecsült vidéki norvégot alakít, aki nagyteljesítményű hókotrókat üzemeltet ezen az isten háta mögötti tájon, olyan masinákat, amelyek sebesen forgó, élesre köszörült késekben kezdődnek, mondom ezt a későbbiekre nézve.  Nyugodt pali, aki az Év Polgára címet is elnyerte falujában, egy hangos szava nincs, szemében cseppnyi riadt szomorúság csillan – bár ő végül életben marad, nem spoilerezek el ezzel sokat. A helyi reptéren (nemcsak Felcsúton lesz olyan) dolgozó fia lesz az első áldozat. Ezen aztán apa érthetően bepöccen, beizzít kapát-kaszáthókotrót és vadászpuskát és elkezdi a film cselekményét jelentő vadászatot, minek következtében öko- és egészségtudatos kokainnagykereskedők, meleg és érzelmes, vagy éppen filozofikus hajlamú, társadalomtudományos érdeklődésű maffiózók, Kínainak nevezett japán származású dán bérgyilkosok és extrém sportok iránt lelkesedő szerb kollégáik vére festi pirosra a makulátlan norvég havat.

Pörög már a film egy jó ideje, amikor a néző rájön, hogy minden látnivaló ellenére az a film kifejezetten vicces, amit néz – ettől kezdve viszont állapota a térdet csapkodó hahotázás és a csendes kuncogás között váltakozik (feltéve, ha veszi az adást). Igen, a történet felütésénél kicsit elcsúszott a rendező Moland, ugyanis a dolgok origója azért egy komoly tragédia, komoly tragédiaként is előadva, amit nem illik aztán a tárgyalásban parafrazeálni, extrapolálni, kifordítani és parodizálni. Márpedig a film maradék háromnegyede az lesz. Nehéz lesz kibírni röhögés nélkül. Nem is indokolja meg a későbbiekben, hogy miért nem tolta végig Skarsgård papát igazi skandináv módra, sötéten, jegesen és brutálisan a teljesen jogos (és közhelyes) bosszúhadjáratán, nyilván, erre képtelen. Ez a morbid humor a nyelve, ami aztán amúgy élesen csattan szeretet nemzetén, annak (és másoknak) közismert sztereotípiáin, mintegy mellesleg. A norvég táj viszont fantasztikus (mint ahogy a film fényképezése is, Philip Øgaard munkája), még akkor is, ha hó borítja, Bruno Ganz pedig akkora színész, mint ide Oslo, pedig itt csak egy mellékszerep az övé. Háttal ül például egy jelenetben és meg sem szólal, de ott van, iszonyú súllyal. Ezt nem lehet tanítani… Asanisimasa: 8/10