Az Arany Kesztyű (Der Goldene Handschuh / The Golden Glove, 2019)

Bár kézenfekvő a párhuzam Lars von Trier legutóbbi agymenésével, azért látni kell azt is, hogy ugyan beteg-beteg, de messze nem mindegy, hogy milyen beteg, és hogy mennyire… Az emberi testrészekből házat építő Jack sztorija végős soron fikció, egy intellektuális lázálom, Lars von Trier elméjének művészi igényű projekciója. Kvázi magánügy, orvosi eset – sajnos, ezt beavatatlanok is láthatták. A Fateh Akin által ezennel bemutatott humanoid formájú véglény, Fritz Honka viszont valós személy (illetve már csak volt, szerencsére), s bár förtelmes cselekedetei és teljesen felesleges élete semmiképpen nem lehet példakép senki számára, mindenképpen tudnunk kell róla (mint ahogy “kollégáiról”, Klaus Barbieról, Andrej Csikatiloról, Ted Bundyról, vagy akár a magyar Kiss Béláról tudnunk kell, mert köztünk élnek, éltek, akár a szomszéd házban, lakásban).

Semmi szimbolista katyvasz, semmi elvonatkoztatás nincs tehát a török származású, kiváló német rendező filmjében, bár Az Arany Kesztyű realista műnek sem mondható. Akin megközelítéséra talán a szür-naturalizmus, vagy a grot-expresszionizmus jelző lenne a legmegfelelőbb, ha eme jelzőtákolás nem lenne fából vaskarika készítésének meddő kísérlete. Honka 1970-től ’74-ig terjedő “pályafutása” szinte tényszerűen soroltatik fel a filmben, ezen kívül semmilyen dramaturgiai jellegű belenyúlás nincs a történetben, az eseménytelen időszakok kihúzásán kívül. Viszont árulkodó, hogy Akin mennyire határozottan von cezúrát az erőszak ábrázolásában: Hona legbrutálisabb aktusait sohasem látjuk, bár az is igaz, hogy az odáig vezető “előjáték” is visszataszítóbb, undorítóbb, embertelenebb és brutálisabb, mint mondjuk -az általam amúgy igen kedvelt- Quentin Tarantino teljes eddigi életműve.

Ezzel szoros összefüggésben viszont elképesztően részletgazdag, karcosan hiteles, szinte fílinges Hamburg hírhedt St. Pauli negyedének hetvenes évek eleji hangulatának megteremtése. A címben szereplő Arany Kesztyű ugyanis egy kocsma, melynek egyik törzsvendége volt a súlyos alkoholista, de nemcsak ezért értelmileg gyenge, érzelmileg analfabéta, gnómtermetű Honka. A fél/alvilág bugyraiban szinte egész pályáján élvezettel kutakodó Akin hihetetlen műgonddal alkotta meg ennek a szinte rejtői (szinte nyóckerületi, amikor még volt rendes “nyócker”) késdobálónak a reprodukcióját, a mindenttudó, mindent látó csapossal, a válogatottan züllöt törzsvendégkörrel, kivénhedt, olcsó potyapiában áporodó, fogatlan kurvákkal és az olykor betévedő, lealjasulni szándékozó tengerészekkel. Charles Bukowski talán elégedetten grimaszolna ezeken a képeken, Tom Waits is elégedetten dörmögne, Aki Kaurismaki Fassbinderrel koccintana és Francis Bacon elrohanna festeni egy újabb képet. Legfeljebb tán Tarr Béla fitymálkozna, hogy “túl színes”. Otto Dix-i figurák tolonganak itt az állandó, masszív cigarettafüstben a korabeli nyálasan geil német slágerek dallamaira. Zavarbaejtően idillikus, szinte romantikus kép ez egy végletesen züllött, dekadens és cinikusan nihilista világról.

Viszont árulkodó a bukott gimnazistalány és a ráakaszkodó kis lúzer -enyhén didaktikus- melléktörténete, mert ők teszik igazából helyre ezt az egész filmet: Akin Fritz Honka sztoriján keresztül valójában leszámolni látszik minden romantikus maszlaggal, ami St. Pauli, és általában minden efféle bűnös “szórakozónegyed” köré szövődött a huszadik század második felében, és szövődik azóta. A két szűz félelemtől és izgalomtól táguló pupillákkal, de kíváncsiságtól hajtva, feltartóztathatatlanul buknak alá a mélybe és mocsokba és itt csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy viszonylag ép bőrrel megússzák a kalandot – egyelőre. “Kocsmaesztétikailag” tehát mindenképpen érdekes darab ez, amelybe viszont jégcsákányként ékelődik bele Honka viszolyogtató személye, és felfoghatatlanul borzalmas élete és “munkássága”.

Maga Honka figurája is olyan elrajzoltan groteszk, hogy nem is igen tudjuk hova tenni (a fiatal német színész, Jonas Dassler természetesen lubickol a hálás szerepben és több kilónyi maszkban). Bizarr, a szó szoros értelmében undorító lény, gyomorforgató még a nézése, sőt, a járása is, hát még a lakása. Amit meg róla megtudunk, abban végképp nem lesz semmi romantika. Csak az felfoghatatlan, indokolatlan, végletes brutalitás véres és bulvárlapok címoldalait idéző valósága, bárminemű feloldozás, valahonnan valahová tartás, bármilyen irányú jellemfejlődés teljes hiányával. Ezzel együtt azonban disszonáns összhatást kelt Akin -amúgy Arany Medvére is jelölt- dolgozata. Érdekes film, de lehetetlen szeretni. Megtekinteni pedig csakis erős gyomorral és idegrendszerrel ajánlott. 6/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.