Ha felülemelkedtünk azon a szemmel látható különbségen, ami egy “lesajnált, vidéki” francia közkórház és egy hasonló státuszú hazai gyógyintézmény között tapasztalható, emberben, fényben, rendben, ellátottságban és tisztaságban, egy izgalmas filmet láthatunk. Egy izgalmas történetet, melynek végén bár győz az igazság, de a fanfárok elmaradnak, az enyhe gyomortáji nyomás megmarad, tehát minden megy a maga jól bejáratott útján, reálisan, valóságosan.

Irène Frachon hadjárata, mellyel megtámadta az egyik legnagyobb francia gyógyszergyárat, valós, igaz történet. Tartózkodnék attól,  hogy kifejtsem, pontosan mi is az az orvosi és gyógyszerezési problematika, melynek visszásságaira rájött a breton doktornő, ugyanis nem akarok hülyeségeket leírni. Éppen elég baj nekem, hogy lassan mániámmá vált a saját gyógyszereim vásárlói tájékoztatóinak olvasgatása, és az ebből természetszerűleg kifejlődő, egyelőre közepes fokú hipochondria. Itt jegyezném meg azonban azt is, hogy a 150 milligramm megtekintése kifejezetten ellenjavallt mindenféle szintű, rangú és nemű képzelt betegnek, ugyanis csúnya dolgokra derül benne fény, melyeknek nagy részét mindegyikük tapasztalta már magán.

A félig komoly viccet félretéve, Emmanuelle Bercot dokumentarista játékfilmje, a 150 milligramm meglehetősen riasztóan indul. Nem elég, hogy premier plánban látunk egy szívműtétet, valamint annak részeként egy szív megállását, ami önmagában is meglehetősen sokkoló élmény; de Frachon doktor hősies küzdelmének felvezetése is meglehetősen kórházszagú, hogy úgy mondjam. Másrészt viszont valahogyan rá kell térni a probléma lényegi részére, egy bizonyos Mediator 150 milligramm nevű, túlsúlyos diabéteszes betegek részére adott gyógyszer hatásmechanizmusának ismertetésére, valamint a szereplők bemutatására. A film ezen része valóban kissé unalmas.

Ha azonban eddig kibírtuk, a film fokozatosan növekvő súllyal nyom bele a fotelbe, nagyjából Frachon doktor első pofonjától kezdve, amit a gaz, profitéhes gyógyszergyártól elszenvedni kénytelen. Szerencsére, itt is az első pofon a legnagyobb, és Frachon doktor meg is szokja a következő többit, egészen az általa bevitt megrendítő erejű balhorogig. A film valóban sokban idézi Erin Brokovich menetelését, és a megannyi kisember kontra gyógyszer- és egyéb konszernellenes, jobbára hollywoodi film dramaturgiáját. Bercot ügyesen fokozza az akciókban természetszerűleg szegényes dráma feszültségét, miközben mindvégig hű marad a történet valóságához is. Szeretetreméltó, emberi kontrasztot képez a gonosz gyógyszergyártóval való idegőrlő küzdelemmel Frachon doktornő terebélyes családjának bohókás, vidám életképei. Kitűnő színészi alakítások vannak ebben segítségére, elsősorban a lehengerlő temperamentumú Frachon doktornőt megszemélyesítő Sidse Bebett Knudsennek köszönhetően, akit szépen ellensúlyoz az ismert sorozatbeli Richard Castle fizimiskájára hajazó küllemű Benoît Magimel, mint a kissé önbizalom-hiányos, pipogya Le Bihan professzor. Figyeljünk oda jól, mit ír fel az orvos és mit ír a betegtájékoztató. 8/10