Megszállottak viadala (TV Series, Season 1-3., Killing Eve, 2018-)

Tökös kis sorozat ez, főleg annak fényében, hogy férfiak szinte kizárólag áldozatszerepben halnak szörnyű halált az egyszerre izgalmas és morbid módon humoros cselekményben. Egy széleskörűen kiképzett bérgyilkosnő (Jodie Comer) és egy enyhén piás, ám meglehetősen ösztönösen, olykor ötletszerűen cselekvő angol titkosszolga (Sandra Oh) párharca a történet, mely európai helyszíneken, európai szereplőkkel (lengyel, orosz, angol, francia, stb.) zajlik igen jó ritmusban, igen friss, szellemes dialógokban és sablonkerülő megoldásokban. Mozgalmas, szórakoztató és olykor savasan morbid módon vicces széria a Megszállottak viadala (Killing Eve), melynek magyar címe viszont annyira szar, hogy az már a ciki kategóriája.

Tényleg nem szólnak másról az eddigi évadok, minthogy Villanelle, a bérgyilkos és Eve, a titkosszolga kergetőznek egymással, igen homályos összetételű és motivációjú megbízói körrel a hátuk mögött. Az azonban már önmagában is izgalmas, hogy (és ahogy!) két csaj játssza el az általában sármos, menő pasikra szabott akció-kém-krimi sztorit, azonban Villanelle Jodie Comer által virtuóz módon elővezetve olyan öntörvényű, vibráló, kiszámíthatatlan és tenyérbe mászó pszichopata, hogy tényleg a “fal adja a másikat”, miközben Eve ereje ezzel szemben éppen hétköznapiságában, slamposságában rejlik és gimnáziumai matektanár pasijával való banális házastársi konfliktusaiból táplálkozik. Rajtuk kívül ráadásul igen ötletesen és sablonkerülően lettek megrajzolva a mellékszereplők is, élükön például a Modigliani festményeire illő arccal rendelkező Carolynnal (Fiona Shaw), a kémfőnökkel – aki szintén egy nő. Mivel alapvetően “csajos” sorozat ez, kellő hangsúllyal jelennek meg -elsősorban Villanelle révén- a divatipar jeles termékei, de észre kell venni a kifinomult ízléssel berendezett környezetet, a különböző lakásbelsőket is, szintén feminin vonásként egy eddig egyáltalán nem femininnek megismert műfajban.

A cselekmény fordulataiban sincs semmi férfias szöglet, szabadon, logikailag nem mindig indokolhatóan vesz a sztori olykor derékszögű kanyarokat, ahogyan a hölgyek vásárolnak a plázában, de valahogyan mindig megleljük a kijáratot, és gazdagabban jövünk ki, mint ahogy az elején behatoltunk. Na jó, ez utóbbi megállapítás nem feltétlenül igaz, de nem is ez a lényeg ez esetben: csak annyi, hogy szórakozzunk egy kicsit.

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | 1 hozzászólás

Kemény leckék (Belfer/The Teach, TV Series, 2016-17)

Mintha a hazai sorozatgyártásból ismert A tanár keveredne az Aranyélettel ebben a lengyel krimisorozatban. A mű eredeti címe Belfer, ami a lengyel szlengben nem éppen tiszteletteljes kifejezés a pedagógusra, durvább a “tanaraknál”, vagy a “tanerőnél”. Pedig a Maciej Stuhr által alakított tanár, Pawel Zavadzki, elég jól helytáll a számára megadatott Kemény leckékben. A két, egymással elég szorosan összefüggő két évadot megélt szériát nálunk a Dunán, illetve az m2-n lehetett nézni az elmúlt években valamikor – én is kihagytam akkor, de jobb is így egyben, darálva. Meglehetősen izgalmas cselekményű, messze nem hibátlan, de mindenképpen elég érdekes, figyelemreméltó sorozat ez, amit jobb egy slukkra fogyasztani, mint egy hétre mindig kiesni a sodrásból és várni a folytatásra.

Tényleg nagyon feszült, izgalmas a sztori. Az első évad egy klasszikus nyomozós történet, melyben egy vidéki gimnázium irodalomtanárára jut az a feladat, hogy felderítse egy kezdetben öngyilkosságnak tűnő esetet, az arra alkalmatlan rendőrség helyett. A banális esetről hamar kiderül, hogy gyilkosság az az öngyilkosság, és a békés, nyugodt kisváros is egy baromi nagy szekrény, tele csontvázakkal. Korrupt helyi politikusok, eszközeikben nem válogató vállalkozók, helyi menő csávók és piti gengszterek, egy kis környezetszennyezéses botrány, némi drog, némi erőszak, bonyolult érzelmi kapcsolatok és érdekhálók kerülnek napvilágra Pawel nyomozása kapcsán, melyben ő maga is bűnelkövetővé válik. Ez utóbbi adja a töltetet a második évadra, mely már egy másik lengyel város gimnáziumában játszódik – a fókusz azonban itt már a virtuális valóságba vesző Y, vagy az azutáni generáció problémagócán, az interneten ellenőrizetlenül terjedő vad gondolatokon és veszélyes eszmék erdején és az ezekből táplálkozó illegális szubkultúrákon van, Pawelnek, ha lehet, még nehezebb dolga van. De kemény csávó ő…

A valóban fordulatos, szerteágazó és meglepetésszerűen újra egybefonódó cselekményt ügyesen pergetik az alkotók, simán fotelbe tudnak ragasztani, még akkor is, ha a dialógok már közel sem ennyire érdekfeszítőek (bár lehet, hogy a fordítás rossz). Magyarul mindenesetre néha eléggé kifacsart szószerkezetekkel, a banálisnál is semmitmondóbb szócsépléssel, korszerűtlen, divatjamúlt kifejezésekkel bombáznak minket a szereplők. A karakterek többsége rusztikus, sematikus, motivációikban hiányos, néhol egyenesen parodisztikus (első évadban a rendőrfőnök pl.). Legjobban engem az zavar, hogy nem tudjuk, Pawel, a főszereplő honnan kapta ezt a menő titkosügynököket is megszégyenítő problémamegoldó képességet, de főleg a kézitusákban való jártasságot. Nem igazán jellemző, hogy egy mezei irodalomtanár Jack Bauerként is jeleskedjen a tanórákon kívül (Pawel ráadásul még úgy is jár keresztbe vetett tatyójával, mint Kiefer Sutherland valamelyik igen nehéz 24 órájában). Egyébként ezt egy jól elhelyezett félmondattal is el lehetett volna intézni, pl. hogy Pawel egyetemista korában kickboxolt, vagy katonaként deszantos volt, stb. Az viszont tiszta sor, hogy a nyomozásra megvan a motivációja, bár ezt érzelmileg viszonylag kevéssé tudja velünk éreztetni. Mindennek ellenére, mégis szerethető figura és végig tud vinni minket a két évadon.

Hogy nyilvánvaló sutaságai és ügyetlen megoldásai dacára mégis szerethető ez a sorozat, annak oka az, hogy kulturálisan nagyon is közel áll hozzánk ez a világ. Valahogy ismerős az a gondolkodás, ahogyan a film szereplői, de ahogyan az alkotói is gondolkodnak, ahogyan reagálnak dolgokra. Miközben látjuk a nyugati, elsősorban amerikai, és skandináv példákkal való párhuzamokat, látjuk a nyúlásokat, sőt idézeteket, ezeket mégis el tudjuk fogadni, mert a miénk (lengyeleké). És mi, ahogyan a lengyelek is, ilyenek vagyunk, még ha nincs is az alkotók szándékában a szociográfiai hitelesség igénye. Az akciójelenetek is tök jók, nem verik ki a szemünk, de a helyükön vannak és hitelesek. A fényképezés kifejezetten szép, bár azt nem értem, miért kellett minden belsőt úgy telefújni füsttel, mint egy vasúti restit 1968-ban. Az oké, hogy mindenki bagózik, de nem mindenhol. És “Dallas-ivásra” is megfelel a sorozat, ugyanis rengeteget piálnak benne, laposüvegből, pohárból, korsóból, mindegy – és ezt még be is mondják, hogy “lengyel szokás” szerint.

Kategória: Tévé | Címke: | 1 hozzászólás

Yellowstone (TV Series, 2018-)

Az első dolog az, ami eszembe jut erről a Kevin Costner neve és főszereplése által fémjelzett, eddig négy évadot megélt sorozatról, hogy olyan, mint a Dallas, csak sokkal faszább. Ugyanaz a tipikus amerikai családtörténet, ugyanaz a vidéki Amerika, ezúttal ugyan nem Texas, hanem a hegyes, dombos Montana, ugyanazok a hatalmi játszmák – ezúttal egy nagy ranchot tulajdonló vállalkozó és családja, a ranch szomszédságában lévő indián rezervátum területén kaszinót építő, immár a Harvardon végzett főnök, valamint különféle egyéb gazdasági és politikai szereplők között. Ugyanaz, csak sokkal jobb. A táj fantasztikus, és ennek megfelelően is van fényképezve. A cselekmény lényegesen akciódúsabb, merészebb, néha egészen explicit – a párbeszédek pedig realisztikusan idézik a marhapásztorok az oxfordi míves, körülményes angolságtól igen távol álló, nyers szókimondását.

Tulajdonképpen egy modern western a Yellowstone Dutton Ranch szélesen hömpölygő története. Egy modern, kőkemény, macsó cowboytörténet – csomómentesen elegyítve a érzelmes, olykor drámai családtörténeteket elmesélő szappanoperák feminin hullámaival. Néhány éppen ezt vetik az alkotók (John Linson és Taylor Sheridan) szemére, hogy túl steril, túl íróasztalszagú, túl professzionális a sorozat cselekményvezetése. Szerintem nem így van, sőt, ha valamit a forgatókönyvírókra lehet kenni, az a sűrűn sorjázó mellékszálak esetleges elvarratlansága. Néha egyik epizódról a másikra eltűnnek mellékszereplők, akik esetleg néhány epizóddal korábban több jelenetet is kaptak bemutatásukra (mint például a laza csípőjű indián cowboylány a második évadban), vagy különösebb magyarázat nélkül bukkannak fel több résznyi rejtőzködés után, az addig megismerttől ellentétes oldalon (a kormányzónő). Az effélék azonban nüanszok csupán a fősodorhoz képest, egyáltalán nem zavarják annak parttalan, de lendületes áramlását.

Az emblematikus főalak John Dutton (Kevin Costner), a ranch feje. Kemény nézésű, határozott pasas, aki szereti minden téren kezében tartani a gyeplőt és soha nem riad vissza semmitől, ha a maga igazát, tulajdonát, vagy családját kell megvédenie. Nagy formátumú figura, tipikusan olyan, akit soha, senki nem lát gyengének – csak mi, nézők, néha. Négy gyermeke van tragikus körülmények között elhunyt feleségétől. A legidősebb viszonylag gyorsan kiíródik a történetből, minek következtében a legfiatalabb Kayce (Luke Grimes) kerül “pole pozícióba” az örökösödési sorban, csakhogy ő a család fekete báránya. Afganisztáni veterán, háborús hős, aki pontosan látja apja diktatórikus módszereinek hibáit és nem akaródzik részt vennie a családi bizniszben. Indián lányt (Kelsey Asbille) vesz el és az indián rezervátumba költözik, hogy ott lóidomításból éljen meg (hamar látni fogjuk, hogy a sorsát ő sem kerülheti el). Idősebb bátyja, Jamie (Wes Bentley), hiába menő ügyvéd kezdetben, harvardi diplomával a zsebében fog trágyát hányni az istállóban. Háttérbe szorulásának fő oka, hogy apja a férfit nem látja benne. Kifinomult ügyvédi modora, körülményes intellektusa is elüt a ranch rusztikus, szálkás, sprőd világától, de amikor saját, önálló karrierje érdekében akaratlanul is szembekerül apjával, sorsa -egyelőre- megpecsételődni látszik. Beth (Kelly Reilly), a nővérke. Rendkívül arrogáns, erőszakos, ezzel együtt penge elméjű nő, apja birodalmának valódi örököse, mentalitásban, értékrendben ugyanaz. Valahol azonban mélyen tragikus figura, s ahogyan az apját, őt is csak mi, nézők látjuk gyengének. Mindazonáltal, régen láttunk ilyen “jó” rosszlányt filmen… Fontos karakter Thomas Rainwater főnök (Gil Birmingham), John Dutton minden szempontból méltó ellenfele, felvilágosult, magasan képzett, kemény és taktikus vezetője az indián közösségnek. Rip (Cole Hauser) John Dutton jóembere, szeretni való mackó, hűséges barát és brutális gyilkos egy személyben. És még sokan mások, ahogy mondani szokás – többségükben jól jellemzett, húsvér, hiteles karakterek, mindegyiknek megvan a maga helye a sztoriban és meg is kapja a neki járó időt.

Remek zenéket hallunk közben, természetesen a country és a countryrock igen széles, és jobbára felénk ismeretlen spektrumából. Mint említettem, igen szépen fényképezett sorozatot nézünk, lélegzetelállító tájakon játszódik a történet, de van bőven látványosság a cowboyéletből is, marhák terelése, lovasvágták, lóbetörés, rodeó, minden, ami kell, nekem külön tetszik, hogy a cselekmény pödörgetése mellett van bőven szándék és akarat eme kemény élet bemutatására is: hogyan élnek ma a marhapásztorok, mi tulajdonképpen a munkájuk, hogy öltöznek, hogyan beszélnek, hogyan szórakoznak, milyen a moráljuk és erkölcsük. Ugyanez érvényes a sorozatban szereplő másik markáns közösségre, az indiánokéra is: az ő mai világukba is pont ilyen részletes, szinte már szociografikus alaposságú betekintést nyerhetünk, felülről, Thomas Rainwater főnök szemszögéből, de Kayce felesége, a tanítónő Monica szemszögéből is, alulról. Számomra ez a két dolog legalább olyan érdekes, mint maga a Dutton-család tündöklését (és ki tudja, még mijét) bemutató fősodor. Jelenleg négy évad ment le, én az első kettőt láttam eddig.

Kategória: Tévé | Címke: | 3 hozzászólás

Világot látok (Please Stand By, 2017)

Szolid, csendes, kicsit könnyes-kicsit vidám road-movie, melyben Wendy, egy huszonéves autista lány (Dakota Fanning), óriási Star Trek-rajongóként, egy pályázatra ír egy közel 500 oldalas Star Trek-forgatókönyvet. Mivel azonban számára még egy nagyobb kereszteződésen való átkelés is problematikus, a szkript határidőre történő postára adása némi nehézségbe ütközik. Lényeg, hogy a lány fogja magát és hóna alatt művével, néhány mogyoróvajas szendviccsel és Pete nevű kutyájával elindul a számára minden centiméterén ismeretlen világba, hogy Oaklandből eljuttassa azt Los Angelesbe, egyenesen a Paramount Pictures stúdiójába.

Wendy tehát világgá megy a Világot látok című filmben. Az autizmussal foglalkozó történetek, filmek egy része abba a hibába esik, hogy a hosszan és bonyolultan leírható, súlyosságától függően sokféle tünetegyüttest produkáló kommunikációs, szocializációs és viselkedési zavart, illetve az ebben szenvedő élő (fő)szereplőt rendszerint valamiféle furcsa csodabogárnak, néhány különös, szinte emberfeletti képességekkel felruházott, de átlagos életre képtelen ufónak, de szinte mindig vicces figurának mutatják, én még ide sorolom a legendás Esőembert is, és nem arra koncentrálnak, hogy egy autistának valójában mit is jelent az élet a számára rendkívül zajos, sokszor rendkívül félelmetes “normális világban”. Ez a Ben Lewin által Michael Golamco színművéből készített kis film viszont éppen ezt mutatja be. Nem mutat be extrém mutatványokat, nem húzza túl a drámát, “nem nyomja fullba’ a kretént”. Wendy látszólag pont olyan, mint a többi vele egykorú lány, csupán a szigorú napirendje és az ahhoz való szigorú alkalmazkodás különbözteti meg őt tőlük. Ezt az attitűdöt erősíti az is, ami végül is történik a forgatókönyvvel. Nem maga a megírt könyv, illetve annak célba juttatása, annak nehézségei a cselekmény lényege, hanem Wendy bátor kísérlete “másságának” a külvilág normális viszonyaihoz, de főleg saját nővéréhez és annak kisbabájához való közelítéséhez. Tehát Wendy világgá menése valójában a megélt emberi kapcsolatokhoz való közeledést jelenti, ehhez csak apropó a forgatókönyvíró pályázat.

Igazi kis “feelgood” történet ez amúgy, amiben a Star Trek-geekek is megtalálják a magukét, én konkrétan feljajdultam, amikor a cselekmény egy pontján a szél szertefújja a precíz gondossággal megszerkesztett lapokat… Ezt persze, nem értik sokan, de hát Spock neve is kinek mi? Valakinek egy gyermekorvos, egy Star Trek-rajongónak viszont… Vicces ötlet viszont az emberi érzelmekkel, azok kinyilvánításával a csillagmese-történetben mindvégig különös viszonyban álló vulkáni párhuzamba állítása Wendy és sorstársai hasonló nehézségeivel. Dakota természetesen a maga természetes módján, szinte ösztönből, bármiféle látványos színészi virblizéstől mentesen hozza Wendy karakterét a szívmelengető, de az élet randa oldalait is megvillantó , alapvetően kedves történetben. Külön piros pont a klingoni nyelvű párbeszédért!

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

A tettes (The Sinner, TV-Series, 2017-2021)

Négy évadot megélt krimi-antológiáról van szó, mely azonban sok tekintetben több egy sima “ki a gyilkos?”-típusú nyomozós történetnél. Kezdjük ott, hogy a cím fordítása talán helyénvalóbb lenne, ha A bűnös-nek fordítanánk. Nyelvtanilag helyes A tettes is, talán marketing szempontjából is, hiszen egy krimire talán jobban kap a nézőközönség, mint egy talányos bölcselkedésekkel teli, dosztojevszkiji bűn/bűnhődés moralitás-drámára, azonban lényegileg inkább az utóbbi az igaz erre a sorozatra. Szóval, négy évadról, bennük négy, látszólag egyszerű, de ahogy az évadonkénti nyolc epizód alatt kiderül, valójában rendkívül szövevényes, bonyolult esetről van szó, melyeket negyven év nyomozati tapasztalatát sajátos lélektani megközelítésben hasznosító nyomozó, Harry Ambrose (Bill Pullman) figurája köt össze.

De maguk, az esetek sem azok a tipikus bűnügyi történetek, melyekben tényleg arra megy ki a játék, hogy a végén kiderül, ki a gyilkos. Az első évad rögtön azzal kezdődik, hogy egy átlagos édesanya (Jessica Biel – aki itt színész, de emellett a sorozat egyik producere is mindvégig) a folyóparti strandon egyszer csak felkel a napozóágyból odasétál a szomszédban enyelgő párhoz és vagy hat késszúrással legyilkolja a pár férfitagját. Ergo, egyből tudjuk, ki a gyilkos. Ambrose nyomozó azonban ráérez az eset abszurditására, és a perdöntő, egyértelmű bizonyítékok ellenére nyomozni kezd. S ahogy szinte mániákus alapossággal járja körül az esetet, úgy fejt fel a nő és az áldozat múltjából egyre több réteget, így derítve fényt az okozat okaira, melyeknek köszönhetően a gyilkosság ténye, de legfőképpen elkövetőjének indítékai is egészen más megvilágításba kerülnek.

A negyedik évadban ehhez képest csak áldozat van, aki már az első percekben öngyilkosságot követ el, ráadásul Ambrose szeme láttára. Ambrose itt is megsejti a titkot az egyértelműség látszata mögött – a nyomozása ekkor, jó néhány hajtűkanyar-szerű fordulat után, már értelemszerűen torkollik szinte kataklizmaszerű fináléba. A középső két évad gyilkosai is egyértelműek, illetve annak tűnnek már első pillanattól kezdve, egyikük egy 11 éves fiú, aki egy útszéli motelben mérgez meg csattanó maszlaggal két fiatal felnőttet, a másik pedig egy tanulólányok kedvence gimnáziumi tanár, bár ő csak eleinte passzív utasként, egy baleset túlélőjeként késlekedett hívni a mentőket, amivel egy ember halálához járult hozzá. Mind a négy eset hasonlít egymáshoz annyiban, hogy az elkövetők mindig teljesen átlagos, jól szituált, középosztálybeli amerikaiak, de mind a négy eset hátterében mindig valami szövevényes, eltitkolt dolog áll, valami susmusban intézett mutyi, egy zárt szekta, egy pénzzavarba kerülő, hajdan nagy hatalmú család, egy unalmas szexuális életét perverz szeánszokon feldobni igyekvő honpolgár. Mindig van, aki manipulál és mindig van, akit manipulálnak. A Derek Edmonds kreálta sorozat fő tanulsága az, hogy sohasem szabad hinni a nyilvánvaló látszatnak, mert sokszor az, ami szembetűnő, éppen csak takar valami sokkal-sokkal csúnyább dolgot, valamint egy hosszú (bűnügyi) eseményláncolat ritkán áll össze logikusan, a teljes megértéshez olykor a spiritualitásra, a psziché némely tornamutatványára is szükség van. Ezekben Ambrose otthon van, sokszor meglepően közel az általa üldözött gyilkos pszichéjéhez.

A legnagyobb részben szürkéskékben játszó, erősen skandináv hangulatú sorozat egyik fő hibája éppen ebből fakad: Ambrose nyomozó, főleg, mikor már mélyen benne jár a felderítendő mocsokságban, hajlamos hosszú mélázásokban a tudat különféle síkjain keresgélni megoldások után, ami ad azért egy elég erősen nuage-esen “lila” színezetet a szériának. A cselekményben is akadnak helyenként (bár szerencsére csak ritkán) logikai nonszenszek, bár amilyen nyaktörő fordulatokon vezeti át a nézőt, ezek bőven bele is férnek. Mondjuk, ha megkerülök egy házat, hogy ne a főbejáraton menjek be, csak be akarok lesni a hátsó ablakon, akkor minimum, hogy olykor hátra is nézek, főleg, ha negyven éve nyomozó vagyok. De sebaj, mert utána kínosabb a hasba lőtt gyilkossal való hosszas, érzelmes lírázás. Mindent összevetve, én azonban kifejezetten élveztem ezt a sorozatot, főleg az első és negyedik évadot.

Kategória: Netflix, Tévé | Címke: | 1 hozzászólás

Saját szoba – Nosferatu, a borzalom szimfóniája (Nosferatu, eine Symphonie des Grauens,1922)

Idén márciusban volt századik éve, hogy bemutatták Friedrich W. Murnau Nosferatuját. Az elsőként ránk maradt (bár nem az első) Drakula-feldolgozás mai napig a műfaj reprezentánsa, képei ikonná váltak, némelyik jelenetét az is ismeri, aki nem látta a filmet. Nehéz elvonatkoztatni a mémek, gifek tömegétől, amik gyakorlatilag elspoilerezik a legütősebb részeket, ám ha kellő nyitottsággal közeledünk hozzá, még így száz év után is meglegyint bennünket a borzalom kriptaszagú levegője.

A sztori ismertetését mellőzném, mivel az alkotás ereje nem a cselekmény, inkább, mint alcíme jelzi, a páratlanul nyomasztó hangulat: a főszereplő maga a félelem. Murnau darabja alapvetően különbözik minden későbbi Stoker-adaptációtól, akárcsak a benne szereplő vérszívó is az utána következőktől; hogy a tömegkultúra új idolja nem a hosszú karmú, patkányfogú, denevérfülű Orlockból jött létre, hanem Lugosi sármos, jóval fogyasztóbarátabb Drakulájából, azon nincs mit csodálkozni:

(Szabad, expresszionista adaptáció)

 A vámpír itt állatias vonásokkal rendelkező, személytelen alvilági lény; van ugyan neve, a prózai „Orlock”, holott jobban illene rá a baljós hangzású „nosferatu”, ami valójában nem név, hanem tulajdonság (jelentése: meg nem haló). A fogalom a Stoker-könyvből származik, melyre amúgy nemhogy a cím, de a szereplők neve sem utal, mintha a filmnek semmi köze nem lenne a regényhez. A készítők ezekkel a változtatásokkal a szerzői jog körüli bonyodalmakat próbálták kikerülni – kevés sikerrel, mert végül meg kellett semmisíteni csaknem az összes kópiát. Az eredetihez képest nemcsak a nevek változtak, a cselekmény is leegyszerűsödött, ám ebben már a jellemzően expresszionista, stilizáló látásmódnak is szerepe van.

A két háború közötti német művészek a kor létbizonytalanságát alakították képpé, a meghatározatlan szorongást gyakran szörnyekben, démonikus lényekben tárgyiasítva; nem véletlenül ekkoriban jöttek létre az olyan műfajok, mint a vámpírfilm vagy a lélektani krimi. Ilyen szörnyalak a vámpír is, ráadásul a Drakula-sztoriban rejlő szimbolikus kettősség (világosság kontra sötétség) kitűnően passzol az expresszionista tematikába és képi világba. A Nosferatu tehát az irányzat szellemiségét tükröző, meglehetősen szabad Stoker-adaptáció. A forgatókönyv az alapmű lényeges szereplőit hagyja el, a pozitív hősök közül pedig csak egyet emel ki, Hutter szerelmét (itt: feleségét, Ellent), így teremtve meg a sötét erő méltó ellenfelét, hogy mint a világítás fény-árnyék ellentétében, úgy a szereplők között is élesen szétváljon a két pólus.

(„A borzalom szimfóniája”)

A főszereplő tehát maga a borzalom, vagyis a film legfontosabb – és valóban legintenzívebben ható – tényezője az atmoszféra. A dermesztő légkör főleg a látványból táplálkozik (gondosan komponált, kontrasztos képek, újszerű megvilágítások, technikai trükkök, a jelenetek sajátos, többletjelentést hordozó átszínezése), az iszonyat elsődleges forrása azonban a látatlanul is jelenlévő, Max Schreck által megtestesített Orlock gróf, a horrortörténet legvérfagyasztóbb figurája. Merev, karót nyelt tartásával, lárvaszerű arcával a pusztulás dohos levegőjét árasztja – akár egy megelevenedett, múlt század eleji post mortem fotó.

Vészjósló aurája akkor is érezhető, amikor nincs jelen: hol a táj, hol a színek révén, hol bizonyos formák, jelenségek utalnak rá. Bár a film nagy részét – az expresszionista gyakorlattól eltérően – a szabadban, eredeti helyszíneken forgatták, a valós színhelyek csöppet sem gyengítik a hatást. A trükkökkel elváltoztatott táj olykor a legtorzabb stúdiódíszletnél is ijesztőbb, de sokszor trükk sem kell a szorongás előidézéséhez, elég az erdő fáin végigsöprő szélroham vagy a kavargó felhők látványa, hogy megsejtsük a gonosz jelenlétét. Ahogy Balázs Béla írta a film kapcsán, “ezek itt mind a természet képei. De a túlvilág jeges lehelete csap meg bennünket belőlük.”

A hangulatot a színek is befolyásolják, a film tudniillik virazsírozott, egységesen más-más színűre (a barnás alapszín mellett kékre és vörösre) festett szakaszokkal, segítségükkel értelmezve vagy éppen ellenpontozva a látottakat. A kék az éjszakát, a veszélyt jelenti, a vörös a kettő közötti, hol pozitív, hol negatív előjelű átmenet jelzése. Amikor a biztonságosnak hitt hétköznapi környezetbe betör a természetfeletti, kékbe borul a kép, így ez a szín a legnyomasztóbb. De vannak egyéb fenyegetést sugalló, a sötétség birodalmához tartozó elemek is, ilyen például a csúcsos boltív (átjáró egy másik világba?), és persze az árnyak. Fény és sötétség kontrasztját a rendező nemcsak kompozíciós elvként használja (jelképes értelmet adva ezzel a történetnek), de el is játszik az árnyékokkal. Az ismert kánon szerint a vámpírnak nincs árnyéka, itt viszont igen markáns, sőt önállósodik: látjuk, ahogy feloson a lépcsőn. Hiszen a Nosferatu keletkezése idején még nem létezett az a bizonyos kánon, sőt, a műfaji klisék némelyike épp innen ered (mint mondjuk, a napfény gyilkos hatása).

Hosszan lehetne még folytatni a vizuális elemzést: legendás beállítások, korszakalkotó trükkök, a párhuzamos vágás kreatív használata… és ez még mindig csak a képről szólna. Csakhogy ehhez a „szimfóniához” hang is tartozik, ami jó esetben tovább erősíti a hatást.

(Kísérőzenék)

A filmet a maga idejében szimfonikus zenekar kísérte, a Hans Erdmann által komponált eredeti hanganyag rekonstruált változata 1984-ben meg is szólalt a barcelonai filmfesztiválon. A jelenleg elérhető Nosferatu-kiadások alatt azonban újabb szerzeményekre is bukkanhatunk, egyedi hangzású, modern zenékre, melyek igazi kortárs élménnyé teszik ezt a mozit, és végképp feledtetik velünk, hogy csak egy „poros”, százéves némafilm. Az Art Zoyd 1990-es, idegborzoló zenei anyaga személyes kedvencem, de legalább ennyire jól szól a Silent Orchestra 2000-ben kiadott score-ja is, mely A vámpír árnyékának bemutatóját követően hangzott el először a Virginiai Filmfesztiválon.

(Továbbélése)

A Nosferatu – nevéhez híven – ma is él, és hat. Saját műfajában megkerülhetetlen etalon, időközben a popkultúrába is beszivárgott, a számtalan vámpírmozin, videóklipen vagy a Spongya Bobon túl izgalmasabb filmes kontextusokban is felbukkan. A legnagyobb „idézet” persze Herzog 1979-es hommage-darabja (mely a közhiedelemmel ellentétben nem színes-hangos remake, hanem saját koncepcióval rendelkező szerzői alkotás). Murnau filmjének félelmetes enteriőrjeire ismerhettünk pár éve a Babadookban, korábban Romero méltatlanul elfeledett Martinja kicsit más előjellel idézte meg, nemrég a Mise éjfélkor boltíves templombejáratára pillantva csettinthettünk elégedetten…hogy csak pár ötletesebb előfordulást említsek. A sornak nincs vége, folyt. köv., A Világítótorony után most például kíváncsian várjuk Eggers változatát (kicsit tartok tőle). 10/10

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 3 hozzászólás

Rémálmok sikátora (Nightmare Alley, 2021)

Az a helyzet, hogy már egy ideje letettem Guillermo del Toro követéséről. A kaput igazán az érthetetlenül agyondíjazott, orosz eredetiből pofátlanul lenyúlt A víz érintése tette be, de igazából már A Faun labirintusa óta nem érdekel a faszi. Hogy mégis megnéztem ezt a Rémálmok sikátorát, annak mindössze annyi az oka, hogy a hírek arról szóltak, hogy ezúttal nem lesz fantasy, ellenben jó a szereposztás. Szó sincs arról, hogy rossz a faszi, vagy tehetségtelen; nem az. Egyszerűen csak nem érdekel a mesefilmezés ezen formája, ami őt viszont igen. És csalódtam benne, mivel amit a már említett Faunig művelt, az viszont nagyon rendben volt, ahogy a mély, latin, ókatolikus vallásosság és a francói fasizmus átlagemberi pszichére gyakorolt hatását meg tudta mutatni.

Valahol ez a történet is erre felé kutat. A William Lindsay Gresham 1946-ban megjelent regényén alapuló történet főhőse egy férfi, aki különös tehetséggel képes hatni már emberekre, szinte belelát azok elméjébe. A pasas, mivel az ember gyarló vadállat, természetesen visszaél ezzel a képességével, minek köszönhetően gyorsan magasra tör, ahonnan ugyanilyen gyorsan le is zuhan. A nagy Gatsby találkozik Hanussennel az Aranypolgár villájában. Sajnos, del Toro olvasatában ez a tipizált karriertörténet csupán képeskönyv “mélységben” jelenik meg (miközben nem tudom, Gresham regényében mennyire van kibontva). Tény viszont, hogy egy igen látványos képeskönyv ez.

Az imponáló szereposztás (Bradley Cooper a főszerepben, asszisztenciában pedig Marlene Dietrich jeges-heves vampját parafrazeáló Cate Blanchett, a karcos Toni Collette, a meglepően törékeny Rooney Mara, a rutinosan ördögi Willem Dafoe, valamint del Toro kvázi múzsája, Ron Perlman) igen stílusos vizuális környezetben jelenik meg. A történet első harmadát kitevő vidámparkos környezet, a háttérben folyamatosan dörgő viharfelhőkkel és villámokkal az HBO annak idején érthetetlen gyávasággal elkaszált Carnivále-ját idézi, a kötelező törpékkel, elvarázsolt kastéllyal, kamu erőművésszel, emberszörnyekkel és már kriplikkel, egy bizarr, olykor ijesztően izgalmas világot, amiben az emberi lét alapkérdéseit kell megválaszolni mindennap az életben maradásért. Innen indul a főhős a világ általa látható tetejére, ahonnan majd törvényszerűen vissza is fog zuhanni. A világ fényesebb oldala ebben a filmben egy szinte pipifaxosan aprólékos stílustanulmány az art déco-ról. Lélegzetelállító enteriőrök, csodás bútorok és használati tárgyak, tényleg van mit nézni – főleg, hogy erre idő is van, mivel a cselekmény közben kiszámíthatóan pereg végkifejlete elé. Igazi izgalmat talán csak a Blanchett által alakított pszichológus hoz a történetbe, ahogyan behálózza az egyre önteltebbé, ezáltal egyre sebezhetőbbé vált Bradley Coopert. A film vége banális közhely. De legalább jól néz ki…

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Nico, 1988 (2017)

Szerintem ez egy tök hiteles film az underground rockzene (vagy bármely más művészeti ág) igazi arcáról. A címszereplő Nico a Velvet Underground nevű rockzenei alapkő kapcsán híresült el a hatvanas évek második felében. Igazi díva volt életében, amiben részt vett egy csomó világsztár, Alain Delontól Jim Morrisonon át Lou Reedig sokan. Szerencsére Susanna Nicchiarelli filmje, a Nico, 1988 nem száll el a bulvár ingoványos talajára, ó je, ezzel szemben egy markáns, igaz portréját adja egy furcsa, ellentmondásos személyiségnek, egyben egy tipikus huszadik századi művésznek.

Hogy mennyire nem légből kapott sztori ez, igazolja Nico fia, Ari, aki mindvégig részt vett a film elkészítésében, s mivel a látott kép minden, csak nem idealisztikus, nem hízelgő, csakis igaz lehet. Ari minden nehézség, életük minden tragikus fordulata ellenére mindvégig imádta anyját. A film cselekménye Nico életének utolsó három évével foglalkozik. Bár sorra veszi egy közönség elismerését a legkevesebbre sem értékelő, önző, öntörvényű, önpusztító és kiszámíthatatlan művész önmegsemmisülésének stációit, sokkal fontosabb, hogy ezekből a fragmentumokból egy raszteres, karakteres kép rajzolódik ki. Trine Dyrholm -a dán film egyik legendája- elképesztő pszichés mélységekbe hatolva kel életre Nico alakjában, ráadásul gyomorba hatoló hangon még énekli is számait. A szuper8-as amatőrfilmekre jellemző 4:3-as képkivágás, a heroinos álmok vibráló fényfoltjai, a defókuszált villanások, a folyamatosan mozgó képek éber, relatíve józan dokumentarisztikus hatású jeleneteivel alkotott dinamikája mind-mind érzékletesen idézi meg a Andy Warhol decens new yorki művészvilágából és Coco Chanel puccos párizsi szalonjából a lepukkant német külvárosi klubokig, sőt, az akkor még álló Vasfüggönyön túli művelődésházakban megtartott vendégszereplésekig ívelő pályát. Nicchiarelli filmjében nincs semmi emelkedett, nincs semmi heroikus, ezzel szemben van vadság, van őrület, pia, mindegy mi, csak sok legyen, koszos WC-ben a bokavénába lőtt heroin “romantikája” – tehát van benne rock&roll. (Ami nem egy tánc, ugyebár.)

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Homály (Mørke, 2005)

Kegyelet magyar címmel is futott Jannik Johansen vérbeli pszichológiai thrillerje: a jelenlegi Netflixes forgalmazásban alkalmazott Homály ezzel a régi címmel együtt elég pontosan jelzi, mi vár ránk. Na, egyáltalában nem homályos történetvezetés, ugyanis a forgatókönyvet nem akárki, mint a pl. mára kultikus Ádám almáit is jegyző Anders Thomas Jensen, aki a rendezővel közösen patikatisztaságú, ám ördögien fordulatos cselekményvezetést mutat be a ködtől homályos dán tájon. Persze, a homály vonatkozhat a történet főhősére is, ugyanis a filmbeli oknyomozó újságíró kezdetben baromira nem érti, mi történt húga esküvőjén, de főleg előtte és azt követően… A korábbi magyar cím viszont azt magyarázza, hogy semmi jó.

A klasszikus thriller szabályai szerint, szinte hitchcockian bonyolódik a történet. Jacob (Nikolaj Lie Kaas) húga egy baleset következtében súlyos agykárosodást szenved. Julie kerekesszékbe kényszerítve az öngyilkosságról beszél. Hirtelen azonban feltűnik egy joviális(nak tűnő) férfi (Nicolas Bro), aki bejelenti, hogy elveszi feleségül a lányt. Látszólag teljes a boldogság, azonban a nászéjszakán Julie a fürdőkádban felvágja ereit. Snitt. Hónapokkal később Jacob véletlenül felfedezi, hogy húgának férje korábban már elvett egy halmozottan sérült nőt, és itt még nincs vége a további baljós párhuzamoknak. Jacob nyomozni kezd.

A vérbeli thriller egyben tipikus dán film is. Miközben a főhős a műfaj szabályai szerint felfelé megy, amikor mi tudjuk, hogy nem szabad felfelé mennie, nem menekül, amikor menekülnie kellene, valaki egyre gyanúsabb, és sejtjük, hogy végül nem ő lesz a gyilkos, merthogy egy thrillerben mindig van gyilkos – a történetben valódi, hús-vér emberek, meglehetően plasztikusan ábrázolt élettörténettel teszik sorsuk szerint dolgukat. Skandináv a fíling: a családi kötelékek bár hűvösek, de elszakíthatatlanok. Az IKEA-ágy hamarabb törik, mint a gerinc. A tekintetek nyíltak és tiszták, a morál és az erkölcs mély, az érzelmek belül feszülnek, de közben az arc mozdulatlan. Komor hangulatú, de izgalmas, meglepő fordulattal záruló film ez a dán film két emblematikus szupersztárjával a főszerepben.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Nagy Katalin – A kezdetek (The Great, Season 1-2., 2020-21)

Nagyot fogunk mellé, ha valami pompázatos, lassan hömpölygő, kosztümös történelmi sorozatot várunk. Persze, pompában, kosztümökben nincs hiány, s jobbára még a lényegesebb történelmi tények is jelen vannak a cselekményben, mintegy kapaszkodóul, azért azt látni kell, hogy ez a Nagy Katalin nem az a Nagy Katalin, bár ugyanarról a személyről van szó. Tovább zavarja a tájékozódást, hogy mindkét sorozat (végül is) az HBO-n kötött ki… Jelen esetben azonban II. Katalin orosz cárnő fiatal éveibe nyerhetünk betekintést, többé-kevésbé úgy, ahogyan az megtörtént. A hangsúly a ‘többé-kevésbé’-n van. De ezt jó előre tudatja is a Nagy Katalin – A kezdetek főcíme – bár ettől még az óvatlanabb, beavatatlanabb nézők néznek majd nagyokat…nagy katalin - a kezdetek

No, de azért vagyunk, hogy oszlassuk a ködöt. Ez a sorozat bizonyos Tony McNamara agyszüleménye, kreálmánya, méghozzá saját, korábban e tárgyban írt saját színdarabja alapján. Hogy ki is ez a fazon, talán jobban megvilágítja, hogy ő írta a görög rendezősztár Yorgos Lanthimos 2018-ban komoly sikereket, pl. Oscar-díjat is eredményező A kedvenc című filmjét. Állítólag, ehhez a munkához is éppen e poszt tárgyának megszületésében kulcsfontosságú színdarab kapcsán jutott hozzá. Lanthimosnál márpedig kevés eredetibb fazon alkot manapság a mainstream filmben, így már közel sem akkora meglepetés McNamara feltűnése (Természetesen, az ausztrál származású, ma már középkorú filmíró nem ma kezdte, néhány korábbi televíziós munkáját már régen számon tartja a szakma).

Annyi talán köztudomású minden oroszok legtekintélyesebb, legnagyobb cárnőjéről, hogy meglehetősen nagy férfifaló hírében állt, sőt, a pletyka szerint egyszer még lóval is… izé. Nos, ezt a bizarr aktust a sorozatban is cáfolják, többször is, azonban ettől még a később naggyá lett Katalin orosz udvarbéli bemutatkozása, legalábbis ebben az ausztrál olvasatban, mégis igen-igen pajzánra, szabadosra és szabadszájúra sikeredett. Miközben McNamara, ahogy korábban említém, a háttérben húzódó történelmi tényeket nagyjából megtartotta, a fiatal, szinte még hamvas Katalint kifejezetten szűziesnek, szexuális téren tapasztalatlannak, viszont a kor felvilágosodásában, Diderot, Rousseau és Voltaire forradalmi tanaiban igen jártasnak mutatja be. Ezzel szemben a férj, III. Péter cár udvara, az uralkodó vezetésével, maga a buja fertő, folyik a vodka, folynak a legkülönfélébb testnedvek, mindenki mindenkivel kefél, zabálás, hányás és részeg hortyogás a Téli Palota számtalan termében. Ebbe a végtelen orosz nihilbe szándékszik Katalin becsempészni némi nyugati kifinomultságot, műveltséget és kultúrát…nagy katalin - a kezdetek elle fanning2

Persze, McNamara, igen pimasz módon, ám A kedvenc alapján már megszokottan, messziről kerüli még a történelmi hitelesség látszatát is. A cári udvar szereplői abszolút mai nyelven beszélnek, ha hétköznapi témákról van szó. Kifejezetten trágárul, mintha ezzel a mérhetetlenül közönséges szóhasználattal is a feudális rend groteszk, abszurd mivoltát, a királyi dinasztiák degenerált kreténségét jellemezné, ám Katalintól, valamint a történet néhány műveltebb szereplőjétől hallhatunk kifejezetten költői megfogalmazásokat is, a baszásnál és zabálásnál emelkedettebb témákban. McNamara nem vacakol azzal sem, hogy a szereplőválogatásnál inkább “oroszos” karaktereket válasszon: nála simán játssza fekete-afrikai, vagy távol-keleti színész a tősgyökeres orosz bojárt, mint ahogy a mellékszereplők is sokszor közismert(ebb) oroszokról kapják neveiket (Csehov, Raszputyin, Raszkolnyikov), nem pedig a történelemkönyvek névmutatóiból. Nem zavaró ez a történelmietlenség, hiszen ez csak a provokatív, polgárpukkasztó felszín – a mélyben azért pontosan arról beszél, ami valóban megtörtént, hogy milyenek az oroszok, milyen a viszonyulásuk a nyugati kultúrához, mondhatni még mindig: a felvilágosodáshoz.

McNamara groteszk, elrajzolt, túlzásokban tobzódó -ám számomra rendkívül szórakoztató- elbeszélésmódjához méltó partnert talált a kivételes tehetségét már korábban is sokszor bizonyító Elle Fanning személyében, akinek kislányos bája, szertelen, fiatalos energiája és a lényéből fakadó, öntörvényű szabadság valódi, mai, élő figurává varázsolja a német származású orosz cárnő alakját. A számára megadatott hatalmat permanens orgiákra, vadászatokra és önző, szexcentrikus kalandokra pazarló Péter cárt szerepében szinte lubickol az olykor a fiatal Tom Cruise-ra emlékeztető Nicholas Hoult, alakítása -mondhatjuk akár azt is, hogy vérbő ripacskodása, ezúttal ez pozitív értelemben értendő- egy finoman cizellált, groteszk karikatúra, a szó jó, pontos értelmében. A sorozat kivitelezése, A kedvenchez hasonlóan, pompázatos, maga a túlzásokban tomboló barokk. A Nagy Katalin kezdeti éveit sajátos módon elmesélő sorozat mégis ízig-vérig mai, aktuális mondanivalóval bíró, unikális széria.nagy-katalin-a-kezdetek-1

A 2021-ben bemutatott második évad gyakorlatilag szervesen illeszkedik az elsőhöz. A történelmi tények (Péter “száműzetése”, Pál megszületése, az orosz-török háború, stb.) az első évadban már megszokott, sajátos megközelítésben sorolódnak tovább. Talán ez a “megszokás” az, ami tompít picit a sorozat, hogyismondjamcsak, élvezeti faktorán. A meghökkentően szabados nyelvezet néhol már fáraszt, néhol már erőltetettnek hat, szerencsére McNamaráéknak van még annyi eredeti ötlet a tarsolyukban, hogy azért gondol nélkül gördülünk tovább az idők szárnyán.

Kategória: Film, HBO Max | Címke: | 1 hozzászólás