Az eltűntek (Keepers / The Vanishing, 2018)

Egy világítótorony rendkívül szimbolikus, sok jelentésréteget rejtő objektum. Az egy dolog, ugyebár, hogy funkciója is életbevágó: messzire hatoló fénycsóvával kell jeleznie a tenger vándorait veszélyeztető sziklákat, tehát védelmeznie kell az emberi kultúra egyik leglényegibb elemét, az utazást, a felfedezést, illetve az utazókat, felfedezőket, kereskedőket. Ettől elvonatkoztatva azonban még magasztosabb jelentéssel bír, a világítótorony az útmutató, a sötét, homogén masszából kiemelkedő fényes világosság, Latinovitscsal szólva, a ködszurkáló, ami felé tartanunk kell, sötétben bóklászó tudatlanoknak, hiszen megmutatja, merre van a világosság, az értelem és a béke. Aztán igen romantikus érzeteket is kelthet egy ilyen torony, hiszen messze mindentől, általában egy szirt csúcsán, egy magányos szigeten áll, ahol milyen édesen elbújhat egy szerelmes pár, ott, a világ végén, miközben maga, az objektum egy igen konkrét fallikus szimbólum is egyben. Persze, épp ebből az elszigeteltségből, mindenen kívüliségből kitűnő helyszíne lehet egy thrillernek, netán horrornak is… Filmbeli példa számtalan van mindegyikre.

Bár sok elemében inkább ez utóbbi műfajokra hajaz, valójában -főleg az itt fel nem tárandó végkifejlet tekintetében- mégis inkább dráma Az eltűntek, mely egy régi, skót legendát dolgoz fel: a múlt század első napjaiban a skót partok melletti Flannan-szigeten álló világítótorony három őre nyom nélkül eltűnt. Hogy mi történhetett velük valójában, arra a mai napig nem derült fény – a filmben látottak csupán az egyik mendemonda a sok közül. “A higanygőzlámpából kicseppenő higany mérges gőze sok világítótorony-őr eszét vette már el…”

Kristoffer Nyholm rendező azonban egy kifejezetten tiszta vonalú, logikusan összeállított történetet kreált a legendából. Három őr érkezik az igen hatásos atmoszférájú helyszínre, hogy letöltse hat hetes szolgálatát: egy öreg, tapasztalt (Peter Mullan), akit egy családi tragédia okán már nem vár otthon senki, egy fiatalabb, de szintén tapasztalt (Gerald Butler), aki viszont szép család vár vissza, valamint egy zöldfülű ifjonc (Connor Swindells), mint potenciális veszélyforrás. Három férfi összezárva a világ végén, na, ebben így önmagában is rejtőzik némi esély a konfliktusra, de azt itt egy váratlanul a szirtek között talált emberi test, valamint a mellette lévő ládika tartalma robbantja majd ki. Szigorú csehovi dramaturgiában zajlanak az események: ha a történet elején egy puskát látunk a falon, akkor az a puska a történet végén el is fog sülni. Puska ebben a történetben, ugyan nem lesz, viszont ami egyéb eszköz fellelhető egy világítótorony környékén, az majdnem mind szerepet is fog kapni a történetben a ködkürttől a higanygőzlámpa higanyáig, a gondosan elspájzolt whiskeytől a rákhalászó kampóig. Természetesen ez némileg kiszámíthatóvá teszi a cselekményt, másrészt viszont gyönyörködtet a precízen végigvitt dramaturgiával – miközben azért a cselekmény ezektől függetlenül venni fog olyan fordulatot, amire elég kevesen számítanak. Például, hogy az egész sztori milyen bátran hagyja el a thriller szigorú műfaji kötelmeit, és a sallangmentes, kemény és pontos színészi alakításoknak is köszönhetően, milyen hiteles és őszinte jellemeket, jellemfejlődést mutat be. Miközben azért megmarad a kamarathrillerek jellegzetesen fojtogató szuszpenze is, és amikor az erőszak a felszínre tör, mivel az még egy drámában is felszínre tör, akkor sincs mellébeszélés. Lassú, sűrűn hömpölygő, szép és keserű film ez. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Ők nem öregszenek (They Shall Not Grow Old, 2018)

Peter Jackson dokumentumfilmet rendezett az első világháborúról. Nem is akármilyet, eddig még biztosan nem készült hasonló. Ezzel a témával kevesebbet foglalkoznak a játékfilmek, mint a második világégéssel, időben is messzebb van tőlünk; ami ránk maradt, szemcsés, ugráló felvételek. A They Shall Not Grow Old anyagát viszont mintha tegnap forgatták volna. Míg nézzük, könnyen elfelejtjük, hogy jó száz évvel ezelőtt vették fel – a minősége felől akár a napi híradóba is bekerülhetne.

A cím Laurence Binyon 1914-es verséből való (Az elesettekért); abból a versből, amely minden évben elhangzik Ausztrália és Új-Zéland nemzeti gyásznapján, a gallipoli csata évfordulóján. Gallipolinál harcolt (még anyaországi britként) Jackson nagyapja is. A Gyűrűk ura rendezője a nagypapáról szóló történeteken cseperedett fel, azóta is kitartóan érdeklődik a korszak iránt, és odahaza, Új-Zélandon lelkesen gondozza a Nagy Háború emlékét. Örömmel tett hát eleget a londoni Imperial War Museum felkérésének, hogy a háború lezárásának centenáriumára készítsen egy dokumentumfilmet. Munkájához felhasználhatta a múzeum teljes archívumát (plusz a BBC 600 órányi hanganyagát), a végeredményt tekintve pedig elmondhatjuk, hogy jól sáfárkodott a rábízott értékekkel. Az eredetileg félórásra tervezett produkciót végül a saját költségéből másfél órásra növelte, az alkotást nagyapja emlékének és a Flandriában elesett névtelen hősöknek ajánlotta.

Jacksonék az archív felvételeket a mai néző számára is élvezhetővé javították. A mozgás folyamatossága érdekében a zötyögős 13-15 fps-t 24-re gyorsították, számítógép segítségével pótolva a hiányzó képkockákat. A fekete-fehérből színes lett – ami elsőre lehet, hogy ijesztően hangzik, de elég a mellékelt képekre pillantani, hogy nyugtázzuk, példásan oldották meg a feladatot (nyilván nem két nap alatt). Az eredetileg néma képsorokhoz hangsávot is készítettek: rekonstruálták a zajokat, zörejeket, sőt szájról olvasni tudók segítségével megfejtették, mit mondhattak a katonák (állítólag még a megfelelő tájszólásra is ügyeltek a hangalámondáskor).

Mindez igazán kivételes technikai bravúr, ám a cél több volt holmi attrakciónál: az alkotók közelebb akarták hozni a maiakhoz ezt a korszakot, kiemelni a feledés homályába merült arcokat. A dolog működik, az új életre támadt képek fölkeltik az érdeklődésünket. Miközben figyeljük őket, az egykori résztvevők elbeszélését hallgathatjuk. A narráció több mint százhúsz veterán beszámolójából lett összevágva egyetlen folyamatos történetté. Lényegében ez minden angol katona története, aki tizenévesen, megszédülve a propagandától, magát idősebbnek hazudva lelkesen beállt a seregbe, a nyugati fronton megtapasztalta a poklot, és utólag – már ha túlélte -, így összegezte tapasztalatait: „Időnként borzalmas volt, de örülök, hogy a részese lehettem”. Ami megdöbbentően hangzik, a filmből azonban kiderül, miért érezhették így. Ezek, a seregbe kerülésükkor gyakran még növésben lévő 14-16 éves fiúk ez alatt a néhány év alatt váltak felnőtté (fizikailag és lelkileg egyaránt), így utólag visszagondolva legtöbbjüknek a háború a férfivá éréshez szükséges beavatást jelentette; annyi idő távlatából olykor még a megpróbáltatások is pozitív színben tűntek fel.  A fiatalság egészséges túlélési ösztönével igyekeztek gyakorlatiasan kezelni a rájuk zúduló szörnyűségeket – mint tudjuk, bőven volt benne részük. Bombázás, roncsolt húsdarabok, mindent átható bűz, tetvek, patkányok, mellig érő víz az árkokban vagy éppen a fagy. És az éhség: „mindig éhesek voltunk” – mondja az egyik túlélő, szinte kedélyesen.

A nyugati frontra vezényelt csapat valahol Flandriában, a lövészárokban gubbaszt hónapokig, anélkül, hogy tisztában lennének ennek az egésznek az értelmével. Nincs rálátásuk az aktuális műveletekre, így a nézők is ebből az alulnézetből látják a történéseket. Amikor összecsapásra kerül a sor, nem tudhatjuk, éppen melyik csata zajlik, csak annyit, hogy futni kell előre, bármi történjék, mert aki visszafordul, azt a saját parancsnoka fogja lelőni. Velük együtt csodálkozhatunk rá az akkor még újdonságnak számító tankokra. Megtudjuk, mi járt a fejükben az első ütközet előtt. Néhány önfeledt képsor a pihenőről, majd a leszerelés, a feleslegessé válás érzése. Formailag a közelharcot leíró rész sajnos gyengébbre sikeredett, bár érezhetően tetőpontnak szánták: az egyhangú vizuális megoldások miatt monoton és túlnyújtott lett. A hazatérést az első húsz perchez hasonlóan megint régimódi, fekete-fehér képek mutatják szögletes mozgású alakokkal, ezzel mintegy keretbe foglalva, történelmi távlatba helyezve az eseményeket.

A They Shall Not Grow Old fiatal angol frontkatonák háborús élményeit meséli el, nem többet, nem kevesebbet. Nem tolja el a hangsúlyokat, arról beszél, amit ők tartottak említésre érdemesnek – közben a képek persze többet is mutatnak. Abban, ahogyan megélték mindezt, lényeges szerepe volt a fiatalságuknak (lévén szinte gyerekek), másfelől a brit szemszög is tagadhatatlan. Szó nincs tehát átfogó igényről, a film csupán egy darabját emeli ki a korszak valóságának, viszont annál hitelesebb. Apropó, britek: „Az első dolgunk mindig az volt, hogy főztünk egy teát” – így a narrátor, és tényleg (derűs mozzanat a sok borzalom közepette) mindenben meglátták a vízforralót, legyen az vízhűtéses géppuska vagy gőzmozdony. És hogy témánál maradjunk, a zárómondat sem tagadja meg magát: irgalmatlanul keserű és szinte monthy python-os slusszpoén.

Kategória: Film, Saját szoba | Megjegyzés hozzáfűzése

Március 30-ig ingyen lehet minőségi mozifilmeket nézni a Cirko Film új online videotékájában

A Cirko Film felületén (www.cirkofilm.hu) mától online is nézhetnek filmeket a minőségi alkotások iránt elkötelezett filmrajongók. A forgalmazó elmúlt években bemutatott filmjeinek nagy részét március 30-ig ingyenesen lehet megnézni a megújult weboldalon.

Az online megtekintési lehetőség célja, hogy a filmkedvelő közönség tagjai közül azok is könnyen megnézhessék a filmet, akik lakóhelyük közelében nem tudnak moziba menni, nincs rá idejük, illetve nincs a közelükben olyan mozi, amely a Cirko Film forgalmazásában bemutatott alkotásokat műsorára tűzné. Az ingyenes bevezető időszak után egy fél mozijegy áráért lehet majd kényelmesen, otthon filmet nézni a forgalmazó VOD-szolgáltatásának jóvoltából.

Az online válogatásban a nagy filmfesztiválok (Cannes, Berlin, Velence) versenyprogramjában debütáló mesterművek is helyet kapnak. Az elmúlt tíz év Arany Pálma díjas alkotásai közül a következőket lehet az első héten ingyen megnézni: Dheepan – Egy menekült története (Jacques Audiard), A négyzet (Ruben Östlund) és Bolti tolvajok (Koreeda Hirokazu). A közelmúlt fontos filmjei közül sok más mellett a következő különleges alkotások is várják a filmrajongókat: Sötétben (Fatih Akin), Lavina (Ruben Östlund), Toni Erdmann (Maren Ade), Paterson (Jim Jarmusch), A remény másik oldala (Aki Kaurismäki).

A Cirko online videotékájában könnyedebb, szórakoztató filmeket is találni: kiválasztásuknál azonban itt is a minőség, a friss szemléletű művészi ábrázolás és a tartalmas mondanivaló a legfontosabb szempont. Néhány cím ezek közül: A vendégek, Táncterápia, Férfiak fecskében, Mérgezett egér, Tű, cérna, szerelem, Senki sem tökéletes.

A Cirko Film által forgalmazott filmeket Magyarország minden pontján vetítik a mozik. Nagy részük mostantól a saját weboldalán is elérhető lesz.

A Cirko Film weboldala: www.cirkofilm.hu

Az online videotéka itt található: http://www.cirkofilm.hu/film?list=vod

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Bazi nagy francia lagzik 2. (Qu’est-ce qu’on a encore fait au bon Dieu?, 2019)

Akik látták néhány éve a Bazi nagy francia lagzik című francia komédiát, azok nyilván nem akadnak fenn a történet alapfelállásán: egy hívő katolikus francia család négy lánya négy különböző származású férfit szemelt ki élete párjául. Ha csak egy kicsit tájékozottak vagyunk a napi politikában, illetve az európai közélet kényes kérdéseiben, akkor simán levágjuk, hogy az nem egészen életszerű, hogy egy jól szituált francia, konzervatív lokálpatrióta családjába tulajdonképpen simán benősül egy zsidó, egy algériai arab, egy kínai és egy fekete-afrikai néger. Érvényes is lehet a sokak által látatlanul filmre sütött billog: ez egy multikulti propagandafilm.

A filmet látva -odafigyelve- aztán az értelmesebb nézők levehették azt is, hogy azért itt az alkotók elég okosan figurázták ki a különféle előítéletes gondolatmeneteket, a politikailag korrekt verbális és nonverbális “kommunikációs eszközkészletet”, de legalább ennyire a buta, kirekesztő nacionalizmust, a rasszizmust és a mozgás- és fejlődésképtelen konzervativizmust is. A Bazi nagy francia lagzik 2. ugyanezen a nyomvonalon halad, látszólag habkönnyű, tipikusan francia komédia ez, idétlen poénokkal, melyek mélyén, persze nem túl mélyen, csak a felszín alatt közvetlenül, továbbra is jönnek az “okosságok” egymás és egymás másságának elfogadása tárgyában – megfejelve mindezt egy jó adag francia nemzeti büszkeséggel. Nem fáj a film, bár nekem legalább egy fél órába telt, hogy megszokjam meglehetősen hangos és ripacskodó hangvételét, de aztán volt néhány poén, ami azért erősen ütött (ösztönös igazságérzetemen). Ha másért nem, hát e film bizonyíték arra, hogy ha rettegünk valamitől, ha félelmeink vannak, ha démonok gyötörnek, akkor a legjobb, legokosabb az, ha megpróbáljuk azt kinevetni, ártatlan viccet csinálni belőle. De azt is viseljük el, ha mi leszünk a vicc célpontjai, hiszen egy közös röhögés simán megoldja a legtöbb problémát. Ki kéne ezt próbálni a való világban is – mert azért ez itt csak a film “álomvilága”. 6/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Colette (2018)

Legalább negyedórának, vagy tán félnek is el kellett telnie, hogy megszokjam azt, hogy egy francia környezetben játszódó, francia írónőről szóló életrajzi drámában angolul beszélnek. Még ha stimmel is minden, sehol semmi anakronizmus, akkor is zavaró ez – inkább szinkronizálják akkor le magyarra az egészet. Nyilván az is csalás, de mivel a magyar az anyanyelvem, így azt simán el tudom fogadni a történet nyelvének is – bár ezzel nyilván így vannak az angolok is. Csakhogy én nem vagyok angol. Sorry. Persze, igaz az is, hogy elébb-utóbb mindent meg lehet szokni, és így vagyok ezzel a filmmel is, főleg, hogy amúgy egy egészen kellemes életrajzi történetet ismerhetek meg általa.

A francia irodalom egyik híres alakja volt Colette, azaz teljes nevén Sidonie-Gabrielle Colette, akiről szól értelemszerűen a Colette című film. Colette pont olyan figura, akiről érdemes filmet csinálni. hiszen egyrészt érdekes, nagy ívet leíró pályát futott, személyisége is izgalmas és a korban, valamint szakmáiban, az irodalomban és a színházművészetben betöltött szerepe is arra predesztinálja, hogy elmeséljék történetét. Az angol Wash Westmoreland Colette pályájának indulását és országos/nemzetközi ismertségének kezdeteit meséli el a film valamivel több mint egy évtizedet átölelő cselekményében. Alapvetően ízléses, hogy azt mondjam, illedelmes modorban teszi ezt, ami némileg meglepő, hiszen Colette regényeit, minden “magas” elismerés ellenére sokszor bélyegezték pornográfnak, és az írónő privát élete sem mondható szűziesnek. Ennek ellenére, egyáltalán nem hiányzik a filmből az explicit erotika, Colette személyiségének és életének pikantériája enélkül is szépen átjön: jó a forgatókönyv, és jó Keira Knightley is a címszerepben.

Dominálja Knightley az egész filmet, plasztikus alakítást nyújt és jól működik mentorával, majdani férjével, Henry Gauthier-Villarsszal, azaz az őt játszó Dominic Westtel alkotott kettősük, erős a dinamika, mely nagyban hozzájárul a történet hitelességéhez. De Knightley emellett komoly energiákat villant Colette filmben is megjelenő leszbikus kapcsolataiban is: szinte látni a felpattanó szikrákat, miközben sem ő, sem az adott partnerei és így a film sem válik közönségessé. Engem végig lekötött Colette életének ilyetén reprodukciója, amihez hozzájárul az is, hogy szépen sikerült megidézni a kor Párizsának atmoszféráját, mind a ruhákban és lakásbelsőkben, mind a külsőkben: tök jól mutat például a Kodály-körönd a százegynéhány évvel ezelőtti Párizsként, a kecskeméti Katona József Színház pedig még mindig az egyik legszebb színházunk. (A film nagy részét Magyarországon forgatták.) 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A világ gyengéd közönye (Ласковое безразличие мира, The Gentle Indifference of the World, 2018)

…e jelekkel és csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkozom ki a világ gyengéd közönyének. Most, hogy olyan hasonlónak éreztem magamhoz, olyan testvérinek, megtudtam, hogy boldog voltam, és hogy még most is az vagyok.” Úgy tűnik, a nyugati világ egzisztencializmusának főpapja, Albert Camus mára jutott el Asztanába, azaz a mértéktelen olajvagyonból virágzó poszt-szovjet, muszlim utódállamba, Kazahsztánba. Híres műve, a Közöny tartalmazza a fent idézett mondatokat, mely annyira megfoghatta az 1982-ben, a kazahsztáni Jezkazganban született Adilkhan Yerzhanovot, hogy egy egész estés játékfilmben fejtse ki e szövegtöredékről alkotott szabad asszociációit. Persze, az is lehet, hogy Camus és dekadens szellemisége maradt szépen ott, ahol eddig is volt, a rothadó kapitalizmus fertőjében, és nem mérgezte meg egy ilyen szép, feltörekvő illiberális diktatúra szeplőtlen szellemét, csak a végtelen sztyeppék szabadságában fogant Yerzhanov jutott el korábbi -ez már hatodik nagyjátékfilmje a fiatal rendezőnek- díjakra aspiráns alkotásainak köszönhetően, például Párizsba, ahol akarva-akaratlanul beleütközhetett bizonyos szellemi áramlatokba, illetve azokat valamilyen módon közvetítő műalkotásokba.

Sajnos, nem ismerem Yerzhanov korábbi filmjeit, így nem tudom, mennyire volt jelen azokban a hagyományos történetmesélés ilyen költői szabadsággal történő előadása, alaposan megspékelve a művészet más területeiről való utalásokkal, de amit ez A világ gyengéd közönye című mozi mutat, az annyira friss, üde, meglepő és komoly tehetségről tanúskodó, hogy határozottan arra sarkall, hogy valahogyan beszerezzem ezeket (legalább kamatoztathatom az orosz torrent-oldalakon azt az orosz nyelvtudásom, amit kilenc év alatt sem tudott belém verni a szocialista oktatás). Tökéletes elegye ez a film a Bolond Pierrot-t alkotó Jean-Luc Godard vad, anarchisztikusan szabad filmezési módszerének, a szinte szatíraként működő, fikciós dokumentumfilmeknek, mint amilyeneket manapság az osztrák Ulrich Seidl is csinál, valamint a filmfesztiválokról már jól ismert, közép-ázsiai illetőségű társadalmi drámáknak.

Ahogyan Godard már említett filmjében, itt is egy pár áll a történet középpontjában. Szaltanat (Dinara Baktybaeva) és Kuandik (Kuandyk Dyussembaev) azonban nem szerelmespár, mint Ferdinand és Marianne, Bonnie és Clyde, Taylor és Lula, Mickey és Mallory, Pumpkin és Honey Bunny, valamint a filmtörténelem hasonlóan fatális életutat bejáró párjai voltak, bár Kuandik kisgyerek kora óta szerelmes a gyönyörű Szaltanatba. A lány azonban, tündéri ártatlansággal, csak a barátot látja a bivalyerős, néha kissé együgyűnek tűnő, máskor viszont meglepően kreatív, művészi vénával megáldott fiúban. Amikor a lány apja váratlanul meghal, Szaltanat a nagyvárosba utazik, hogy törlessze örökségét, a városi nagyurak felé fennálló tetemes tartozást. Szerencséjére-szerencsétlenségére, az útra elkíséri Kuandik is, aki szintén életében először szembesül a város (és a társadalom) kőkemény, szigorú törvényeivel.

Éles a kontraszt a két fiatal ártatlan, naiv életszemlélete és a város korrupcióban, bűnös viszonyokban tobzódó, feudalisztikus társadalmi hierarchiájának cinizmusa között, amit az író-rendező Yerzhanov olykor meglehetősen viccesnek ható groteszk modorban mesél el, rendszeres időközökben érdekes, izgalmas képzőművészeti inzertekkel (pl. néhány Henri Rousseau képpel, vagy Kuandik sajátos krétarajzaival) kiszakítva a mesét a valóságból. A történetmesélés száraz, nyugatias logikája a keleti, ösztönös spiritualizmus szabadságával vegyítve meglepően működőképesnek hat, a meghökkentő, abszurd fordulatok pedig úgy tekernek egyet megmacskásodott érzékeinken, tapasztalatok alapján rögzült előítéleteinken, hogy a röhögés önkéntelenül szakad fel belőlünk, még a legtragikusabb jelenetek alatt is. Különös, idegen, de valahol mégis nagyon ismerős világba kalauzol el minket Yerzhanov és óriási köszönet jár neki ezért. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Elkezdődött a 12. Észt Hét

Észt filmek, irodalom, zene, konyhaművészet, nyelv és kiállítás – március 14-én észt nyelvleckével kezdődött a 12. Észt Hét, mely április 8-ig sokféle kulturális programmal várja az érdeklődőket Budapesten, Szegeden és Debrecenben.

Március 20-án koncerttel köszönti rajongóit a Captain Kirke and the Klingons kvintett az Opus Jazz Clubban. A metált, a szabad jazzt, a minimalista, expresszionista és modern európai jazzt is ötvöző banda észt, litván, finn és francia tagjai ugyan Európa különböző országaiból származnak, közös bennük a kísérletezésre való vágy, amely összehozta őket, és amit most bemutatnak a magyar zenekedvelőknek is.

Az Észt Hét alatt öt egész estés film és két animációs válogatás látható a budapesti Művész moziban, a szegedi Megálló Közösségi Házban, valamint a debreceni MODEMben. A filmek tematikája változatos, ám közös bennük, hogy a rendezők a legsötétebb dolgokban is találnak valami humort, ami az észtekre oly jellemző. A március 21-i budapesti Művész moziban ingyenesen megtekinthető nyitófilm, Az ifjú elvtárs egy kislány szemszögéből mutatja be az 1950-es években Észtországot uraló szovjet diktatúra ellentmondásait és titkait; A gyilkos / A szűz / Az árnyék című szkeccsfilm három női sorsot jelenít meg különböző időszakokban, felhasználva az észt folklór, a kisrealizmus, valamint a fantázia elemeit; a Rodeo – Egy vad ország megszelidítése című dokumentumfilm az első szabad észt választások körüli hisztériát idézi fel; a Megszoksz vagy megszöksz egy váratlanul apává vált fiatal férfi szülővé érését követi nyomon; a Hétköznapi misztika című dokumentumfilm pedig egy idős pap életének utolsó időszakát öleli fel, mely tele van kételyekkel. Az Észt Hétről nem maradhatnak ki az animációk sem: míg a kicsiket a népszerű Mirjam-sorozat várja Debrecenben, addig a nagyok egy abszurd, fekete humorral teli rövidfilmes válogatást láthatnak Budapesten és Szegeden. Az ifjú elvtárs és Megszoksz vagy megszöksz budapesti vetítésein közönségtalálkozó lesz a filmek rendezőivel.

Március 22-én, a FUGA-ban Kristina Norman észt művésznő nyitja meg az Ünnepi terek című kiállítását, amely a különböző eszmék megjelenéséről és használatáról szól eltérő terekben, időbeli és ideológiai kontextusban. A kiállítás április 8-ig tekinthető meg.

Hamarosan megjelenik Kätlin Kaldmaa észt írónő Izlandon nincsenek lepkék című regénye Segesdi Móni fordításában a Gondolat Kiadónál. Az Észt Hét március 26-i dupla könyvbemutatóján Karafiáth Orsolya beszélget a szerzővel a Nyitott Műhelyben. A beszélgetést követően dedikálásra is lehetőség lesz. Ugyanazon az estén egy másik nemrég megjelent észt regény magyar kiadásának is örülhetnek az olvasók. Viivi Luik A béke hetedik tavasza című regénye a Magyar Napló kiadónál jelent meg Jávorszky Béla fordításában. A bemutatón a fordítóval Ircsik Vilmos beszélget.

Az Észt Intézet és a Pluralica 2011-ben indította el breviáriumsorozatát, hogy kortárs észt irodalmat csempésszen a hazai olvasók életébe.  Az Irodalom Éjszakáján, március 28-án a Postamúzeumban mutatják be a Mudlum breviáriumot, melyet ajándékba kapnak az észt esemény látogatói. Az esten Martin Márta színésznő a Katicabogarak éve c. novellát olvassa fel, amely egy család három nemzedékének nőalakjait vázolja fel tenger-, boróka- és szénaillatban.

A Kazimír Bisztróban március 24-ig észt konyhával várják a vendégeket, akik belekóstolhatnak a tradicionális észt ételekbe. Lesz többek közt kapros lazacleves, tallini tányérhús és ízletes túrótorta erdei bogyókkal.

Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése