Megmondom őszintén, én a ma már szinte egyöntetűen legendának tartott 1982-es Szárnyas fejvadásztól sem voltam oda. Sci-finek unalmas volt, művészfilmnek sekélyes, de tagadhatatlan, a hangulat, amivel Ridley Scott bemutatta nekünk 2019 “aljas utcáit”, éjszakai életét, az bizony magával ragadó volt. Még akkor is, ha mondjuk lenéztünk a Nyugati pályaudvar alatti passzázsba, nagyjából már ugyanezt átélhettük mi, magyarok is – 1988-ban, amikor a mozik nálunk vetíteni kezdték ezt a filmet. Jövőre 2019, és az már tisztán látszik, hogy Ridley azért egy kicsit előreszaladt a történetében, az viszont egyáltalában nem tűnik biztatónak, hogy 2049-et Dennis Villeneuve -Ridley produkciójában- 2016 Magyarországán vélte megtalálni a történet folytatásában.

Az állandó ködben és párában úszó, ám meglehetősen hűvösnek tetsző klíma egy radioaktív sugárzásban rozsdásodó világot fed el (nesze neked Paks 2…), amit -úgy tűnik- egy eléggé kattant, de eléggé nagy hatalmú üzletember irányít. Szexi hologramok csábítják virtuális élvezetekre a neonfényes kazamatákban bóklászó esernyős, plasztik esőkabátos emberiséget. Bár villog, vibrál minden, nem hiszem, hogy itt bárki boldog. Van aztán megint egy csávó, ezúttal K. ügynök (Ryan Gosling), aki öntudatra ébredt replikánsokat (kibernetikus embermásolatokat) üldöz, mígnem rájön, hogy ő is közéjük tartozik. Satöbbi. A Szárnyas fejvadász 2049 sztorija éppen annyira közepes, mint az első filmé volt, csak éppen Philip K. Dick filozofikus utópiára hajazó gondolatai nélkül. K. ügynök (komolyan, mint a Men in Blackben)  története tulajdonképpen egy sima (sci-fi)akciófilm cselekménye, ami minden különösebben eredeti fordulat nélkül lötyög Villeneuve közel háromórás (!) filmjében.

Pedig a kanadai rendező nagy tehetség, a Felperzselt föld és a Fogságban című filmjeit kifejezetten szeretem, a Sicario sem volt rossz, de az Enemyvel és az Érkezéssel olyan útra lépett, ami engem hidegen hagy és egyáltalában nem érdekel. Nagy igényű, monstre látványos sci-fik ezek, amivel így önmagában nekem semmi bajom nem lenne, de annyira áthatja ezeket a művészies kifejezés görcsös vágya, a valami mélyet, nagyot mondani akarás, hogy a végeredmény számomra inkább csak amolyan coelho-i bulvárbölcselkedés, semmi más. Ellenpéldának hoznám fel Tarkovszkijt a Solarisszal és a Stalkerrel, vagy Kubrickot az Űrodisszeiával, amelyek a filozofikus sci-fi megingathatatlan kőtábláinak bizonyulnak bemutatásuk óta.

De amúgy még a kissé sekélyes gondolatvilágú cselekménnyel sem lenne bajom, ha Villeneuve megmaradna egy zsánerfilm kereteiben. Ahogyan azonban például szegény Goslingot végigvánszorogtatja (nincs erre a méla színészvezetésre jobb szavam…) a rendelkezésére álló két óra negyven percen, azért legszívesebben fejbe verném. Tempó, haver, tem-pó! Közben minden öt percben egy mondat, mivel párbeszéd is van a filmben, de ami van, az meg olyan bombasztikus, hogy már csak azért is megérdemelne valami díjat Gosling, Harrison Ford, Jared Leto és még aki megszólal a filmben, hogy ezeket röhögés nélkül végig bírta mondani.

Mindennek ellenére, a Szárnyas fejvadász 2049 mégis tele van emlékezetes képekkel, és olyan hangulatot teremt, amire sokáig emlékezni fogunk. Ez azonban a teljes látványtervező stábnak, Roger Deakins újabb remeklésének, Jóhann Jóhannsson, Benjamin Wallfisch és Hans Zimmer döngölően hatásos zenéjének köszönhető. Ezt a történetet simán el lehetett volna mesélni bő másfél órában. 5/10