Akik maradtak (Those Who Remained, 2019)

Ahogyan azt a meggyötört, fásult anya mondta Dininek, amikor megállt az idő: Jó, hát akkor itt fogunk élni. Pont ugyanígy vannak Tóth Barnabás hősei is, csak éppen más okból. De ugyanott, ugyanitt, s nagyjából ugyanakkor. Akár ikertestvére is lehetne Gothár Péter ma már kultikusként számon tartott alkotásának az Akik maradtak című, Oscar-, és más díjakra is bőven esélyes film, holott egyetlen kockájában sem hasonlítható ahhoz. Semmi közös nincs bennünk, azon túl, amit a fentiekben próbáltam jelezni.

Ugyanolyanok vagyunk mind, csak éppen olykor teljesen más utakra kényszerít minket a történelem. Klára és Aladár túlélték a koncentrációs táborok rettenetét, de mindkettőjüknek ottmaradt családjuk nagy része. Klára ezt nem hajlandó tudomásul venni, míg Aladár inkább mélyre eltemetett magában minden emléket, és megpróbál továbblépni. Nem rokonok ők, tulajdonképpen két idegen, akiket kizárólag származásuk köt össze; egy rendelőben találkoztak. Aladár negyvenes orvos, Klára cserfes tinédzser. Kettejük sorsszerűen egybefonódó sorsáról mesél ez a film,

mely tulajdonképpen egy kerek egész. Képtelenség belekötni, ugyanis szűk 83 perces játékidejének egyetlen felesleges pillanata nincs, hibátlan, őszinte, manírmentes színészi alakítások, szolid, elegáns fényképezés és lényegre törő, szűkszavú, de mégis pontosan fogalmazó, közhelymentes rendezés. Csak trollkodni lehetne, de azt meg minek? Makk zseniális Szerelme és Enyedi Testről és lélekről alkotott lírai esszéje juthat még eszünkbe, ahogy próbáljuk megfogalmazni azt a leheletfinom, gyengéd tisztaságot, ahogyan Tóth az emberi érzelmekről beszél, gondosan és határozottan kerülve a kétértelműségnek még a látszatát is, mely a mai közéletre, illetve a posztmodern kultúrába szocializálódott nézőben akaratlanul is felmerülhet, ha egy negyvenes férfi és egy tizenéves lány közötti kapcsolatról van szó.

Csendes, szolid és szerény film ez, mely el sem tudom mondani, milyen félszegen fog mutatni a puccban virító Oscar-csinnadrattán, ha végül eljut odáig – de remélem, azért ott is megérinti a lelkeket. Valójában a túlélésről szól a film, arról, hogy bár nagy a córesz, de egymást segítve, egymással őszintén, szeretettel bánva nincs okunk tartani semmitől. Persze, ezt sem fanfárok hangjaival övezett pátosszal üzeni nekünk, hanem szelíd bölcsességgel. A háttérben közben zajlanak a negyvenes-ötvenes évek, a háború utáni zűrzavar, majd a kommunisták, a besúgások, a lehallgatások, a csengőfrász, s azt csak mi tudjuk, hogy Sztálin halála után nem lesz semmi másként – a történet szereplői azonban túl fognak élni mindent, mert számíthatnak egymásra, mert a történelem olyan, mint az időjárás: néha esik, máskor süt a nap. Igazából nem lényeges dolgok ezek, csak megfelelően kell öltözni. Tudomásul kell venni, változtatni úgysem tudunk rajta. Ez a történet által sugallt attitűd azonban messze nem valamiféle tutyimutyi, megalkuvó életszemlélet, hanem egy pozitív, a nehézségeken, akár a legnagyobb tragédiákon is felülemelkedni képes élni akarás, az élet mindenek feletti szeretete. 10/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.