Ez az évad Ian Brennan Szörnyeteg-antológia sorozatának negyedik része. A korábbi, Jeffrey Dahmer, valamint a Menendez-fivérek történetét feldolgozó évadok megelégedtek nagyjából annyival, hogy többé-kevésbé valósághűen, dokumentarista modorban, divatos true crime stílusban mutatták be nekünk, szájtáti nézőknek ezeket a szélsőségesen aberrált sorozatgyilkosokat. A harmadik, Ed Gein sztorija azonban inkább tetszett valamiféle filmesszének, melynek tárgya a sorozatgyilkos, mint popkultális “ikon” volt. Lizzie Borden története viszont még messzebb megy. Ez az eddigi legvirtuózabb rész ebből az antológiából. Egyszerre szexi és pimasz viktoriánus horror, zsékategóriás gore, romantikus giccs és politikai/feminista kiáltvány, miközben Brennan megközelítése egyre messzebb kerül a tényszerű dokumentarizmustól, és közelebb a moralitással való zsonglőrködéshez, de még inkább a legszörnyűbb tettek mögött rejtőző motivációk megértéséhez, megértni vágyásához.

Mindemellett ez a nyolc rész egyszerűen csodálatos, minden benne ábrázolt borzalom ellenére is. Pompásan fényképezett, a legtökéletesebb szabadsággal szőtt mese egy erősen bántalmazó, álszent családban felnövő lányról, valamint Báthory Erzsébetről és egy Aileen Wuornos nevű prostituáltról, aki az ezerkilencszáznyolcvanas évek végén több, őt előzőleg brutálisan megerőszakoló kuncsaftjával végzett. Szinte festői finomsággal megrajzolt karaktereket látunk, remek, karakteres színészek előadásában. A bűnösök megkapják -Brennan ábrázolásában- megérdemelt büntetésüket, miközben a büntetésvégrehajtók dicsfénytől övezve költöznek a menyországba. Egy dologba tudnék belekötni: a virágzó cseresznyefának nem lehet érett gyümölcse…