Nem kis zavar támadt a saját, különbejáratú centrális erőteremben, ugyanis számomra “Az Angyal” elsősorban Roger Moore-t jelenti, és az általa fémjelzett sorozatot. Simon Templart. Másodsorban Merza Gábort, a blog hajdani, alkalmi szerzőjét, mintegy Az Angyal hogyismondjamcsak, joviális alteregóját. De látom, hogy ez Az angyal egy argentin szocio- és pszichopata, aki már 45 éve sitten ül, az addig elkövetett számtalan rablásnak és hidegvérrel végrehajtott gyilkosságnak “köszönhetően”. Carlost, merthogy ez a neve ennek az “angyalnak”, ráadásul semmiképpen ne keverjünk össze Carlos Illich Ramirezzel, azaz a hírhedt “Sakállal“: ez argentin, az venezuelai születésű (tömeggyilkos), bár egy alkalommal ezt a Carlost is nevezik sakálnak a filmben, de valójában ő “A halál angyala”. És Mengelét végképp ne keverjük ide, ha már Argentína és a halál angyala…

Szóval, ez az “angyal” egy szőke, göndör hajú, nedves ajkú, ártatlan bociszemeivel a világba bámuló tinédzser, akit német édesanyja után Carlos Robledo Puch-nak kereszteltek és számlájára 11 gyilkosságot, 17 rablást, valamint nemi erőszakot, emberrablást, és más efféle bűncselekményeket írnak. Valóban angyalarcú ördög, egy igazi pszichopata gyilkos, akire kíváncsiak vagyunk, mert zavaraejtően nem stimmel vele semmi. Összezavarja érzékeinket, értékítéletünket, nagyjából, mint ahogy a bevezetőben jelzett zűrzavart is megidézte az életéről filmet rendező Luis Ortega. Tökéletes gátlástalansággal, a lelkiismeret teljes hiányával, bármiféle morális aggály nélkül gázol át e fiatalember eléje kerülő emberéleteken, gyilkol és rabol, mintha csak lélegzetet venne, ahogyan pillanatnyi szeszélye tartja, s ha megéhezik, ártatlanul, mintha csak az iskolából érne haza, betoppan a családi házba, ahol rebbenő szempillákkal és párás tekintettel mond köszönetet mit sem sejtő édesanyjának a sebtiben feltálalt rántott szeletért és krumplipüréért.

Ortega természetesen nem tárja kronologikus sorrendben elénk Carlos Robledo Puch életének inkriminált szakaszát, elsősorban ördögi személyiségére koncentrál. A félig még gyerek, bi(zonytalan)szexualitású gyilkos (Lorenzo Ferro adekvát megjelenítésében) tetteit nem minősíti, inkább megmutatja azt a vadállati, hideg, mindenféle meberi részvét nélküli kegyetlenséget, ami Carlos bociszemeiben látszódik, például abban a pillanatban, amikor egy rablás alkalmával lelövi az őt tettében megzavarni készülő, kirabolandó áldozatát. Carlos úgy gyilkol, mintha csupán egy rajzlapon húzná át egyetlen vonallal az elrontott ábrát. Látjuk társkeresési kísérleteit is, melyekben szintén nincs semmilyen érzelem, csak kielégítetlen szexuális vágy egy élő, húsvér szexuális tárgy iránt – amit ha nem kap meg, ugyanúgy dob el magától, mint egy félig szívott cigarettacsikket.

Természetesen, egy pszichológiailag pontosabb, valóban árnyalt lélekrajzhoz szükséges lenne az itt láthatónál részletesebb környezetrajz, hogy a pszichoanalízisről ne is beszéljek; a Pedro Almodóvar produkciójában készült film azonban megelégszik e bizarr személyiség valamiféle mozgóképes -látványos- faliposzterként való bemutatásával. Hiába, a mai kor szuperhősei a pszichopaták… A masszív keretes szerkezetbe ágyazott, stílusban, tárgyi és zenei környezetben (a zseniális jazz-remetétől, Moondogtól Gigliola Cinquettiig terjedő spektrumban) is hiteles Ortega filmje, bizarr, morbid humora pedig legalább annyira zavarbaejtő, mint amennyira az a film tárgya is. Meglepő, és mi tagadás, szórakoztató… 7/10