Karl Markovics színész-rendező filmje egyedi felnövéstörténet, amelyben a főhős útja szó szerint holttesteken át vezet az önmagára találásig. Érdemes megnézni, elérhető, csak kicsit keresni kell. Markovicsot többször láthattuk mostanában a tévében: feltűnt a Babylon Berlinben, vagy a minap bemutatott Mária Terézia-filmben is. Az osztrákokon kívül kevesen tudják róla, hogy már két filmet rendezett, és mindjárt az elsővel hatalmas sikert aratott. A Lélegzést hazájában az év legjobbjának jelölték (lenyomta A király beszédét és Aronofsky Fekete hattyúját), fődíjat nyert Szarajevóban, bemutatták Cannes-ban, sőt Oscarra is nevezték; nálunk a Cinefesten volt látható.

A jobbára periférikus helyszíneken  (börtönben, patológián) játszódó történet főszereplője Roman Kögler 19 éves állami gondozott, emberölés vétsége miatt a fiatalkorúak börtönében morzsolja napjait. A közeljövőben esedékes egy számára sorsdöntő meghallgatás, ahol, ha jó benyomást kelt, megkaphatja a próbaidőt – ezzel együtt az esélyt, hogy kezdjen valamit az életével.

Nem tudni, a srácot mennyire érdekli a kérdés, mivel teljesen passzív; nem érintkezik a többiekkel, tévét néz vagy dühödten rója a köröket az úszómedencében. A pártfogó korholására adott szélsőségese reakciói ugyan zaklatottságra engednek köveztetni, legtöbbször úgy tűnik, magasról tesz az egészre. Pedig nincs vesztegetni való ideje, muszáj munkába állnia: kell a jó pont a meghallgatásra. Miután a hegesztőműhelyben kudarcot vall, egy temetkezési vállalat álláshirdetését szúrja ki magának, nyilván dacból. Nem gondolt bele, mibe vágja a fejszéjét: első nap megszeppenve ácsorog a hűtőkamránál, és a kollégák sem fogadják valami lelkesen.

Bár a halottak közelsége felkavarja Romant, a kezdeti viszolygás mellett idővel másfajta érzéseket is kiváltanak belőle, elindítva egy lassú érési folyamatot. A mozdulatlan testeket, lezárult sorsokat szemlélve öntudatlanul is értékelni kezdi az életet – az életét, amely nem teher többé, hanem megnyíló lehetőség. A lelkében végbe menő változás persze nem látványos, csupán apró jelekből, gesztusokból olvasható ki. Pozitív fejleménye ennek a munkatársakhoz való viszonyának alakulása, de még fontosabb, hogy kapcsolatba lép anyjával, akit eddig nem ismert, és aki annak idején eldobta magától.  A találkozás ugyan kiábrándító, de legalább kulcsot ad a fiúnak szorongásai, motivációi megértéséhez. E tudás birtokában esélye van rá, hogy megszabaduljon múltja árnyékától; úrrá is lesz rajta egy  jelképes erejű merülés formájában.

A történet kidolgozása összhangban van a főhős szótlan-tétlen karakterével, lassú és szófukar. A kontemplatív légkört szolgálja a hébe-hóba felhangzó minimálzene, illik a helyszínhez a fakó-szürkés színvilág. Az ábrázolás szenvtelen, csaknem dokumentarista, mentes a pátosztól, amit a téma kínál. A rendező a fegyintézet vigasztalan hangulatát, rideg szokásrendszerét ugyanolyan hitelesen kelti életre, mint a halottmosás precízen megjelenített műveletsorozatát (amit a főszereplővel együtt így a néző is beavatásként élhet meg). Kevésbé jó pont a szimbólumok erőltetése: a címadó központi motívumot (lélegzés, a legalapvetőbb élettevékenység) igyekszik minél több mozzanatba belecsempészni – nem mindig szerencsésen. Habár akadnak még egyéb elsőfilmes sutaságok, akár a dialógusokban, akár a beállításokban, összességében elmondható, hogy Markovics filmje jól működik: megérint, nyomot hagy a nézőben. A főszerepet játszó, mellesleg amatőr Thomas Schubert  érzékeny alakítása pedig végképp feledteti velünk az ügyetlenségeket. Könnyű belefeledkezni Roman történetébe, egészen tanulságos ez a másfél órás nézelődés. (7/10)