Eszmélet (Bez vědomí / The Sleepers, TV Mini-Series, 2019)

Zseniális már a főcím is. Furcsa, megbillent pózokban látunk embereket, mintha halottak lennének. Minden mozdulatlan, csak a háttérben mutatja mindig valami, hogy nem állóképeket látunk: száll a hamutartóban rosszul elnyomott cigarettacsikk füstje, meglebben egy függöny… Lassú, melankolikus zene szól, melynek hangjai mintha szétmállanának a semmibe, hogy aztán egy váratlan harmóniaváltással valami optimistább, derűsebb hangulatba forduljon. Ez sem felhőtlen vidámság, de már nem az a kilátástalan, visszafordíthatatlannak tűnő enyészet. Valami ugyan történik, mozdul valami, változik, az emberek is talán csak alszanak és még felébredhetnek.

A csehszlovák “bársonyos forradalom” harmincadik évfordulóján, 2019 novemberében mutatta be az HBO Europe az Eszmélet című cseh mini-sorozatot, melyből azonban legfeljebb annyi jön le, hogy hiába volt meg a politikai rendszerváltás, igazából semmi nem változott: valahol minden ugyanaz. Minden különösebben erőszakos átírás nélkül átfordíthatnánk az egész szériát magyarra, lengyelre, szlovákra vagy románra, ugyanezt a filmet kapnánk. A cseh Ondrej Gabriel író és Ivan Zachariás rendező (az utóbbinak köszönhetjük a blogon néhány napja dicsért, néhány évvel korábbi Pusztaság című krimisorozatot is) volt az első a közép-európai volt szocialista rezsimek alkotó művészei közül, akik a kellő kíméletlenséggel és lényeglátással neki merészeltek menni a rendszerváltás igen összetett és érintettségében a mai napig is jelenlévő problematikájának.

Alapvetően egy igen szövevényes és meglepő (vagy tán nem is annyira meglepő) fordulatokkal teli, hidegháborús kémtörténetről van szó tulajdonképpen – amit ha mondjuk John le Carré, a kémirodalom pápája írt volna, akkor simán mint az író főműveként is emlegetne az irodalomtörténet. Ugyanaz a deheroizáló, realista, pókhálószövetű, nüansznyi banalitásokban, emberi gyengeségekben tobzódó és éppen ezért rendkívül hiteles látásmód, miközben mi, közép-európai nézők a film minden egyes kockáján érezzük az igazságot, hogy ez bizony rólunk szól. Egy tehetséges, fiatal hegedűművésznő (Marie – Tatiana Pauhofová) és egy ismert, cseh tudós (Viktor – Martin Mysicka) (egy a Charta 77 aláírói közül – kitalált, de abszolút reális karakter) alkotta fiatal pár, miután Háveléket letartóztatták, a disszidálás mellett döntenek és Londonban telepednek le. Tíz év múltán, immár angol állampolgárokként térnek először vissza hazájukba, a még kommunista párturalom alatt lévő Csehszlovákiába. Egy éjszakai séta során egy nagy fekete autó elgázolja a párt, a nő kórházban tér magához, de a férfi eltűnt. Az Eszmélet cselekménye tulajdonképpen a férj felkutatásának története. Hamar előjön a többfonatú titkosszolgálati szál is, aminek meglétével mi, nézők már kezdettől fogva tisztában vagyunk, hiszen az első jelenetekben láttuk, hogy a párt, tudtukon kívül, már Londonban is megfigyelték, lehallgatták valakik. Nem ragozom.

Abszolút színvonalas szériáról beszélünk. Ahogy nézzük ezeket a fakó, omladozó vakolatú házakat, a szétrohadt trolibuszokat, a mindent átható kopottságot, koszlottságot, az emberek megtört, kiábrándult tekintetét, azokat a elnyűtt, divatban sosem volt ruhákat, szinte egyből a nyolcvanas évek második felének Budapestjén Prágájában találjuk magunkat, ahol “sosincs nyár, csak ősz meg tél”. Állandó köd terjeng, mindent párában burjánzó penész zabál. Ha a Chernobyl kötelező volt, akkor ez az Eszmélet talán még inkább az, hátha eszmélünk már végre, általa. Remek színészek, ráérős, alapos rendezés, hiteles környezetábrázolás, jó zene, erős fényképezés, izgalmas cselekmény.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | 2 hozzászólás

Sötét vizeken (Dark Waters, 2019)

Azon morfondírozom, hogy jó-e az nekem, ha ilyen filmeket nézek (és ilyen híreket, cikkeket olvasok), mint amiről ez a Sötét vizeken című film is szól… Már éppen keltem volna fel a fotelből, hogy kibasszam a picsába a konyhából az összes teflonbevonatú edényt, merthogy erről a teflon nevű izéről szól a történet, mikor tudatosult bennem a teflon által okozott kár visszafordíthatatlansága. Egyszerűen arról van szó, hogy ez ügyben nincs mit tenni. Ezt elbasztuk, mi, emberiség. Hogy mi is ez a sztori valójában, az olvasson utána, vagy akár nézze meg ezt a filmet. Nem valami szokványos összeesküvés-elméletről van szó, nem holmi hagymázas, környezetvédő raszta paranoiája: tény, melynek igazát bizonyítja az, hogy az ügyben először érintett DuPont nevű vegyigigamulti eddig több mint 600 millió $-t fizetett ki az USA-ban kártérítésként. Márpedig egy vérbeli kapitalista nem szórja csak úgy a nehezen megszerzett extraprofitját… S hogy miért kell nekünk tudni, hogy ezt elbasztuk, sőt, még egy csomó, más, hasonló kaliberű dolgot elbasztunk, visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül? Mert így talán akad még valami ezen a világon, amit még megmenthetünk – magunktól.

A film, amire a síkagyúak nyilván ásítva legyintenek, hogy unalmas: rendkívül izgalmas. Egy ügyvéd, nevezzük nevén, hiszen él, ma is él, és folytatja harcát Dávidként a Góliát ellen, szóval Rob Bilott, felkelve puccos irodájának bőrfoteljából, egy elkeseredett vidéki gazda -az ügyvéd nagyanyjának távoli ismerőse- panaszára rákattanva, egy sima környezetszennyezési ügyben hirtelen egy óriási vegyikonszernnel, és annak szinte korlátlan gazdasági, politikai és jogi hatalmával találja magát szembe. Bilott azonban belekezd a kilátástalannak tűnő harcba, amire majdnem rámegy az egészsége, a családja is – ez a harc azonban akták millióinak átbogarászásában, jogi képviselők és tudományos szakértők körmönfont bikkfanyelvén, általában higgadt hangnemben folyik. Ez felületesen nézve unalmas, de ha felfogjuk a filmen látott történés lényegének legalább miránk érvényes néhány százalékát, akkor rögtön vasabroncs kezdi szorítani a gyomrunkat és fortyogni kezd bennünk a düh. Na most, elkapcsolhatunk erről a valóságcsatornáról, struccként dughatjuk fejünket a langyos homokba, azt híve, hogy megúsztuk, kedves vezetőnk, vagy akár a jóisten majd megvéd minket – de még azt sem fogjuk észrevenni, akikor az éhes oroszlán belemar a homokból kipucsító valagunkba. Jobban járunk tehát, ha tisztában leszünk mindazzal, hogy mit tettek velünk korlátolt, önző és pénzéhes emberek, mivé tették világunkat és hogy mit nem tettünk meg ellenük és talán rájövünk arra is, vagy valaki közülünk rájön arra, hogyan lehet ezt így tovább, ennél jobban, normálisabban… Mark Ruffalo a mi emberünk, ezt a filmet neki köszönhetjük, még ha tényleg nem csinál mást, mint felhívja a figyelmet az ilyen Bilotthoz hasonló önfeláldozó, bibliai méretű hősökre.

Kategória: Film | Címke: | 6 hozzászólás

ZéróZéróZéró (ZeroZeroZero – Season 1., 2019)

Nem az a legnagyobb hibája ennek a sorozatnak, hogy a kecskék bégetnek benne, a birkák meg mekegnek, bár ez is éppen eléggé kizökkent a ritmusból, ha történetesen -a zajmesterrel ellentétben- tudjuk, hogy miben különbözik egymástól e két állatfaj. Sokkal nagyobb baj az, hogy több szempontból is meglehetősen egyenetlen színvonalon zajlanak a dolgok. Pedig láthatóan komoly igénnyel készült Leonardo FasoliMauricio Katz és Stefano Sollima nálunk az HBO-n futó sorozata: a ZéróZéróZéró nem kevesebbet vállal fel, minthogy a teljes egészében, eladói, közvetítői és vásárlói (nagykereskedői) oldalról is bemutatja, tipikusan hogyan jut el napjainkban Közép-Amerikából Európába a kokain. Egy igazi, nagy, “Keresztapai” méretű maffiatabló is lehetett volna ebből a tévésorozatból, hiszen benne van szinte minden, mi szükséges lehet ehhez.

Csak éppen sok helyen benne is marad… A történet viszonylag egyszerű. Egy idős, évek óta a hatóságok és hajdani üzletfelek elől bujkáló calabriai don (Ariano Chiaramidaaz alsó képen) egy nagy dobással szándékszik visszatérni a maffiaiparba. Az egyik mexikói drogkartelltől régi jó üzletfele közvetítésével több tonna kokaint rendel, aminek európai utcára dobásával újra egyesítheti a calabriai maffiát (a ‘Ndranghetát), természetesen saját magával a csúcson. Az üzlet elindul a régen bejáratott úton, azonban a mexikói drogbárókat támadás éri egy önállósodó, hatalomra éhes katonai különítmény vezetője részéről, miközben az öreg calabriai dont is halálos veszély fenyegeti, ráadásul saját családja felől. A drogszállítmány útja sem a tervek szerint alakul… Ennyi a cselekmény csontváza, amibe azért nyilvánvalóan jó sok akció fér, rengeteg személyes dráma, családi konfliktusok, tragédiák özöne, vér, veríték, árulás és önfeláldozás mellett.

És az elején említett vicces hibák ellenére is simán nézhető széria kerekedik ebből, csak éppen belefutunk olykor bosszantó dolgokba. Az egzotikus helyeken (a mexikói Monterrey, New Orléans, a szenegáli Dakar, a Szahara, a marokkói Casablanca, valamint az olasz csizma orrának megfelelő Calabria vadregényes hegyei) zajló cselekmény mindvégig látványos képeken látható, kifejezetten igényesen fényképezett sorozatról van szó. Kifejezetten tetszik a cselekmény kissé merész, flashbackes időkezelése: igazából ez a messze nem új, de itt kifejezetten ügyesen használt dramaturgiai technika teszi igazán izgalmassá a szériát. Az akciójelenetekkel sincs különösebb baj, drámaiak, hevesek és kellően véresek, és tulajdonképpen a kokainszállítmány célba jutásának története is szépen kifejtődik. A karakterekre viszont nem jutott figyelme, energiája az alkotóknak. Miközben például Varas, a hatalomra törő mexikói parancsnok (Noé Hernandez) karaktere, vagy éppen a közvetítő és a drogszállítmányt kísérő cég tulajdonos-testvérpárja, Emma és a halálos kórban szenvedő Chris (Andrea Riseborough és Dane DeHaan – a felső képen) egész korrekten felépített figurák, addig a történet más fontos kulcsszereplői nem kapnak ekkora teret (nem arra gondolok, hogy olyan ismert színészek, mint Gabriel Byrne vagy Tchéky Karyo néhány mondatos epizódszerepre vannak kárhoztatva – ők nyilvánvalóan csak “húzónévként” lettek szerződtetve). A legtöbb érzelmileg intenzív pillanat (pl. Chris és Amina –Nabiha Akkari– szerelme, vagy Emma és a dakari seftes barátsága) csak úgy, villámcsapásszerűen, minden felvezetés, utalás, vagy bármilyen előzmény felvillantása nélkül bekövetkezik. Mi nézők ezt csak tudomásul vehetjük (bár a bégető kecskék után ekkor már az ilyenek tán nem is tűnnek fel…) Különösen a mexikói és a calabriai jeleneteknél igen feltűnő a párbeszédek primitív, banális igénytelensége. Nem a csúnya szavakkal van gondom, hanem a fantáziátlansággal… Szóval, felemás érzéseim vannak, de azért mégsem bántam meg, hogy végignéztem.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Megszállottak viadala – 1-2. évad (Killing Eve – Season 1-2., 2018-19)

Tökös kis sorozat ez, főleg annak fényében, hogy férfiak szinte kizárólag áldozatszerepben halnak szörnyű halált az egyszerre izgalmas és morbid módon humoros cselekményben. Egy széleskörűen kiképzett bérgyilkosnő (Jodie Comer) és egy enyhén piás, ám meglehetősen ösztönösen, olykor ötletszerűen cselekvő angol titkosszolga (Sandra Oh) párharca a történet, mely európai helyszíneken, európai szereplőkkel (lengyel, orosz, angol, francia, stb.) zajlik igen jó ritmusban, igen friss, szellemes dialógokban és sablonkerülő megoldásokban. Mozgalmas, szórakoztató és olykor savasan morbid módon vicces széria a Megszállottak viadala (Killing Eve), melynek magyar címe viszont annyira szar, hogy az már a ciki kategóriája.

Tényleg nem szól másról az eddigi két évad, minthogy Villanelle, a bérgyilkos és Eve, a titkosszolga kergetőznek egymással, igen homályos összetételű és motivációjú megbízói körrel a hátuk mögött. Az azonban már önmagában is izgalmas, hogy két csaj játssza el az általában sármos, menő pasikra szabott akció-kém-krimi sztorit, azonban Villanelle Jodie Comer által virtuóz módon elővezetve olyan öntörvényű, vibráló, kiszámíthatatlan és tenyérbe mászó pszichopata, hogy tényleg a “fal adja a másikat”, miközben Eve ereje ezzel szemben éppen hétköznapiságában, slamposságában rejlik és gimnáziumai matektanár pasijával való banális házastársi konfliktusaiból táplálkozik. Rajtuk kívül ráadásul igen ötletesen és sablonkerülően lettek megrajzolva a mellékszereplők is, élükön például a Modigliani festményeire illő arccal rendelkező Carolynnal (Fiona Shaw), a kémfőnökkel – aki szintén egy nő. Mivel alapvetően “csajos” sorozat ez, kellő hangsúllyal jelennek meg -elsősorban Villanelle révén- a divatipar jeles termékei, de észre kell venni a kifinomult ízléssel berendezett környezetet, a különböző lakásbelsőket is, szintén feminin vonásként egy eddig egyáltalán nem femininnek megismert műfajban.

A cselekmény fordulataiban sincs semmi férfias szöglet, szabadon, logikailag nem mindig indokolhatóan vesz a sztori olykor derékszögű kanyarokat, ahogyan a hölgyek vásárolnak a plázában, de valahogyan mindig megleljük a kijáratot, és gazdagabban jövünk ki, mint ahogy az elején behatoltunk. Na jó, ez utóbbi megállapítás nem feltétlenül igaz, de nem is ez a lényeg ez esetben: csak annyi, hogy szórakozzunk egy kicsit.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Homeland – A belső ellenség (Homeland, Season 1-7., 2011-)

Komolyan azt hittem, hogy Jack Bauer után kizárt, hogy jöjjön egy olyan tévésorozat, amelyik érdemben bármi újat hozzá tud tenni a terrorizmus témaköréhez – a Homeland első évada viszont csont nélkül bizonyítja ennek ellenkezőjét. A 24 című, nyolc évadot (meg némi serclit) megélt sorozat persze mind tematikájában, mind formailag korszakalkotó marad, míg tévé a tévé, azonban a Homeland sem fog elhamvadni említés nélkül. Pontosan ott szorít, ahol a 24 kienged, míg Jack fut, lő és harap, addig Carrie Mathison, a Homeland CIA-ügynöke (és vezető karaktere) átlát, mélyre ható összefüggéseket világít meg és eddig ritkán látható, gyaníthatóan igen reális képét villantja fel a jelenkori, globális terrorizmusnak, annak motivációit, pszichológiáját és működési elvét illetően. (Az elkövetkezendőkben lesznek kisebb spoilerek.)

homeland 1A sorozat 2011 októberében, az amerikai Showtime kábeltévén debütált. Karácsony előtt volt az évadzáró finálé, ám ez a röpke pálya éppen elég volt ahhoz, hogy a sorozatot, illetve két fő karakterét már jelöljék is Golden Globe-ra, ráadásul nem kis nyerési eséllyel. Nem eredeti a project, hiszen az alapötlet a Hatufim (חטופים/Elrabolva) című izraeli gyártású tévésorozaton alapul, mely két izraeli katona életét mutatja meg 17 évnyi szíriai rabságból való kiszabadulásuk után, ahogyan hősként ünneplik őket, nem is sejtve, a hosszú rabság milyen változásokat okozhatott bensőjükben. Ez önmagában is egy roppant érdekes ötlet, sőt, tán még érdekesebb is, mint ennek Amerikába történő “áthangszerelése”, azonban ne legyünk telhetetlenek (vagy tanuljunk meg héberül). Főleg, hogy az igen sietősen, mindössze egy évvel az izraeli minta után elkészült amerikai remake is igen jól sikerült. Az alapszituáció a következő: Nicholas Brody tengerészgyalogos őrmestert egy iraki akció során egy titkos akcióban kiszabadítják, így derül ki, hogy már nyolc éve egy odúban sínylődik, az Al-Kaida fogságában. Ezt megelőzően azonban Carrie, a CIA agilis ügynöke olyan információkhoz jutott, hogy egy amerikai katona átállt az Al-Kaidához – Carrie kapcsol, ám ekkor Brody őrmestert odahaza már hősként ünneplik, ráadásul komoly politikai pálya is megnyílni látszik előtte. Carrie így egyre jobban magára marad fixa ideájában, miszerint Brody az Al-Kaida beépített, és igen jól kiképzett sejtje, aki egyre közelebb jut az Amerikai Egyesült Államok alelnökéhez… Brody azonban normálisnak látszik, csak a hosszú távollét alatt szétzilálódott családját próbálja újból összekovácsolni, ez okoz számára nehézségeket, ráadásul nem is kicsiket.

Alapvetően pazar ötlet, hogy az Al-Kaida Amerika-ellenes tevékenységét legjobban egy törékeny, fiatal nő látja át, aki viszont saját cége, a CIA elől is titkolja, hogy súlyos mániás depresszióját csak intenzív gyógyszerezéssel tudja karbantartani. Ha kiderülne betegsége, az az elbocsájtásával járna. Így viszont nehéz elhitetnie főnökeivel, hogy a gyanúja nem alaptalan, légből kapott fantazmagória. Egy paranoid, bosszúszomjas, őrült rendszert csak egy mániákkal megvert, űzött elme ismeri fel, de amikor ezt az ún. normális világgal akarja megértetni, jobbára süket fülekre, vagy éppen ideges elutasításra talál. Az már a forgatókönyvírók leleményét dicséri, hogy Brody karakterét úgy vezetik végig az évadon, hogy egészen a fináléig nem tudjuk, valójában kicsoda és mit képvisel. Néha bizonyítottnak látjuk ártatlanságát, hogy aztán a következő részben minden megdőljön, s aztán vissza minden a rákövetkezőkben. Brody karaktere végig rejtélyes, izgalmas és meglepetésekkel teli – a néha kissé Bruce Willisre hajazó küllemű Damian Lewis nem véletlenül kapta meg e plasztikus figura megformálásáért az egyik Golden Globe jelölést. Carrie szerepéért pedig ugyanígy jogos a jelölés a hajdani hamvas Júliából markáns, karcos nővé érett, egészen kitűnő Claire Danesnek.

A fordulatos cselekmény elsősorban nem akciókban bővelkedik, inkább az ügyesen növelt drámai feszültség hajtja előre a nézőt (és a történetet), melyen csak néha tompítanak a sorozatoknál kötelezően előbújó, melodramatikus mellékszálak.  A végére igen komolyan a fotelbe süllyedünk, akció is lesz, a végső végkifejlet pedig csak az ideget növeli bennünk, mert megoldást csak szűkmarkúan, feloldozást pedig végképp nem ad. Marad minden a második évadra (vagy tovább). Némiképpen csökkenti a további élvezeti értéket, hogy azért fény derül Brody valódi arcára, így azonban a Homeland mégsem az olyan sorozatok sorát gyarapítja, melyek jól telepakolnak frásszal, aztán otthagynak minket valami blőd megoldással, hogy kezdjünk vele azt, amit akarunk (lásd pl: Lost). Az igen komoly és igen reális aktuálpolitikai vonatkozások miatt olyan kérdések is megfogalmazódhatnak bennünk, hogy vajon mit is jelentenek ezek az eléggé elcsépelt kifejezések, hogy terrorizmus és hazaszeretet? 9/10

Az első évadhoz hasonlóan, igen drámai a második évad is. Ahogyan a főszereplő páros több szálon cibált motivációi, a jóságos történelemprofesszori külsővel megáldott Saul Berenson (Mandy Patinkin) CIA-főnök mentori felügyeletével, egyre jobban összegabalyodnak, az tényleg fantasztikus, DE: (Spoiler!) Olyan nüansznyi bakikkal nem foglalkozok, mint pl. Carrie szempillantás alatt, bejrúti bevetés közben, a sötét barnáról világosszőkére változó hajszíne, de az, hogy az Al-Kaida simán kinyírja az USA alelnökét, majd utána felrobbantja a teljes CIA főhadiszállást, na, az azért a mese-kategória. Minimum a harmadik világháborúhoz lenne casus belli egy ilyen merénylet. Izraelben ez sajnos majdhogynem megszokott az ilyesmi, megrakétázzák cserébe Gázát, de az USÁ-ban nem. Ott azonnali atomválaszcsapást vonna maga után. Ettől függetlenül: 8/10

Talán erről a sorozatról elég lenne annyi is, hogy úgy csúszott le egyben a harmadik évad 12 része, hogy pisilni is alig mentem ki közben. Még mindig a jelenlegi legizgalmasabb széria ez a kémes-titkosszolgálatos típusúból, olyan fordulatokkal, hogy a fal adja a másikat. Olyan merész húzások, amit kevesen mernek maguknak megengedni: amilyen durva volt az előző évad fináléja, most még arra is tudnak rápakolni – a kérdés csak annyi, hogy lehet-e ezt így folytatni? 8/10

homeland 4Kissé hosszas felvezetés után brutálisan sűrű plató és újfent rendhagyó finálé a negyedik évadban. Carrie nem hagyja magát, pedig faragják minden oldalról. Quinn (Rupert Friend) is egyre sikeresebben pótolja Brody hűlt helyét a sorozatban. 7/10

Az ötödik évad a berlini szín. Carrie már nem tagja a CIA-nak, egy kartatív magánalapítvány biztonsági főnökeként tevékenykedik, ám a feladat -Saul képében- mégis megtalálja. Tán ez a leggyengébb évad – de azért izgalmas ez is. 7/10

Szerintem nincs még egy futó tévésorozat, mely ennyire élesen, frissen, up-to-date módon reagál a napi, a világ közvéleményét sokkoló történésekre. Különösen lidérces az élmény a 2016 szilveszteri kölni, és más németországi események tükrében. Ez a hatodik évad is simán a fotelba szegez. 7/10

homeland 2A hetedik évad akkor a “pesti szín”, tekintve, hogy Moszkva szerepét egy az egybe’ Budapest játssza. Andrássy út, a Budai vár, a Széchenyi Könyvtár szobái és más, számunkra tán könnyen felismerhető helyszínek rontják picit az illúziót, de úgy érzem, a sorozat valahogyan új lendületre kapott. Carrie gyermekelhelyezési gondjai, mániás depressziójának egyre súlyosbodó tünetei adják az évad melodramatikus “felületét”, míg az akciós-kémes vonalon részben az amerikai belpolitikában a valóságban is igen komoly veszélynek tekinthető szélsőjobbos, suttyó populisták “szabadságharca” (Steve Bannon karakterére hajazó O’Keefe (John Redmond) videoblogger és tévés provokátor figurája is telitalálat!), részben pedig az amerikai belügyekbe és a választásokba is beavatkozó orosz titkosügynökök szolgáltatják a még mindig éles aktualitást. Claire Danes elképesztő. 8/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: , , | 20 hozzászólás

Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit, 2019)

Régen volt ennyire színes és valóban különleges az Amerikai Filmakadémia seregszemléje, mint az idei 2020-as, melyen például ez a Jojo Nyuszi című film nyerte el a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Christine Leunens regénye önmagában is meglehetősen zavarba ejtő, egyáltalában nem közhelyes nézőpontot képviselő mű, hiszen egy feltételek nélküli náci meggyőződésű, Hitler-rajongó német kisfiúról mesél egy második világháború végén játszódó történetet. Bár a Cellába zárva írónője Új-Zélandon él és belga apától és olasz anyától született Amerikában, apai nagyapja megjárta a náci munkatáborokat: talán innen az indíttatás, hogy ehhez az onnan, a világ távoli túlfeléről nézve talán távolinak tűnő, második világháborús náci témához nyúljon – viszont talán éppen ez a távolság kell ahhoz, hogy ezt a sokszor, sokféleképpen ábrázolt, sokak által talán túl- és agyonbeszélt(nek tartott), ám mégis még mindig aktuális történetet ennyire frissen, érvényesen tudja ábrázolni. Mindazonáltal, a második világháború, sőt a holokauszt szörnyűségeinek abszurd, akár szatírába hajló ábrázolására már korábban is voltak példák: pl. egyebek mellett Joseph Heller A 22-es csapdája című gyilkos szatírája vagy Tábori György már címében is megbotránkozásra alkalmas Mein Kampf című, szintén erősen szatirikus drámája.

Az Oscar-díj azonban a maori identitású Taika Waititinek jár, akinél jelenleg kevés eredetibb, kreatívabb arcot találni a hollywoodi álomgyárban. Ő írta a filmet Leunens regényéből, ő rendezte, miközben magát, Hitlert is eljátssza benne. (Ízlelgessük: Hitlert egy echte maori színész játssza…) Természetesen, ez a film is szatíra, bár a bevezető harmada sokunk számára akár riasztó is lehet. A főszereplő Johannes, azaz Jojo, egy tíz és fél éves német kisfiú, aki a második világháború végnapjaiban semmi vágyat nem érez, csak azt, hogy a Hitlerjugend fanatikus kötelékében vigye győzelemre imádott hazáját, Németországot és annak vezérét, Adolf Hitlert. A magányos kisfiú legjobb barátja egy elképzelt figura, maga Adolf Hitler, aki rendszeresen tanácsokkal látja el a fiút. Mivel azonban a fiú ügyetlen, ezért kiesik a jugend első vonalából, társai kicsúfolják, vezetői lenézik. Marad elképzelt barátjának továbbra is őt fanatizáló társasága – valamint egy lány, aki lakóházuk falában lakik… Waititi, miközben vaskos komédiázással, bombasztikus eszközökkel rajzolja meg a náci diktátor Jojo képzeletében megjelenő, idealizált karikatúráját, egy tökéletes ritmusú, szókimondó, csalafinta kanyarokat leíró tanmesében mesél az igazi emberség lényegéről.

Ugyanazzal a friss, néhol már meghökkentően eredeti humorral találkozunk a filmben, amit már a közel zseniális Vademberek hajszájában is megismerhettünk. Bár minden a jól bevált hollywoodi sablon szerint működik, látni kell, hogy minden frissen olajozott, optimalizált, átgondolt és átszerkesztett. Nem zörög, nem nyikorog – hanem lendületesen hasít. Wes Anderson hatása érhető talán tetten egyedül e filmben, vizualitásban főleg, de világlátásban is, de hát ő is renitens különce Hollywoodnak. Sam Rockwell, aki itt a Hitlerjugend fontos pozícióból lefokozott parancsnokát alakítja, mindig figyelemreméltó, de jó látni végre újra színésznőként Scarlett Johanssont is. Én nagyon kíváncsi lennék, hogy mennyire jön le ez a film Jojo kortársainak, a mai 10-12 éves kiskamaszoknak, mert a patron számukra van betöltve. Persze, ránk, sokat látott felnőttekre sem hatástalan darab ez, amihez a kellő hangulat már a bevezető ‘Komm, gib mir deine Hand‘ című Beatles-slágerrel megteremtődik.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Békeidő (Treasure City, 2020)

Hajdu Szabolcs új filmjét mindenféle állami segítségnyújtás nélkül, tisztán magángyártásban készítette el. Ebben nincs semmi újdonság, Hajduról eddig is tudtuk, hogy egyáltalán nem jön zavarba, ha nincs pénz filmforgatásra, forgat ő akkor is. Megoldja, ügyes gyerek. A Békeidő forgalmazása is rendkívüli módon történik: az egyik videomegosztó alkalmazáson lehet nézni a filmet, no, nem ingyen, de ha van internetes vásárlásra jogosító bankkártyánk, akkor néhány dollárért már indul is a film az erre alkalmas tévénken, egyéb kütyünkön, akár HD-felbontásban is. Hogy mennyire aktuális az, amiről ez a film beszél, arról tanúskodjon az alábbi párbeszéd, mely a nappalinkban zajlott le akkor, amikor a film úgy az 57. perc magasságában (a vonatos-baglyos jelenetnél), valamilyen technikai malőr miatt hirtelen megállt: – Miért állt meg? – Tudja a faszom. Lefagyott. (…a kimerevedett képen egy lassan forgó körszimbólum hivatott jelezni, hogy valami valamit nagyon dolgozik éppen…) – Mikor indul el? – Honnan a faszomból tudjam?! Biztos pufferel… Nem tudom, miért ezt a szar ****-t használják, ez mindig ezt csinálja… (stb.)

Miután egy hirtelen ötlettől vezérelve odébb pöcköltem a lejátszást mutató csúszkát, a film újra elindult és simán végig is néztük. Azonban e fenti, jelentéktelen technikai nüansz is szépen mutatja, hogy mindennapi kommunikációnkban milyen mélyen van beágyazódva az előítéletek, félelmek és frusztrációk okozta verbális agresszió. Én például egy korábbi negatív tapasztalatomból egyből messzemenő következtetést vontam le egy videomegosztó szolgáltatásra vonatkozóan, miután a dolog megváltoztatására való képtelenségem okozta frusztráció és a párom erre utaló kérdésére durván, trágár módon válaszoltam. Ez helytelen volt és nem is oldott meg semmit. Viszont abban is biztos vagyok, hogy hasonló esetben tízből legalább kilenc ember különböző mértékben, de hasonló módon reagálta volna le a szituációt, és abban az egyben is csak elraktározódott a dolog, hogy majd később, váratlanul egy hasonlóan banális ügy következtében robbanjon ki. Hajdu egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekből álló filmjében teljesen normális, kifejezetten intelligens embereket látunk hasonlóan problémás helyzetekben.

Egy gimnáziumi tanárnő például 11 éves kislánya előtt bonyolódik teljesen értelmetlen, hisztériába forduló veszekedésbe egy szűkszavú, és nem teljesen készséges virágbolti eladóval – csak később tudjuk meg, hogy idegállapotának milyen magánéleti okai lehetnek. Egy hivatásából adódóan feltétlen szeretetet, megbocsájtást hirdető lelkész képtelen megbirkózni félméteres kakastaréjt viselő kamasz fiával, holott az csupán saját, tomboló hormonjainak nem tud engedelmeskedni. Ellenzéki politikai aktivista anyuka magából kikelve kiabál az általa gyűlölt rendszer hivatásos őrére, a rendőr arcába, aki csak a törvényt kívánja betartatni vele – miközben lánya éppen szerelméhez szökik. Előtte sokkal csendesebben alázta porba elvárásainak nem teljesen megfelelő, de ezen minden erejével változtatni akaró asszisztensét. Elég részletes példázatát kapjuk aztán a kulturális közéletet nemrégiben felzaklató, különféle színházi botrányoknak. Egy színházi rendező -már premier után- kollégák, sőt, civilek szeme előtt durván megszégyeníti egyik színészét, hogy aztán nem sokkal később, egy rajongó hölggyel reprodukálja Sárosdi Lilla (és sokan mások) szexuális zaklatási ügyét is. Igen jelentőségteljes, másrészről viszont kíméletlen gesztus, hogy ezt a rendezőt Hajdu Schilling Árpáddal, Sárosdi Lilla férjével játszatja el (Sárosdi is szerepel a filmben, ő a korábban említett tanárnőt alakítja).

Tulajdonképpen a Schilling-házaspár szerepeltetése számít a film botránykövének is valójában, az, hogy a címe hajaz egy harminc évvel ezelőtti dokumentumfilmre, csak ürügy arra, hogy támadni lehessen: Schillingék köztudottan erős kritikával viseltetnek a mai Magyarországon tapasztalható politikai, társadalmi és ideológiai folyamatok iránt, ezért (önként) emigrációba is vonultak. A rendszer mélyéről beszóló Vitézy László kreálta ügy érdekes módon mégis Hajdu filmjének igazságát támasztja alá, akár egy kimaradt jelenet is lehetne a filmből. A hatalmi helyzetből adódó arrogancia, a téves (torzult) valóságérzékelés és a hibás prekoncepciók okozta verbális (olykor fizikaiba is forduló) agresszió, a higgadt, a problémák megoldására irányuló párbeszéd helyett a dominanciát erőltető, a másikat kiszolgáltatottá tevő attitűd Vitézy reakciójában is ugyanaz, mint amiket a film, különböző élethelyzetekben és társas szituációkban igen pontosan feltár. Mindemellett, azt is felvillantja, például a fiatalok szégyellős, elfogódott szerelmi jeleneténél, vagy a tanárnő lányának misztikus szökésénél, a kávéházi pincér vagy a taxis karakterében, hogy lehetnek más módjai is az egymással való kapcsolataink bonyolításában, vágyaink kiélésében. EZÉRT is rendkívül fontos Hajdu Békeidő című filmje. Az, hogy kényszerű helyzetben a számára legadekvátabb kifejezései formára talált rá már az Ernelláék Farkaséknál, és az abból fakadó, azt követő, immár csak lakásszínházi projekteknél, csak egy plusz a dologban. Bár, az igazán tehetségeseknek mindig van szerencséje is.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Az állomásfőnök (The Station Agent, 2003)

Jól jönnek most a hangulatjavító mozik, például Thomas McCarthy első filmjét bátran elővehetjük erre a célra. Nemcsak a sztori miatt: már a külső felvételek szemlélése felér egy sétával. Sűrűn bóklászom hasonló helyeken mostanában, talán ezért is jutott eszembe ez a kedves, kissé mélabús mese három, egymástól teljesen különböző, magányos alak barátságáról. Laza, mégsem felszínes, a szomorkás hangnem pedig nem zárja ki a poénokat, sőt! Imádtam a humorát.

Az állomásfőnök azoknak sem okoz csalódást, akik a cím alapján vasútközeli történetet remélnek. Bár alapvetően másról szól, le sem tagadhatná vonzalmát a téma iránt. Egy „unalmas” vonatrajongó szemével tekint a világra: láthatunk gyönyörű vashidat, sínmenti tájakat, kiszuperált vagonokat, ráérzünk, milyen jólesik a séta a sínek között – még a csellengő, duci kislány is sínszögeket gyűjt. Megeshet, hogy valaki a sok vasútmenti lézengés (vagy egyáltalán: a sok lézengés) miatt unni fogja a filmet, másnak viszont pont ezért válik élménnyé.

Finbar, a történet főszereplője törpenövésű, emiatt érthetően zárkózott fiatalember (Peter Dinklage ekkor még nem számított sztárnak, itt lényegében önmagát alakítja). Szenvedélye a vasút, ez a legfőbb kapocs közte, valamint idős barátja, pártfogója között. Fin napközben besegít neki az üzletben, esténként pedig mögötte ácsorog a vasútfanatikusok szeánszain. A mai napig ott álldogálna, ha ez a barát – mindjárt a film elején – váratlanul meg nem hal. Hősünk még magához sem tért szomorúságából, amikor megtudja, hogy örökölt tőle egy elhagyatott állomást. Igaz, odáig el kell utazni egy világ végi kisvárosba, maga az épület ütött-kopott, mégis megnyugtató, hogy ily módon továbbra sem szakad el rajongása tárgyától. Csakhogy alig kezdi el új, önálló életét az idegen városban, máris akadályokba ütközik. Az már nem lepi meg, hogy megbámulják, fényképezik, pár suttyó be is szól neki. Van azonban néhány helybéli, akiket csöppet sem feszélyez a termete; nos, ők folyamatosan zaklatják. Valami érthetetlen okból barátkozni akarnak. Mindenekelőtt az életvidám Joe, az unatkozó kubai büfés, aki képtelen hat percnél tovább csöndben maradni. Aztán a szórakozott Olivia (Patricia Clarkson), a fiát gyászoló elvált asszony, aki megismerkedésük előtt egymás után kétszer üti el (igen, mint egy szirupos vígjátékban). A magának való Fin szívesebben olvasgatna egyedül, ahogy szokott, vagy lófrálna a szabadban, de mióta ideköltözött, minden sétáján ott lohol a nyomában egyvalaki (vagy két valaki).

Három merőben eltérő ember, más a vérmérsékletük, az életkoruk, az érdeklődésük; ami közös bennük, csak az egyedüllét – és persze mindegyiknek megvan a maga keresztje. Az alig érzékelhető, nagyrészt tengés-lengéseken, rövid beszélgetéseken át gördülő cselekmény klasszikus dramaturgiát követ: kezdeti bizalmatlanság után kibontakozó barátság, az idillt krízis váltja fel, majd a megoldás – ami igazából nincs is. Lényegében az egész film erről szól, a megoldásról. Társai sikeresen kirángatják Fint a csigaházából, megnyílik előtte a világ (még a csinos könyvtároslány is neki önti ki a szívét), de a viszony kétoldalú: hősünk bármilyen unalmas fickó, azért tőle is lehet tanulni. Ebben a körben mindenki nyer, kölcsönösen erősítik egymást, és az együtt töltött idő során önmagukról is sokat megtudnak.  A világ nem változott, de ők már más színben, más szögből látják ugyanazokat a dolgokat.

Mostanában, bekasztlizva épp azokat a társas kapcsolatokat nélkülözzük, amik könnyebbé tehetik az egyedül gyakran tűrhetetlennek érzett terheket. E három jóbarátot elnézve legalább megfeledkezhetünk a nyomorunkról másfél órára, meríthetünk belőlük egy kis erőt, biztatást.  Előbb azonban, ha tehetjük, menjünk ki a szabadba, a természetbe bóklászni egyet – ha más nincs, egyedül vagy a kutyával.

efes cikkét a filmről lásd itt

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Drakulics elvtárs (2019)

Alapvetően nem tudom, nem értem, mi a célja ennek a filmnek. Ez egy közönségfilm? Vámpírhorror, ne adj’isten romantikus vámpírkomédia? Történelmi szatíra? Valami agyament, elvetemült baromság? Mert a filmet látván, ezek közül egyik se, vagy inkább mindegyik egyszerre – de így még zavarba ejtőbb a helyzet. Nem mondanám, hogy jó film a Drakulics elvtárs, miközben egy csomó jó dolog is történik benne.

Bodzsár Márk, a film írója, rendezője kifejezetten vonzódik a bizarr dolgokhoz. Isteni műszak című bemutatkozó filmjében például mentőápolók maszekoltak kis mellékest maguknak hullákkal. Itt egy hajdani kommunista ellenállóról, Kádár, Castro és Che Guevara régi harcostársáról derül ki, hogy valójában vámpír – aki azonban csak megértő és hasonszőrű társra vágyik, ugyanis ebben a variációban a vámpírok egymásból táplálkoznak. Na most, ezzel még nincs semmi baj önmagában, a vámpírtörténetek ráadásul amúgy is tőlünk származnak, illetve innen, a szomszédból, lehetne tehát ez még egy jó kis horror is, sötéten, borongósan, magányosan, ahogy szegény vámpír társát, egyben túlélése zálogát kutatva kóborol a szocialista Magyarország kietlen külvárosaiban, házgyári lakótelepein; de lehetne ugyanezt vidáman, romantikusan, komédiában is előadni – példa akad ilyesfélére is. De ha közönségfilmről beszélünk, amolyan kis magyar blockbusterről, akkor ennél sokkal több romantika, szellem és egyértelmű konkrétum kell, sokkal árnyaltabb, fejlődő, valahonnan valahová tartó karakterek, szellemes párbeszédek, sokkal több ezekből, mint amennyi ebbe a történetbe szorult és sokkal kevesebb extremitás, elrajzolt groteszk, bizarr abszurd, mert az efféléket viszont nem szereti a tömeg. Ez rétegműfaj. Ha pedig szatíráról van szó, olyanról, mint például A tanú volt, akkor ahhoz sokkal több tudás, kor-, és történelemismeret, valamint gógyi lenne szükséges (ami Bacsónak volt, Bodzsárnak, jelen példa szerint, nincs).

Fábián -azaz Drakulics- elvtárs egy Amerikából tűzpiros Ford Musztángon hazaszédelgő hippi, aki méla undorral sétál végig az elvtársi, haszonleső, pitiző pofaviziten, mellérendelt kísérőjéről azonban első pillantásra látszik, hogy ő lesz az, akit keres. Közben azért történnek dolgok, de tulajdonképpen nem történik semmi. Előkerül a fiókból sok minden, fedett megfigyelés, és más titkosszolgálati kunsztok, egyebek, még Kádár János is, ráadásul állandó tolmácsnőjével egyetemben, azonban a korszakos első titkárról csak annyi derül ki, hogy acélból vannak… a tökei, kora jellegzetessége pedig, hogy akkor még harapták a kolbászt, nem szeletelték. Egyszóval, talán az agyament, elvetemült baromság, mint “műfaji definíció” állna még legjobban erre a filmre, de ehhez meg túl sok benne az üresjárat. Akad néhány jó poén, de egy igazi velőt rázó, kiakasztó, arcot levakaró, zsékategóriás kreténséghez sokkal több kell ebből és ennél sokkal pergőbb ritmusban. Azért is dühítő mindez, mert túlzás nélkül a legjobb magyar filmszínészek adják mindehhez óriási alázattal arcukat, tehetségüket. Nagy Zsolt lezser most is, mint általában, olyan otthonosan mozog a filmvásznon, mint Brad Pitt. Nagy Ervin, Rába Roland, Balsai Móni, Borbély Alexandra, Thuróczy Szabolcs szintén erős jelenléttel bírnak, Szűcs Nelli és Znamenák István leskelődő házmester-házaspárja pedig egyenesen zseniális szereposztás. De ennyi (meg egy ügyes maszkmester: Kund Barbara és stábja külön dicséretet érdemel). Igen, a zenéje is rendben van, az előzetes is csábító, sajnos amire behív, az már inkább csak kiábrándító.

Nem értem, miért kellett ilyen slendriánul belemenni ebbe a szocialista magyar valóság-témába, belevarrva a koncepciós pereket, ’56-ot, miközben még mindig lenne ezer és egy dolog, ami ebből a mai magyar valóság számára is érvényes tanulsággal bírna. Tipikus “rossz magyar film” a Drakulics elvtárs, egy lufi, amit azért fújtak, hogy legyen valami szép színes, amitől jobb kedvünk lesz, de az a lufi az első szellőre kipukkad, semmivé válik. Úgy vélelmezem, hogy egyszer jött egy telefon fentről, most lehet szép pénzeket kapni ’56-os témára, Márk, nincs valami filmötleted? Márk előkapart valami régi, félbemaradt vámpírtörténetet a fiókjából, amit talán még gimnazistakorában vetett papírra, beleírt néhány dolgot, ami hirtelen eszébe jutott, miket hallott a vasárnap családi ebédeknél arról az átkos “cuculizmusról”, amiben kis hazánk leledzett 45 éven át – így történt, nem így történt, tök mindegy. Íme a végeredmény. Kár érte.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A másik út (Unorthodox – TV Mini-series, 2020)

Nagy feltűnést keltett ez a Netflixen nemrégiben bemutatott négyrészes sorozat, mely Deborah Feldman önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült. A másik út egy brooklyni haszid zsidó lány története, aki egy nap elszökik a szigorú előírások és kötelmek alapján élő, fundamentalista vallási közösségből. Mindig izgalmas betekintést nyerni elzárt, sötét udvarokba, függönyök mögé, kinyitni lelakatolt ajtókat, megismerni titkos szertartásokat, különös, rejtett szokásokat, s hát a szatmári haszidizmus éppen egy ilyen közösség. Mindenki ismeri őket látásból, akik olyan városban élnek, ahol élnek haszid zsidók, furcsa hajviseletükkel, ruházatukkal, gójoktól (nem zsidóktól) való elzárkózásukkal mindenhol kirínak a többségi társadalomból – szigorúan őrzik a Tóra és a Talmud tanításain alapuló szokásaikat, hagyományaikat, életüket. Ugyanezért volt igazán érdekes a haszidokhoz hasonló zárt belső világban élő keresztény felekezet, az amisok megjelenése A kis szemtanú című krimiben, vagy nemrégiben egy másik titkok övezte vallási (?) társaság macinációit leleplező Szcientológia, avagy a hit börtöne című film.

Persze, sokan olvastunk/olvasunk Bernard Malamudot, Iszak Basevics Singert, vagy akár Sólem Aléchemet, így -ha éppen nem zsidó családba születtünk- azért lehetnek fogalmaink a zsidó vallási hagyományokról, szertartásokról. E tekintetben legfeljebb megállapíthatjuk, hogy a film e tekintetben vitán felül hiteles, aprólékosan részletekbe menő képet ad Brooklyn Williamsburg nevű negyedének mindennapjairól, egészen a hitvesi ágyban történő, vagy éppen nem történő dolgokig. Ha most látunk először, például haszid zsidó esküvőt, akkor viszont nyilván tátjuk is a szájunk a kismillió macera láttán. Az Anna Winger gondozásában készült sorozat azonban jóval több egy egyszerű néprajzi, vagy kulturális dokumentumfilmnél – miközben simán elmegy annak is.

Feldman nyilvánvalóan nem szóról szóra írta meg saját történetét, a történet fő alakja is más nevet (Esther Schwartz/Shapiro) kapott. Akadnak azért elég látványos aránytalanságok, például vannak, akik kifogásolják a haszid közösség meglehetősen egyoldalú, maradinak, középkorinak és embertelennek történő ábrázolását, mások viszont éppen Esty berlini kalandjait tartják túlzottan idealizáltnak. Sok igazság van mindkettőben, de azt talán el lehet fogadni, hogy az egyszerűség kedvéért ahonnan menekülünk, az lehet néhány árnyalattal sötétebb, és az, ahová menekülünk, derűsebb a valóságnál, máskülönben maga a menekülés válna értelmét vesztetté. Esty története valóban meseszerű, de az én olvasatomban mégis inkább afféle női (feminista) tanmese, mely hitet, reményt adhat megnyomorított érzelmi kapcsolatban élő, elnyomott, másodrangú szerepre kárhoztatott, a szabad választás gyakorlásától vallási vagy kulturális okból megfosztott nőknek. A mesékben márpedig ritkán találunk finoman cizellált, árnyalt jellemeket, ez nem az a műfaj. Ehhez mérten érdemes elsősorban kiemelni az Estyt alakító Shira Haas teljesítményét, aki valószerűtlenül törékeny alkatával és szuggesztív arcjátékával mégis plasztikus, komplex egyéniséget mutat meg. Másodsorban viszont szinte a további teljes szereplőgárdát kellene kiemelni (élén az elhagyott férjet alakító Amit Rahavval), akik önazonos figurákként pontos és hiteles környezetét adják Esty szabadulásának.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése