Először nagyon nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy Morcsányi Gézát, az amúgy kiváló dramaturgot, szerkesztőt és könyvkiadót kell néznem, mint filmszínészt – de aztán megszoktam. Most már egy dologtól félek csak, hogyha egyszer meglátom színházban, Könyvnapokon, valahol, akkor azt fogom lesni, hogy vajon valóban béna az egyik keze? Mert ha nem, akkor igen jól eljátszotta, hogy az; ami egy képzett színésznek jutalomjáték lett volna, neki, a civilnek bravúr, mindamellett, hogy közben saját jelenlétével, személyes kisugárzásával ad különös, sajátos arcot Enyedi Ildikó régen várt, új filmjének. Nem csodálkoznék, ha később -nem is feltétlenül Magyarországon, mert mi itt úgy tűnik, tényleg semminek nem tudunk örülni- az ő arcával azonosítanák be a Testről és Lélekről szóló “értekezést”, mint ahogy Röhrig Géza is ma már “az a szakállas faszi, a Son of Saulból, you know”. (Főleg, hogy egy erősen hasonló pálya is kinéz e filmnek, tekintve, hogy idén Berlinben rögtön a fődíjat, az Arany Medvét kapta meg…)

Enyedi filmjét azonban nem ennyire egyszerű felplakátozni, ugyanis legalább ennyire hangsúlyos Borbély Alexandra jelenléte is, aki a történet másik főszerepét adja. Hideg, szinte áttetsző, robotszerű, érzelmi megnyilvánulásokra képtelen, érzéketlen nő, súlyos rend- és tisztaságmániával megverve. Szerintem autista, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne lelke. Merthogy van neki, hisz’ erről szól a film, csak éppen féltve rejtegeti.

A kissé tudományosnak ható címből adódik a kérdés, hogy mi az, amit általa megtudhatunk a testről? Nos, éppen eleget, sőt, gyakorlatilag mindent. Például, hogy a test nem időtlen. A férfi teste már öregedik. Ráadásul félig béna, de azért még működik, hisz’ látjuk működni. A nő teste ezzel szemben érintetlen, makulátlan. Viszont éppoly sérülékeny, amint ahogyan szintén fogjuk látni. Mintegy illusztrációképpen, aztán fogunk még látni egy csomó állati testet is, elsősorban szarvasmarhák testét, kívülről, belülről, darabokban és törés-, valamint szakítószilárdsági tesztnek kitéve.

A test azonban csupán kikötő, vagy éppen albérlet a lélek számára, ahogyan azt Lukács László is oly szépen megénekelte a Tankcsapda egyik régi számában. Csupán váz. Egy tartó edény, egy doboz. A testnek van kiterjedése, súlya, van kezdete és vége. Keménynek, erősnek látszó csontokból áll, vaskos inakból és izmokból, melyek azonban alkalomadtán törnek, mint a gyenge üveg, szakadnak, mint a tüll. Bőr, szőr és köröm borítja, sok gusztustalan, beavatatlanok számára csupán gusztustalan trutymó van odabent. Valamint vér, rengeteg vér. Ezt mind megmutatja a testről Enyedi, de tudjuk jól, hogy a téma az a lélek, az érzelmek, amit nem lehet ennyire direkt módon sem megfogni, sem meghatározni, definiálni. S aminek nincsenek fizikai attribútumai (bár egyesek szerint van tömege, méghozzá 21 gramm, de az egy másik értekezés.)

Enyedi az emberi lélek természetét ott vizsgálja, ahol a testnek tényleg csak fizikai tulajdonságai számítanak: egy vágóhídon. Ahol annyi számít, hogy mennyi rajta a zsír: ha 2 milliméternél több, akkor másodosztályú a belőle nyert hús, ha kevesebb, csak akkor első. Itt kezd el dolgozni a nő, frissen végzett állatorvos, és itt gazdasági igazgató a középkorú férfi. Első látásra kiszúrják egymást maguknak az üzemi étkezde romantikusnak semmi szín alatt nem nevezhető hodályában. Nem csoda, hiszen ugyanazt álmodják, ugyanannak az álomnak a szereplői mindketten. Nemhogy egy hullámhosszon vannak, hanem a lelkileg kapcsolódnak egymáshoz, végtelen gyengédséggel, határtalan szeretettel, egy fizikailag értelmezhetetlen térben, időben és helyen. Mindeközben a fizikai együttlét, a filmben kifejtendő, és itt is jelzett körülmények együttes hatására tulajdonképpen irreálisnak tűnik.

A film azonban semmiképpen nem tudományos értekezés, csupán egy igen egyszerű, ám emberileg nagyon szép szerelmi történet, két furcsa – valójában két átlagos, hétköznapi ember között. Arról szól, hogy milyen baromi nehéz olyan fizikai közelségbe kerülnünk a számunkra addig ismeretlen, de első látásra szimpatikus másikkal, mennyi gátat, mennyi falat kel átugrani ahhoz, mennyi társadalmi elvárását, törvényt és szabályt kell áthágni, de legalábbis helyesen értelmezni. Hogy mennyire pontosan írta le a léleknek ezt a felfokozott izgalmi állapotát Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című rendkívül fontos kisregényében…

Enyedi fantasztikusan rendez. A legapróbb, piciny, lényegtelen dolgokra, gesztusokra, pillantásokra is ügyel, sőt, a film folyamának, a mondandójának szerves részévé is képes tenni ezt  a szinte pipifaxosnak tűnő aprólékosságot, a nüanszokban lévő teljesség biztos tudatát (Herbai Máté tökéletesen reprodukálja ezt a szemléletet operatőri munkájában). Egy jelenetben a nő egyedül ácsorog a cigiszünetben az udvaron. Természetesen, ő nem cigarettázik, csak ő is kint van a levegőn. A vágóhíd betonárkádjairól nézi a férfi emeleti irodájának ablakát, ahonnan a férfi is nézi őt lopva. Árnyákban áll a nő, csupán a lábujjai lógnak ki a napsütésbe. Amint ezt a nő észreveszi, alig észrevehetően visszahúzza lábait is az árnyékba, hogy rejtve, észrevétlen maradva nézhesse szerelmét. Telis-tele a film ilyen apró, bűbájos nüanszokkal, melyek az őszinte, tiszta szerelem lehetőségéről és valóságáról adnak tanúbizonyságot, s hogy ennek a test fizikai korlátai mennyire nem szabhatnak határt. Rendkívül érzékeny, nagyon tiszta és nagyon őszinte film. 9/10