Fortunata (2017)

Ha egy olasz filmnek az a címe, hogy Fortunata, azaz ‘szerencsés”, akkor igen nagy valószínűséggel kétesélyes a cselekmény: vagy nagyon szerencsés benne valaki, vagy nagyon szerencsétlen. De inkább az utóbbi. Az a bizonyos “nemzeti specifikum” azonban nem a cselekmény behatárolhatósága, hanem inkább annak mértéke. A színészként is jól ismert Sergio Castellito (pl. Bella Martha, Hús, stb.) rendezése hamisítatlanul olasz, mind temperamentumában, mind hangvételében. Harsány, hangos, színes, tobzódik a végletes érzelmekben, melyeket kipattanásuk pillanatában közölnek is a szerepelők egymással. Él, vibrál a film minden kockája – sokakat taszít ez, másokat, például engem is, kifejezetten vonz, sőt, horribile dictu, még szórakoztat is.

Szórakoztat, pedig valójában kőkemény, szinte “ógörög” sűrűségű tragédia Fortunata (Jasmine Trinca) története. A harmincas nő éppen válás közepében van, egyszerű lelkű, erőszakos, macsó -nem mellesleg rendőr- férjét kívánja elhagyni, nyolc éves kislányát próbálja nevelni, miközben állása nincs, gazdag házakhoz jár fodrászkodni. Gyermekkori barátjával (Alessandro Borghi) már régóta saját fodrász- és tetoválószalon megnyitását tervezik, amihez jobb híján lottózással remélik előteremteni a pénzt. A barát sem “zűrtelen”, amellett, hogy súlyosan drogfüggő, depressziós is, és maga próbálja ápolni Alzheimer-kóros édesanyját, aki valaha híres színésznő volt (Hanna Schygulla). Fortunata élete merő küzdelem, minden reményt jelentő szalmaszál után tíz körömmel kap, ráadásul hamarosan kiderül, hogy borzalmas titkokat is rejt a múltja…

Igen, valóban túl sok a córesz egy történethez, Castellito pedig látszólag óvatlanul, vagy éppen ellenkezőleg, szánt szándékkal sodródik bele a melodráma -hogy úgy mondjam- mocsarába. Régen láttam ilyen vérbő, igazi “veszekedős” olasz filmet, azonban a képlet mégsem ennyire egyszerű. Zavarba ejtő például Fortunata környezetének, személyes viszonyainak friss, aktuális ábrázolása, a Róma környéki külvárosok multikulti zűrzavara, ahol kínai iskolások kínaiul éneklik Beethoven Örömódáját, mellettük arabok imádkoznak női (!!!) imám recitálására, miközben a mindig, mindenhová rohanó Fortunata amolyan Erin Brokovichként cipeli hóna alatt kislányát, fejük fölött az ókori rómaiak máig álló vízvezetéke jelzi az időtlenséget. Castellito cselekményszervezése is szabadon kezeli az idő fogalmát: bár alapvetően lineáris, mégsem kronologikus. A jelenetek nem feltétlenül egymás után következnek be, nem is tudjuk igazán, mennyi idő telik el közöttük. Ez az “időtlenség” határozott líraiságot csempész az amúgy realisztikusan, sőt, néha már naturalisztikusan ábrázolt környezetbe, miközben a néha meghökkentően megszólaló kísérőzenei illusztrációk, valamint az olykor mellbevágóan bizarr mellékkarakterek (Hanna Schygulla figurája pl.) kicsit az abszurd és groteszk felé viszik el a hangsúlyt. Jasmine Trica intenzív színészi jelenléte, a kislányt alakító Nicole Centanni bája, valamint az érzelmekben áradó, Szophoklész Antigonéját több helyen is idéző cselekmény egyértelműen magával ragadja azt a nézőt, aki képes még hallgatni a szívére, az agya helyett. Vagy mellett… 7/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.