Saját szoba – The Green Knight (2021)

Ha a karácsonyi filmek fő ismérve, hogy az ünnepek alatt játszódnak, akkor „A Zöld Lovag” legalább annyira karácsonyi mozi, mint a Die Hard – viszont kevesebb benne az erőszak (megsúgom: nincs is), és több a gondolat. Elmélkedőbb hajlamú nézőknek ajánlom, mert a fantasy-külső ellenére meglehetősen belassult és szürreális. No igen, a rendező David Lowery, akinek ólomlábakon vánszorgó Ghost Storyja sokaknál kiverte a biztosítékot. Lowery ezúttal lovagregében folytatja a szemlélődést, műfaji elvárásokat félretéve mereng tovább életről és halálról; a sötéten csillogó dark fantasy-borítóba meditatív utazást, álomszerű felnövéstörténetet csomagol. Néha blöffgyanús, néha túlmagyaráz, legalább fél órát simán kidobhattak volna belőle, de a képi világ varázslatos, a hangulat borzongató, a történet értelmezése pedig megdolgoztatja a nézőt. Többször nézős.

Karácsonykor kezdődik tehát a bonyodalom, mégpedig Arthur király palotájában: az ünnepi lakoma idején hatalmas, zöld lovas jelenik meg, és „játékra” invitálja a jelenlévőket. Aki ellene kiáll, az elsőként sújthat rá, sőt a fegyverét is elnyeri (egy bazi nagy szekercét), ám egy év múlva ilyenkor eljön a válaszcsapás ideje, amikor az illető lovagnak kell tőle ugyanazt elszenvednie. A Kerekasztal mélyen hallgat, egyedül az ifjú Gawain áll elébe a kihívásnak, le is nyakazza a jövevényt, aki ezek után fölkel, majd amúgy Tim Burton-ösen, fejét a kezében lóbálva elvágtat.

Hősünk az év leteltével elindul a szörnyű találkára (esze ágában sem volt felkészülni rá), útja során összeakad emberekkel, szellemekkel, akik segítik, segítségére szorulnak, netán hátráltatják. Tipikus mesedramaturgiára épülő sztori, a „hős útjának” egyfajta kifordított változata. Az adaptáció lényeges pontokon eltér az óangol regétől, Gawain például, aki eredetileg a Kerekasztal legendás alakja, itt még messze nem lovag, és nem is töri magát, hogy azzá legyen. Dev Patel karaktere inkább egy bizonytalan, halogató, felnőni képtelen mai fiatalra emlékeztet. Egy bordélyban találkozunk vele először; piaszagúan hazatér, bosszús anyját két puszival elintézi, majd ledöglik a szobájában. Jóllehet, a karácsonyi lakomán habozás nélkül lecsapja a zöld lovag fejét (végül is egyszerűnek tűnik), amint letelik az év, ijedten eszmél a következményekre. Még nem tudja, hogy számára a valódi tét nem is a találkozó túlélése, hanem hogy képes-e férfi módra szembenézni sorsával.

A főszereplő ordítóan mai figurája mellett Arthur király (Sean Harris) – a hagyománnyal ellentétben – sápadt, beteges öregember. A régi világ enyészni látszik, a klasszikus hősi erények halványodnak. Gawain Zöld Kápolnáig vezető útján egymást érik a lovagi próbatételek, ő pedig sorra bukja el őket. Hiányzik belőle a kellő önzetlenség, önfegyelem, és főleg a bátorság. Sárga köpenye messziről rikít (az angolszász kultúrában a gyávaság színe), morális tétovasága kínos helyzeteket eredményez. Csak akkor lesz igazán önmaga, amikor megszabadul félelmeitől, az anyai gondoskodást jelentő mágikus övtől. A mindent átható bűbáj légkörében az is kétséges, kimozdulunk-e egyáltalán Camelotból, végül is nem titok, hogy a szálakat a boszorkánysághoz értő anya (Sarita Choudhury) mozgatja.

Egyes helyzetek, szereplők többféle alakban is felbukkannak; a kör, a film központi szimbóluma nemcsak a képeken tűnik fel, de maga az elbeszélés is mintha spirálisan, egyre szűkülő körökben haladna célja felé. A kör az időt jelképezi, mely Lowery víziójában ciklikus. A mulandóság itt is alapélmény, mint a Ghost Storyban sőt, az egyik legtalányosabb jelenetben még egy, az idő múlását érzékeltető körsvenk is szinte egy az egyben visszaköszön a korábbi darabból. Gawain útja a felnövéssztori mellett az általános emberi sorsot is tükrözi, végén a kérlelhetetlenül várakozó Halállal (lásd: a Lovag és a Halál). Csakhogy az elmúlás itt az örök körforgás része. A Gyűrűk Ura entjeire emlékeztető Zöld Lovag (Ralph Ineson) az elpusztíthatatlan vegetáció megtestesítője. Kezében leveles ág, földre tett szekercéje körül moha sarjadzik. Később, a gyengébbek kedvéért egy hosszas monológ is elhangzik a zöld szín – a természet – végső diadaláról, aláhúzva a film ökológiai üzenetét.

A történet tartalmi összetettsége, a borongósan gyönyörű látványvilág, kiteljesítve Daniel Hart libabőröztető soundtrack-jével remekművet eredményezhetne, de mégsem lett az. Ígéretes kezdés után a mese döcögni kezd, csapong, egyenetlenné válik. A laposabb középrész után aztán a zárás ismét felível, magával ragad a Zöld Kápolna sejtelmes ragyogása, a befejezés frappáns és talányos.  Vagy mégsem. Repülünk felszabadultan a végefőcím vidám karácsonyi dalával, és ha időben leállítjuk a filmet, ezzel a lendülettel fel is pattanhatunk a székből. Amennyiben viszont a képernyő előtt felejtjük magunkat, Lowery még utoljára orrba pöcköl minket egy alig tíz másodperces kis jelenettel, újabb kérdéseket vetve fel, sőt egy újabb olvasat lehetőségét (a neten már külön topikja van, akárcsak az alkotás több más mozzanatának). Ami engem illett, ezt a röpke fragmentumot inkább poénnak tekintem; még ha belepasszítható is a film világába, számomra nélküle kerek a történet és méltó a lezárás.  (7/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 4 hozzászólás

A nagy pénzrablás – 1-5. évad (La Casa del Papel, TV Series, 2017-2021)

A heist-, azaz szajréfilm számomra talán az egyik legunalmasabb zsáner mind közül. Mert mi történhet egy efféle moziban? Van egy rabló, vagy rablóbanda, aki meg szeretné kaparintani azt a baromi értékes valamit, amire minden néző kapásból csettint, hogy na, ez már aztán tényleg valami. Ez a valami lehet sok (de inkább nagyon sok) pénz, ékszer, festmény, bármi, aminek pénzben kifejezhető értéke van. Ennyiből el is lenne intézve a néző bevonása a sztoriba, innen már csak drukkolni kell a főhős(ök)nek, hogy sikerüljön a nagy balhé. Nincs sok variációs lehetőség. Nyilván ezért is ütötték fel a filmtörténelem során az alkotók sok minden egyébbel a műfajt, hol a rablót tették extrém módon szimpatikussá (pl. Arséne Lupin, Robin Hood), hol egyéb műfajokkal ötvözték a szajréfilm jellegzetes jegyeit (pl. akciófilm, túszdráma, thriller), de a cselekmény leegyszerűsítve szinte egyik esetben sem volt más, mint egy bűnöző végig követese a bűncselekmény (jobbára) sikeres végrehajtásán. Legalább halnának meg a hősök a végén, mint Bonnie és Clyde, rendszerint azonban az efféle sztorik azzal végződnek, hogy hőseink valami idilli szigeten, pálmafák árnyékában kortyolgatják koktéljaikat, miközben a rend őket üldöző őrei egy forgalmas kereszteződésben irányítják a forgalmat a sikertelen hajtóvadászat jutalmául; mi nézők pedig már a stáblistát se nézzük végig, mert holnap korán kell kelni, hogy beérjünk a munkába, iskolába…

Tudtam, hogy A nagy pénzrablás című sorozat nagy népszerűségnek örvend a Netflixen, sőt, kifejezett kultusz is kerekedett már köré, de elképzelni sem tudtam, hogy mit eszik a nép egy n+x-ik szajréfilmen, ami ráadásul spanyol (értsd, egy ismert sztár nincs benne és még csak nem is angolul beszélnek…)? Alex Pina azonban valóban nagyot gurított ezzel az öt évadnyi szériával. Minden előzetes szkepszisem ellenére egyben toltuk le a négy évadot (s most a befejező ötödiket). Utoljára talán a legendás 24 tudott behúzni ilyen évadokon átnyúló nagy darálásba, de annak meg már sok éve. Voltak persze azóta is nagy találkozások (lásd itt a blogon), de hogy így lecsússzon négy évad… És olyan cliffhangerrel a negyedik évad végén! Bazki.

Az egyik oka a sikernek az lehet, hogy spanyol a sorozat. Tehát nem valami bejáratódott, simára csiszolt, beolajozott szórakoztatóipari gyárban készült el, rögzült rutinok és kőbe vésett szabályszerűségek közepette. A spanyol lélekben –ha szabad sztereotipizálni egy picit– mindig is volt valami átlagnál erősebb hajlam az őrültségre, a formák és hagyományok szétrobbantására. Van bennük valami ősi, radikális szabadságvágy, és vannak hozzá perzselőn izzó érzelmeik is, gondoljunk csak Cervantes hősére, Don Quijote-ra, vagy a filmrendező Bunuel szarkazmusára, Almodóvar merészségére és színeire, Picasso, Dali vagy akár El Greco festészeti zsenijére, és akkor csak határon belül maradtunk a latin nyelvterületen. Érdekes módon, A nagy pénzrablás első évada tulajdonképpen megbukott azon a nem túl jelentős spanyol tévécsatornán, ahol először bemutatták. Az akkor már javában terebélyesedő Netflix „fürkészei” azonban megláthattak benne valamit és megvették a stream-csatorna globális kínálatába, mintegy választékbővítésnek. Külön reklámkampányt azonban már nem kapott, a nézők mégis rátaláltak és tulajdonképpen szájhagyomány útján jutott el oda ez a széria, ahol tart: nézőcsúcsoknál, Emmy-díjnál, a négy évadnál és a Netflix már vele reklámozza egyéb kínálatát.

A másik ok az, hogy Pináék úgy nyúltak hozzá ehhez az “unalmas” műfajhoz, hogy nem tiszteltek benne szinte semmi hagyományt. Elegáns határozottsággal, de egy flamenco-táncos könnyed temperamentumával rúgtak fel minden konvenciót, miközben még a levegőben átformálták azokat és ahogy visszahulltak azok a földre, már egy vadonatúj struktúrában kaptak új funkciókat. A cselekményt veszett  sebességgel pörgetik, olyan pimasz fordulatokon át, hogy tényleg a fal adja a másikat. Bármikor beáldozzák az addig kiemeltnek tűnő karaktert, de például náluk a legnegatívabb szereplő egy terhes nő. De ebben nincs semmi idézőjel, ő tényleg súlyos pszichopata. Maga a sztori sem kisigényű: az első két évadban a spanyol királyi pénzverdét foglalja el néhány profi bűnözőből álló banda, az őket kiképző és az eseményeket a háttérből manipuláló, szuperintelligens Professzor (Álvaro Morte) irányításával, hogy ott saját maguk számára is nyomtassanak eurót, méghozzá milliárdos tételben. Tehát a banda effektíve nem is rabol, csak azt csinálja, amit az állam is csinál, ezúttal azonban saját maguk szakállára. Deklaráltan fontos számukra az erőszakmentesség, valamint a társadalom szimpátiájának megszerzése, aminek érdekében nem is sajnálnak tetemes összeget szétszórni az általuk gyártott pénzhegyekből szétszórni a nép között. Velük szemben áll a rendőrség, többé-kevésbé kompetens képviselőivel és élesre töltött erőszakszervezeteivel.

Nagyon fontos ebben a sikerben a szajréfilmes klisék között megbúvó romantikus szál, hiszen vagy két komplett Bonnie és Clyde-sztori bontakozik ki, egy róka-fogta-csuka típusú szerelmi történettel megspékelve, a lehető legváratlanabb pillanatokban a leglatinabb érzelmeskedésbe csapatva át az addig padlógázzal száguldó cselekményt. Ezt megfejelve ott van még Pináék sajátosan groteszk humora is, amivel karaktereiket, illetve azokat a szituációkat jellemzik, melyekbe kényszerítik őket. Mindeközben bőszen utalgatnak is erre-arra, mintegy kapaszkodókat kínálva a nézőknek, hogy megteremtsék maguknak (egy időre) a hétköznapi anarchia megélésének kéjes (bár talmi) mámorát. Bonnie és Clyde-hasonlatot már említettem. E huszadik századi, bűnös szabadság-toposz romantikus szenvedélye hajtja ezt a történetet is, erősebb motor ez még a milliárdnyi eurónál is. De elhangzik Robin Hood neve is, a szegény néppel való azonosulás igényével, bár amit Professzorék végrehajtanak, az inkább a megtermelt javak valamiféle anarchikus újraelosztása. A banda álarca Dalit idézi, a nagy katalán polgárpukkasztót, egyben Guy Fawkes maszkjára (és Wachovskiék V mint vérbosszú című filmjére) is utal, ami a mai (tegnapi) anarchista mozgalmak egyik tüntetésekről ismert jelképévé is vált. A történet szellemiségét nagyban meghatározza az eddigi négy évadon, amolyan leitmotivként végighúzódó, második világháborús, olasz antifasiszta dal, a Bella Ciao forradalmi hangulata is. Kezünk ökölbe szorul és lélekben odacsap, ahová köll.

A szélsőbaloldali, anarchisztikus eszmék mindig is dúsan termő talajra hullottak spanyol földön. Ott ma is, bármely pillanatban ezrek és tízezrek vonulnak az utcára, ha igazságtalanság éri a társadalom őket illető rétegét és harcolni sem restek, ha úgy adódik. Eközben tudnivaló az is, hogy Európa leghosszabban regnáló fasiszta diktátora is frankón spanyol volt, akinek rendszerét szintén tömegek támogatták, félelemből, anyagi megfontolásból, mindegy is. Adott tehát ez a rendkívül dinamikus társadalmi közeg, adott a többfelé is tapasztalható elégedetlenség, adott a hatalom pökhendi arroganciája, így a pénzverde-foglalók hamar sztárokká válnak a nép szemében. A Professzor által elképzelt –pl. a Szemfényvesztők-féle trükkös/átverős történetek furfangjaihoz hasonló­– mesterterv egy világbajnoki sakkjátszma szigorú logikája szerint működik, mint a svájci bicska, hiszen mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. Egy, csak egy zsaru tudja felvenni velük a tempót, jellemzően egy nő, demens anyukával, állandó csatában a szintén zsaru, nőverő férjjel. Az első két évad gyakorlatilag hibátlanul, sebes ritmusban, pontosan megrajzolt karakterekkel, hol meglepő, hol mulatságos, máskor kifejezetten drámai fordulatokon keresztül halad a várt végkifejlet felé, ahová el is jut, de nem úgy, ahogy gondoljuk.

A harmadik-negyedik évadon már látszik a siker, látszik a sokkal nagyobb költségvetés is, be-becsúszik a cselekménybe néhány logikai malőr, ami az első két évadban egyáltalán nem volt jellemző. Megjelennek erősen túlzó nüanszok (pl. öten lőnek hosszú sorozatokban egy tőlük néhány méterre futó alakra, de az még csak meg sem tántorodik, holott fizikai képtelenség, hogy ne találnák el minimum hússzor…), a vezéráldozatok arányát jócskán meghaladva jelennek meg, ráadásul szinte teljesen előkészítetlenül, olykor fontos szereppel bíró mellékfigurák – erősen érezhető a rajongóknak való megfelelés szándéka. Ettől függetlenül, a negyedik évad fináléja majd akkorát üt, mint amikor a Maffiózók végén nyílt az ajtó…

Az ötödik évad aztán már tényleg nem szól másról, minthogy a megtermelt ázsiónak megfelelő színvonalon be lehessen fejezni a sorozatot. Szemmel láthatóan erre adott volt már minden, pénz-paripa-fegyver, amit el is tapsoltak, el is sütöttek és meg is hajtottak az alkotók, mondhatni, ami a csövön kifér. Tízrészes sorozatfinálé, némi vulgár-közgazdaságtani végkövetkeztetéssel, picit magára hagyott forradalmi hevülettel, fasza fordulatokkal és meglepő pálfordulásokkal és a szokásos bátor tisztáldozatokkal. Alapvetően egy óriási nagy PLUSZ jel a La Casa del Papel, minden alacsonyabb rangú műfaji megoldásai ellenére a tehetséges, bátor kisemberek pártján áll az arctalan, kapzsi hatalom ellenében és számukra küld orkánerejű mentális energiát. Jól jön manapság az efféle “nem kell beszarni!” típusú üzenet.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 2 hozzászólás

Fekete tükör (Black Mirror, Season 1-5, 2011-)

A Fekete tükör Charlie Brooker kreálmánya, amit egy kínai (sic!) véleményformáló úgy jellemzett találóan, mint “a modern világ apokalipszise”. Ezzel gyakorlatilag meg is fogta a dolog lényegét, mintegy ékesen bizonyítva, hogy a cenzúra sohasem képes kinyírni a gondolat, a gondolkodás és a véleményalkotás szabadságát. Az eddigi öt évad alapján a Fekete tükör valóban egyfajta enciklopédiája a jelenlegi világban tapasztalható társadalmi, médiafogyasztásbeli, életvitel trendjeit illető folyamatoknak, melyekben egy rettenetes új világ baljós képes sejlik fel.

Az első évadot indító, Nemzeti himnusz című epizódban egy új típusú politikai nyomásgyakorlás modelljét tanulmányozhatjuk, melyben az elkövető a létező összes kommunikációs felület és médium jellemző sajátosságait kihasználja céljai elérése érdekében, a youtube-tól a twitteren és a facebookon át a közszolgálati-, kereskedelmi televíziókig. Profi, precíz módon ismeri az egész establishment működését, beleértve a teljes médiát, de a legtitkosabb kormányzati szerveket is, s éppen ezeket használja ki. Ebben semmi scifi nincs, hiszen ha valaki komolyan rágyógyul erre a témára az interneten fellelhető információkból már ma is megszerezheti az ehhez szükséges ismereteket. Bizarr, sőt kifejezetten obszcén “akciója” nem tudni, mi célt szolgál – de nem is lényeges, hiszen az epizód célja annak a pusztulatnak a megmutatása, amit az előidéz a kormányban, a médiában és az egyszerű polgárokban. A kormány természetesen arrogáns módon kapkod, de semmit nem ér el, a média hullarabló módon cuppan a dologra, míg a nép, az istenadta nép kezdetben szórakozik, majd, ahogy a dolgok haladnak előre, egyre jobban rádöbben a helyzet nyomorúságára, melyben ők maguk éppen annyira érintettek, mint az “akció” elszenvedői. Az igazi pofon azonban az “akció” után egy évvel, már a stáblista alatt jön, amikor rádöbbenünk az egész értelmére/értelmetlenségére/hiábavalóságára. Az egyetlen kiút című második rész ennél picit “scifibb”, és nem is markol ekkorát, azonban amibe belekap, azt bizony szépen meg is marja. Ebben a lágban az átlagembernek már semmi dolga nincs, minthogy fogyasszon (médiatartalmat és laboratóriumokban előállított, mesterséges élelmiszereket), másra nincs is gondja. Az ehhez szükséges krediteket a napi taposómalomban tudja megkeresni. Kiút a lelketlen, monoton mókuskerékből, ha bekerül a “médiába”, kiválasztják az X-Faktor-szerű gigashowba és gazdag celebbé válik. Ehhez azonban fausti döntést kell hoznia és még csak az sem biztos, hogy gazdag médiasztárként boldoggá is válik… Az előző, igen filozofikus, illetve társadalom-, és médiakritikus két részhez képest az első évad befejező része, Az emlékchip szinte csak melodráma, de azért itt is felvetődnek gondolatok. Ebben az epizódban azzal játszunk el, hogy mi lenne, ha az emberek agyába egy személyes memóriachip lenne beültetve, aminek tartalmát számtalanszor újranézhetnék, megoszthatnák, illetve kielemezhetnék. Újraértelmeződnének az emlék, az emlékezet fogalma, az elmúlt történések akkor lényegtelennek tűnő, apró részletei, melyekből a jövőben messzemenő következtetéseket is le lehet vonni, nem feltétlenül pozitív értelemben. Új, csattanós válaszok születnek régi kérdésekre, időzőjelbe kerül az őszinteség, de a hazugság is, a szeretet, a vágy és az összes adott pillanatban megélt érzelem…

Egy viszonylag gyengébb résszel nyit a második évad. Kicsit Philip K. Dick-utánérzéses, tragikus körülmények között elhalálozott fiatal férj-pótlékos történet. Semmi sem lehet jobb, mint az eredeti – viszont a semminél bármi több lehet. A második rész már erősebb. Egy sajátos, etikailag igen aggályos igazságszolgáltatási/bosszúállási metódus bemutatása történik gyakorlatilag a részben, mely a média és a szórakoztatóipar sajátos eszközeinek bevonásával történik. Olyan, mint a Running Man, csak sokkal idegesítőbb. Ezúttal az évadzáró a legerősebb rész, újra politika és média. A demokrácia lebunkózó kritikája vegyül erősen maró médiakritikával, mikor egy “élő” rajzfilmfigura politikai karrierjét ismerjük meg. Kiábrándító, izzón savas, szinte letargikus világkép. Nincs jövő, legalábbis normális jövő nem létezhet. NAGYON DURVA ÉS NAGYON LOGIKUS követeztetés.

Egy karácsonyi különszámmal jelentkezett a Fekete tükör 2014-ben, amit kötve hiszem, hogy sokszor fogunk látni a karácsonyi tévédömpingben. Charlie Brooker és Carl Tibbets történetében, a Fehér karácsonyban már senki sem tisztán önmaga, bárki belebújhat a másik ember agyába, hogy ott közvetlenül szóljon hozzá, befolyásolja, vitatkozzon vele, a szemén keresztül látja, ahol az illető teste tartózkodik; de nem okoz gondot akár egy teljes emberi személyiség klónozása sem. A virtuális világból ismert bannolás/ignorálás immár lehetséges a valóságban, valós emberekkel is. Hogyan működik, működik-e ilyen körülmények között a csajozás, hogyan alakul az ember magánélete, lehetne-e titkaink és egyáltalán, eltitkolhatunk-e bármit, bárki elől? Mi a bűn és mi a bűnhődés? Hú. Agyafúrt, gondolatébresztő, provokatív film ez.

Dupla hosszú harmadik évaddal folytatódik a “modern világ apokalipsziseként” is jellemzett brit utópikus sorozat, ezúttal már hat különálló, önmagában egész epizóddal, melyek fő csapásiránya ezúttal a globális társadalmakat behálózó közösségi média. Az első epizód a lájkvadászat extrém túlhajtásával példálózik, a harmadik a facebookon és más efféle oldalakon való szereplés megfelelési kényszere miatt pozitívvá színezett képünk okozta  zsarolhatóságáról értekezik, míg a mozifilm hosszúságú finálé az internetes gyűlöletkampányokat veszi hajszálkeresztjének közepébe. A második epizód egy igen fejlett interaktív számítógépes játékot állít szembe az elhanyagolt való emberi kapcsolatokkal, az ötödik pedig a hadseregben bevethető manipulált ellenségkép hightech alkalmazásával ijesztget. Kicsit kilóg a negyedik epizód, mely bár témájában passzol a sorozat tematikájához, mondanivalójában, de főleg érzelmességében és érzékiségében egy más dimenziót képvisel. Én simán vetíteném e sorozatot (amúgy az összes eddigi évadot) a gimnáziumokban, ugyanis közérthetően beszél teljesen mai, értelmezhető és jelenlévő kommunikációs, életvezetési, politikai vagy akár filozófiai problémákról – amiket viszont tökéletesen érintetlenül hagynak a Nemzeti Alaptantervben foglaltak. 

A negyedik évad fő motívumai az emberi tudatba való behatolás lehetőségeinek különböző formái, illetve az emberi tudat transzportálásának lehetőségei. A hat részből öt valamilyen formában ezzel a témával foglalkozik, ami nem, az volt a leggyengébb (bár Metalhead sem volt rossz, csak talán kissé nehezen bújt elő belőle a túltechnicizált játékipart savazó üzenet). Ezúttal komoly nevek is beszálltak egy-egy epizóddal: Jodie Foster például egy igen tanulságos és még inkább reális szociálpszichológiai eszmefuttatást rendezett a gyermeknevelés, valamint a szülő-gyermek kapcsolat témájában, míg az amúgy is igen sötét disztópiáiról ismert John Hillcoat a lelkiismeret és a felelősségvállalás kettős kérdését járja körül egy igen brutális mini-thrillerben. Legjobban azonban a nyitó és záró epizódok sikerültek. Az első egy remek Star Trek-parafrázis formájában karcolja meg a virtuális valóság és az emberi tudat közös partícióit, míg az utolsó etap az orvosetika fényében vezet fel egy igen morbid, sötét humorú bosszúdrámát. De az összes epizódra jellemző az igényes, nagyon színvonalas látványvilág, az erős színészi teljesítmények, valamint karcosan negatív jövőképben rendre felsejlő pozitív, környezettudatos, humánus irányba mutató részletek. 

A 2009-ben bemutatott ötödik, ez ideig utolsó széria visszatért a kezdetekhez, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy újra csupán három epizódot tartalmaz. Ha lendületéből, éleslátásából, metsző, provokatív éléből nem is vesztett semmit az itt elmesélt három történet, igazán újat mégsem tud mondani. Az első rész egy online videojáték virtuális valóságába vesző két gyerekkori jóbarát közötti kapcsolat lényegül át valami teljesen mássá, amivel a való világban nem tudnak mit kezdeni, miközben a virtuális világban megtapasztaltak hatnak a való világban élt életükre. Talán a megfogalmazás iránya és direktsége hathat nóvumként, ebben a sorozatban legalábbis. A második rész a közösségi médiával foglalkozik, hogy mennyire mélyen belemászott az életünkbe, illetve, életünk mennyire mélyen a közösségi médiában játszódik ma már. E sztori talányos végkifejlete valójában mindegy is, mert a jelenség expozíciója igazán fontos, még ha nem is forradalmi (hisz’ ebben élünk). A harmadik rész valójában a gátlástalan, profitéhes showbiznisz mókuskerekébe került, önazonosságát vesztett, felmorzsolódó sztárról, illetve a rajongás természetéről szól (régi topik ez is már): Miley Cyrus eljátssza itt Britney Spears sztoriját, vagy éppen saját magáét. Erős, jól megcsinált rész ez is, csak…

Ezt a “fáradtságot” már a közönség is észlelte, ugyanis az imdb átlag a Fekete tükör történetében először ment 7 alá. Ettől persze, ez a széria még mindig igazán gondolatébresztő és igen kényelmetlen következtetésekre is vezető történeteket mesél el kivétel nélkül igényes képi világban, ügyes rendezésben, általában komoly színészi teljesítmények segítségével. Egyértelműen ajánlott az egész, mert tényleg ebben élünk.

Kategória: Netflix | Címke: | 10 hozzászólás

Valan – Az angyalok völgye (2019)

Ha ezt a filmet mondjuk úgy hirdetik meg, hogy Bo Stenson bestselleréből rendezte Mika Johannsen, s mondjuk a főszerepben Mads Mikkelsent láthatjuk, akkor a Skandináv filmek rajongói Facebook-csoportjából lájközön mellett lelkendező kommentek milliárdjai árasztanák el az internetet. Pedig Krisztik Csaba van olyan jó arc, mint Mikkelsen (bár inkább Nikolai Lie Kaasra hasonlít, ha már…), ráadásul van olyan jó színész is, mozgáskultúrájától pedig már évekkel ezelőtt, egy székesfehérvári Lear király előadás alkalmával letettem az arcom, melyen Csaba Edgar szerepét játszotta. És akkor, mintegy mellékesen ott van Mátray László, akinél dúvadabb dúvadat elképzelni sem lehet szálfa termetével, dörgő hangjával és jeges tűzben égő tekintetével. Két szereplőt emeltem csak ki, de folytathatnám a kis dadogós zsaruval, a kulcsszerepet játszó tanítóval, a sötét bunkó, iszákos vidéki főzsaruval és a többivel…

Teljesen rendben van Bagota Béla bemutatkozó nagyjátékfilmje, a több fesztiválon is díjazott Valan – Az angyalok völgye, néhány kisebb logikai és ritmikai hibától eltekintve gyakorlatilag hibátlan alkotásnak tekinteném. Remek helyszínen, egy kitalált, de teljesen hitelesnek tűnő, erdélyi bányavárosban nyomoz sorozatban eltűnt lányok és egy vélhető emberkereskedelmi ügy után egy onnan Bukarestbe elszármazott nyomozó (Krisztik Csaba), aki egy régi eset folytán személyesen is érintett. Egy szépen megcsavart “ki a gyilkos” sztori ez is, mint a legtöbb krimi-topik, Bagota és írótársai azonban ügyesen beleszőtték az erdélyi román és magyar történelmi közelmúltat és a jelent is. Azonban mindvégig a krimi van felül és nem megyünk el aktuálpolitikai utalgatásokba – ez most nem az a film. A bravúros operatőri munkát emelném még ki: Garas Dániel remek munkát végzett, különösen a félsötétben felvett képei nagyon erősek. Nagyon komoly kvalitásokat mutató, szolid eszközökkel operáló, mégis igen hatásos, izgalmas műfaji film ez, s külön öröm, hogy ezt egy magyar filmről írhatom le.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 3 hozzászólás

Becsúszó szerelem (2021)

Gondolkoztunk rajta, hogy miképpen lehetne legjobban megfogalmazni, hogy egy film olyan “magyarfilmes”… Hogy úgy néz ki, mint egy magyar film? Miért, hogy néz ki egy magyar film? Ahogy a harmincas évekbeli Kabos Gyulás komédiák? Vagy ahogy Tarr Béla vagy Jancsó láttatta? Hogy olyan szánalmasan ismerős rajta minden és mindenki? Hogy olyan “amatőrszaga” van, vagy éppen, olyan igénytelen tévés-szappanoperás képi világot mutat? Merthogy a Becsúszó szerelem című romantikus vígjátéknak olyan “magyarfilmes” érzete van…

Ráadásul, nem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz film. Sőt, tulajdonképpen korrekt módon hozza a műfaji jegyeket, a cselekményt pedig egy olyan konfliktussal bonyolítja, ami éppen eléggé up to date ma (és tegnap, de minden bizonnyal holnap is) Magyarországon. Mégis, mi a hiba benne akkor? Talán az, hogy pont ez a jelzett konfliktus olyan meseszerű, hogy nehéz neki hitelt adni. De ha nem egy romantikus komédiában, akkor hol máshol lenne helye egy meseszerű fordulatnak? Sokan ennek ellenére nyilván azzal utasítják el séróból ezt a filmet, hogy olyan nem létezik, hogy egy futballultra a szubkultúrájának megfelelő összes jeggyel, lózunggal és varrással majd pont egy terhes roma csajjal fogja összeszűrni a levet… A valóságban tényleg nehezen elképzelhető egy ilyen eset, de hát ez egy romantikus komédia, tehát mesefilm, happy enddel a végén! Legalább a mesében legyen már minden jó, a krvstnt.

Persze, a külalakkal is vannak gondok. Kürti István túl világosra, túlvilágítottra, túl-tévéjátékosra hangolt képi világa inkább való egy dokumentumfilmhez, vagy egy mindennapi szappanoperához, mint egy kvázi mesefilmhez. Egy ilyen témához talán elemeltebb, elvonatkoztatottabb vizualitás kellene. Nem öncélú művészkedésre gondolok, csupán azt, hogy láttukra a nézőknek ne saját, mindennapi, banális környezete jusson eszébe. És talán pont ez a valóságra való állandó támaszkodás okozza leginkább ezt a “magyarfilmes” érzést. Egy amerikai romkomban ez nem tűnik fel, mert amerikai külsőket látunk, nem magyarul beszélő színészekkel, és azért lényegesen nagyobb szakmai rutinnal elővezetett tálalásban. Egy franciában dettó, csak minden franciában… Ettől függetlenül Nagy Viktor Oszkár tök jól elmeséli ezt a történetet. Jók a színészek: Gombó Viola Lotti hitelességéhez nem férhet kétség, de Ötvös András vaskos, bumfordi fizimiskája is jól illik egy balhés ultráról kialakult képünkhöz. Tudunk menni a sztorival, magával ragadja a nézőt a mese – persze, tudjuk olykor előre a fordulatokat, de hát egy romantikus komédiában mindig tudjuk előre a fordulatokat, ezeket hívják műfaji sajátosságnak, műfaji jegyeknek is. Egy szóval, szerintem itt is A tanú sokszor idézett magyar narancsa “forog fenn”: ilyen a mi romantikus vígjátékunk. Kis lépes ez, de amúgy nagy. Meg egy hosszú lépés.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

A kutya karmai között (The Power of the Dog, 2021)

Az isten háta mögül származó Jane Campion ezúttal is egy kietlen, isten háta mögötti világban játszódó történetet használ fel arra, hogy kifejtse benne azt, amiről gyakorlatilag egész rendkívül figyelemre méltó életművében beszél. A paradoxon az, hogy miközben egy redukált környezetben jobban tudunk fókuszálni a történetre, a karakterek közötti interakcióra, a mondanivalóra, Campion ezen filmje is kifejezetten szemet gyönyörködtető. Az Ausztráliában élő, új-zélandi születésű Campion ezúttal az amerikai kontinensen játszódó történetet nézett ki magának. A kutya karmai között 1925 körül játszódik a sivár, kopár Montanában, egy jómódú marhatenyésztő családban.

Virtigli cowboyok között járunk tehát, a film azonban nem western, legalábbis a klasszikus műfaji értelemben nem az. Fontos az idő, amiben játszódik a sztori. Az 1920-as években a klasszikus “Vadnyugat” már végnapjait éli, ahogyan a nagyüzemi állattartás, úgy a társadalom és technikai fejlődés is lassan elmossa a régi kemény, durva, törvényen kívüli revolverhősöket. A történetbeli gazdaságot egy testvérpár irányítja. Phil Burbank a régi korok legendáinak bűvöletében él, bár Bohumil Hrabalt értelemszerűen nem ismerhette, de ő is azt gondolja, hogy “egy igazi férfi mindig enyhén másnapos, és van egy konstans szarszaga”. Korunk egyik legérdekesebb filmszínészét látjuk ebben a figurában, a hírek szerint Benedict Cumberbatch nem fürdött meg az egész forgatás alatt, hogy ezzel is még jobban magáévá tegye a karaktert. Ő az a faszi, aki szaros csizmában trappol be a hálóba és azonmód, még a csizmából sem kibújva bújik ágyba és már horkol is. Öccse az ellentettje. George (Jesse Plemons) mindennap frissen borotválkozik, fehér ingben és méretre szabott zakóban jár. Normális, nyugodt, civilizált életre vágyik, Phil viszont a természet, a durva, kemény cowboyélet romantikája és egy mitikus, távoli alak legendája iránt rajong. Természetesen George hoz asszonyt a házhoz, egy csinos özvegy (Kirsten Dunst) személyében, akit Phil a kezdetektől fogva ellenségesen fogad. A helyzetet súlyosbítja, hogy az özvegy nagyfia, az erősen nőies, finom dolgok iránt fogékony Peter (Kodi Smit-McPhee) egész lényében idegen ebben a környezetben, amit az durva viccekkel és gúnyos, homofób megjegyzésekkel honorál.

Kezdetben úgy tűnik, hogy a két testvér közötti dinamika a fő konfliktus, esetleg egy féltékenységi dráma fog majd kibontakozni, de hamar kiderül, ebben a történetben valójában Phil és Peter a két főszereplő. A két férfi egymás körül bonyolódó sorsában Campion újra a vágyak és érzelmek kiszámíthatatlan ösztönösségét, ezáltal megítélhetetlenségét mutatja meg, úgy, hogy például a homoszexualitásról explicit szó se esik (az “alcowboyok” suttyó buzizásán kívül). Ez a szavak mögötti, képek közötti mesélés amúgy a film élményének legfontosabb oka, Campion semmit nem rág az ember szájába, semmit nem mutat meg direktben, még csak nem is sejtet. A lényeg szinte mindig akkor és ott történik, amit nem látunk. Amit viszont látunk, azok a következmények, nem maradunk le semmiről. Míves, igényes, magas színvonalú történetmesélés, aktuális és érvényes tartalommal. (A film Thomas Savage regénye alapján készült, Campion meg is tartja a regény fejezetekre tagolt szerkezetét.) Cumberbatch mosdatlansága ellenére is brutális súllyal van jelen a filmben, olyan mélyen átélt, hiteles játékkal, hogy a filmvégi, katartikus csattanó éppen általa csattan nagyot. Pompás ellenpont vele szemben Peter törékeny, kissé álmatag, feminin karakter, mégsem meglepő, milyen utat jár végig. Campion ezúttal is szép munkát végzett, talán a Zongoralecke mellett ez egyik legjobb filmje – nem lenne meglepetés az Oscar-díj.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 4 hozzászólás

A Fehér Lótusz (The White Lotus, TV-Series, 2021-)

Címe alapján leginkább valami decens trópusi szállodában játszódó, klasszikus vonalvezetésű, “ki a gyilkos?”-típusú krimit sejthetünk ez esetben, esetleg némi kalandos/romantikus felhanggal, amit a kezdő képek akár még alá is támaszthatnak. Egy meglehetősen önmagába fordult fiatalembert faggat egy számára idegen pár egy decens, trópusi szállodában történt halálesetről, miközben egy emberi maradványokat tartalmazó ládát pakolnak be egy repülőgép rakterébe… Ekkor még nem tudjuk, mennyire messze járunk előzetes sejtéseinktől. A Fehér Lótusz (első évada), miközben egy decens, trópusi, közelebbről hawaii-i szállodában játszódik, nem igazán krimi, sőt, műfajilag elég nehéz is meghatározni, mi is ez. Én leginkább azt az erősen savas társadalomkritikát szerettem benne, ami talán Sam Mendes Amerikai szépségéhez, vagy még jobban Ruben Östlund Lavinájához rokonítja a Mike White által kreált sorozatot.

Persze, nézhetjük afféle bédekkerként, vagy utazási ajánlatként is ezt a filmet, hiszen Hawaii szigetének sok szépségét láthatjuk a történetben, inkább azonban csak vágóképekként, a cselekményhez ezeknek nincs túl sok közük a természeti csodáknak (hacsak a legszimpatikusabb szereplőt illető végkifejlet motivációját illetően nem). Igen fontos és lényeges dolgok mellett fogunk azonban elmenni ez esetben. Ijesztően kezdődik a történet, azonban az ijedelmet nem az okozza, hogy megtudjuk, hogyan került az imént említett ládába annak tartalma, hanem a felütés hangneme lehet riasztó. Nem is szolidan idióta tinglitangliként indul a sorozat, én legalábbis komolyan elgondolkoztam az első rész után, hogy érdemes ezt folytatni? Nos, érdemes, de ez -gondolom- sokak számára nyilvánvaló lesz az elkövetkezendőkben, megismerve a történet szereplőit, akik között nincs egy normális. Illetve, mind az, hiszen tök átlagosnak számító amerikai polgárok ők, a felső-középosztály javából. Kik is lennének azok, akik szabadságukat egy elegáns, tengerparti szállodában töltenék, dúsgazdag örökösnők, dúsgazdag nászutasok, dúsgazdag startup-tulajdonosok, valamint az őket kiszolgáló személyzet, akiknek legfőbb közös jellemzője, hogy nem dúsgazdagok. Ahogy megismerjük őket, felismerjük jómódú magabiztosságuk mögött a kongó érzelmi és intellektuális ürességet, az ostoba felületességet és a fennhéjázó önzést. Érdekes, hogy a másik oldal sem kap jobb osztályzatot. Szinte alig találni olyan szereplőt, akiben túltengenének az általánosan pozitívnak elkönyvelt emberi tulajdonságok. Adott pillanatban még a legszimpatikusabbnak tűnő karakterek is a lehető legrosszabb lehetőséget választják, mintegy aláhúzva a fő üzenetet: ebben a világban egy úr van, egy hatalom, mégpedig a pénz. Annyi vagy, amennyid van (a bankszámládon). Lézer János likes this. Van azért talán egyvalaki, aki végül képes jól dönteni nehéz szituációban, de azt egyrészt nehezen hisszük el, másrészt korábban azért róla is derültek ki kínos dolgok.

Mint ahogy mindenkiről. Adódik a kérdés, hogy mi szórakoztató, sőt, mi tanulságos nézni ezeket a figyelemre sem méltó karaktereket? Nos, talán pont átlagosságuk, mindennapiságuk az. Aki volt már kénytelen kényszerű összezártságban tölteni nyaralását SZOT-üdülőben, vagy puccos, saját tengerpartos, ennek ellenére medencés luxusszállóban, amelyikben a medencébe viszi a kigyúrt, modellkülsejű helybéli pincér a Mai Tait, az tudja, miről beszélek. Minden ilyen helyen van legalább egy kibírhatatlanul idióta család, amely ráül az egész szállodára, és minden róla szól azután, egy kretén vendég, aki beleköt még az élő fába is és mindennel elégedetlen, de leginkább több. Szinte mind ilyen. Nos, pont ők elé állítódik ezúttal az a bizonyos tükör, amiben nézhetik magukat nem homályosan, de metsző élesen és olykor meghökkentő szókimondással. Látjuk, ahogyan a legliberálisabb, legprogresszívabb gondolatok és elvek úgy hullanak le róluk a porba, mint unott, elfelejtett fukszok, ahogyan a legelemibb szabadságvágyak válnak semmivé, választva inkább a jólét kényelmes rabságát, miközben ők a világ legszabadabb demokráciájának kvázi kirakatarcai. Győztesek ők mind egy olyan meccsben, amiben csak vesztesek vannak. A Fehér Lótusz valódi igazsága azonban az, hogy leszámol az elnyomott(nak számító) társadalmi rétegek, a bennszülöttek közhelyszerű erkölcsi tisztaságával, nem vádolva őket, csupán száraz realizmussal ábrázolva őket. Ez egy ilyen világ, amiben csupán kisebb jelentőségű lázadások juthatnak sikerre, rendszerint olyan figurák által, akikről ezt korában el sem tudtuk képzelni. De a második évadból szerintem meg fogjuk tudni, hogy ők sem különbek semmivel…

Kategória: HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

Bűnös város (2021)

Értem én, hogy fekete-fehérben, mint a tények, hiszen tulajdonképpen tényeket fogunk látni, ebben nincs vita. De ahogy kezdődik, az szinte Szőts István 1947-es, örökbecsű Ének a búzamezőkről című remekét idézi, ami a (neo)realista film egyik világviszonylatban is alapvető példája, de semmiképpen nem maró hatású szatíra, vagy politikai filmpamflet – mint aminek a Bűnös várost szánja vélhetően/láthatóan alkotója, Herendi Gábor. Bár a földközeli hangulat az valóban megidéződik, hisz’ erre van szükség. A magyar belpolitika a rendszerváltás után semmivel nem produkált kevesebb hajmeresztő, abszurd, sőt olykor bizarr fordulatot, mint mondjuk Rákosi Mátyás elvtárs/pajtás mintegy (csupán!) 6 évnyi szörnyű regnálása alatt élt át a magyar nép, sőt, az utóbbi 15 évben szinte sztahanovi tempóban túl is teljesíti az ördögi tervet. Egy ilyen korban szinte kötelezően meg kell születnie egy/több a helyzet fonák voltára élesen és pontosan rávilágító, mélyre karcoló műnek; ma is kell egy tanú. Tűz van, babám.

A magyar film jelenlegi legsikeresebb filmrendezője talán hirtelen felindulásában, saját pénzéből forgatta le ezt a kis (28 percnyi) rövidfilmet, amit mondjuk, tanulmányként foghatunk fel egy majdan lekészülendő nagyobb, leleplező erejű filmhez. Merthogy ez a formátum, ez a hossz kevés egy ilyenhez. Amiről beszél, az konkrétan (olykor pedig direktben) nevén nevezve szégyenletes, kínos és nevetséges tények sorozata. Nevetni kell rajtuk, még ha fáj is. Ki kell röhögni ezt az egészet, mert a húsunkba mar, a nemzet testét eszi – hogy érzékeltessem a dolgok rettentő súlyát. Mást egyelőre úgysem lehet velük tenni… Herendi szépen sorolja az internetes mémekből és a hírekből ismert figurákat, eseményeket, poénokként záporoznak a bombasztikus baromságok, melyeket hosszú évek óta vagyunk kénytelenek átélni – és válnak hatástalanná. Egy ötletzuhatag a film, kibontatlan, előkészítetlen és pazarló módon lepufogtatott poénok áradata, melyek egy későbbi, mihamarabbi filmben, rendesen megírt párbeszédekkel, felvezetett poénokkal, markánsabb, felépítettebb, nem csak lelkesen és bátran “odakarikírozott” karakterekkel igen nagyot üthetne, hiszen a valóságot mutatja meg, szemben az imdb-n már 1.5-ön álló Elk*rtukkal (a Bűnös város pusztán online megtekintések alapján, igaz lényegesen kevesebb szavazat alapján 8.8). A poénbombázás Bödőcsék terepe, ebben ők a profik, ez az ő műfajuk. A film jóval összetettebb dolog, de van remény.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás

Az ember a fellegvárban (The Man in the High Castle, TV Series 2015–2019)

Disztópikus, alternatív történelmi sorozatként hirdette a forgalmazó Amazon Prime ezt a négy évadot megélt, igen míves kivitelű sorozatot. A disztópia az a negatív utópia, ugyebár. De mi az az alternatív történelem? Igen kínzó a kérdés, manapság főleg, hiszen a világunkat elárasztó, globális információ-óceán egyik kurrens termékét is efféleképpen szoktuk “becézgetni”: a különféle politikai hatalmak több-kevésbé kifinomult módon megszerkesztett propagandája előszeretettel él a történelemnek, mint egzakt tudománynak (na jó, ebbe most ne menjünk bele…) saját aktuálpolitikai céloknak való átgyúrásával, csúnya és nem is mindig helytálló szóval, történelemhamisítással. Ez a mára már külön iparággá növő politika propagandagépezet bizonyos esetekben és bizonyos politikai rendszerekben már odáig is elmegy, hogy valós, hitelesen dokumentált történelmi tényeket is meg nem történtnek állít be, ha éppen az a megrendelés. Az pedig már a történelemtanítás hibája, hogy ez a torz üzenet legtöbbször meg is találja fogadóképes hallgatóságát. A Philip K. Dick (komoly szerzőről beszélünk!) által először 1962-ben megjelentetett, hasonló című regényén alapuló tévésorozat cselekménye azzal az alapötlettel játszik el, hogy 1933-ban, bizonyos Giuseppe Zangarának sikerül meggyilkolnia Franklin Delano Rooseweltet (tényleg volt ilyen merénylő és merénylet – csak más eredménnyel), melynek következményeképpen a németek találják fel az atombombát és ők nyerik meg a második világháborút. A világot két hatalom uralja: a eurázsiai Uraltól nyugatra az észak-amerikai Sziklás-hegységig a Nagy Náci Birodalom terpeszkedik, míg az amerikai nagy hegylánctól továbbhaladva, körbe a Földön, vissza az Uralig a Japán Császárságé minden. Szép, új ez a világ, rend van, amit a két végletekig autoriter hatalom, (vélt) faji felsőbbrendűségének büszke tudatában tűzzel-vassal fenntart. A két gigahatalom között a hegyekben egyfajta pufferzónaként senki földje húzódik, ahol anarchisztikus körülmények között élnek törvények kívül furcsa alakok, bűnözők, drogosok, kurvák, melegek és a nagyhatalmak kegyetlen fejvadászai.

Elég szar helyzetben vagyunk tehát, amit a Ridley Scott produkciójában és Frank Spotnitz szakmai vezetésével készült, mintegy negyven résznyi sorozat igen stílusosan, a műfajban kimagasló kultúr-, és művészettörténeti előtanulmányokat sejtetve mutat meg szép, de lelkileg meglehetősen nyomasztó képi világban. Ha fogást keresünk a sztorin, érdemes figyelni az irodalmi alapanyag megjelenésének dátumára: 1962 a kubai rakétaválság, Kennedy meggyilkolásának ideje, a hidegháború egyik leghidegebb korszaka ez. Ennek megfelelően, Az ember a fellegvárban cselekménye tulajdonképpen egy hidegháborús, romantikus kémtörténet, csak éppen nem, Joe, az amerikai/nyugati szuperkém és bájus, szovjet Irina között zajlik az adok-kapok, hanem Joe Blake (Luke Kleintank), a nácivá vált amerikai szuperügynök és Juliana Crain (Alexa Davalos) között, akik bár mindketten amerikaik, de – és ezt most nem spoilerezem el. Két egymással élethalálharcban álló táborba valók ők, bár Juliana tulajdonképpen kényszerből vált lázadó amerikai partizánná. Persze, nem csupán egy szimpla szerelmi sztorit követünk végig, ez egy sok szálon futó, rengeteg szereplőt mozgató, elég nagyívű történet. Ott vagyunk az amerikai, sőt, az egész náci birodalom legfelsőbb vezetésében, ahogyan Japán is a legmagasabb szinten képviseli magát. Vannak aztán amerikai és ázsiai (nem japán) ellenállók, kommunista (!) fekete felkelők, csempészek, yakuza, mindenki szövetkezik mindenkivel, majd elárulja a másikat, ahogyan már szokásos az efféle történetekben. Vannak továbbá valós szereplők, hogy még jobban zavarba jöjjünk: látjuk például Hitlert, öregen, Himmlert, Heydrichet, Mengelét, Eichmannt élőben, illetve magát, Hirohito császárt is a tévében. Az amerikai politikatörténetet ismerők számára érthető durva poén az FBI-t összegründoló J. Edgar Hoover megjelenése, aki itt ugyanazt teszi, csak a náciknak. (Poén a poénban, hogy Hoovert William Forsythe alakítja, akit megannyi maffiafilm mackós almaffiózójaként ismertünk és szerettünk meg.)

Ami viszont igazán érdekessé teszi mindezt, az az, hogy a tulajdonképpen ismerős sablonok alapján bonyolódó sztori milyen háttérben és milyen politikai körülmények között zajlik. Rendkívül jól sikerült a szereplők lelki és érzelmi motivációinak megjelenítése, legyen az illető akár az uralkodó náci, vagy éppen japán vezetés maximális anyagi és mindenféle más jellegű biztonságban élő tagja (Rufus Sewell, illetve Cary-Hiroyuki Tagawa), illetve annak családtagja, vagy éppen egy nyomorgó, hivatását gyakorlásától eltiltott festő (Rupert Evans), vagy akár unalmában a régi, háború előtti Amerika értékeit gyűjtögető japán elitet elvek nélkül kiszolgáló ószeres (Brennan Brown), de akár a rendszert feltétlen engedelmességgel kiszolgáló főzsaru (Joel de la Fuente). Mi nézők, ebben a mi boldog világunkban, de még ismerve az átkos régit, szinte bőrünkön, sőt, azon belül, a gyomrunk görcsös összerándulásaiban érezzük a csengőfrász ijedelmének, a határmenti útlevélellenőrzés ellenségességének és a csendőrpertu megalázó “barátságosságának” régen tapasztalt érzetét. Egy idő után már mindegy, hogy akiknek drukkolunk, azok éppen a nácik igáját nyögik, vagy éppen a kommunistákét: erre sok helyütt rá is játszik a látványtervező: pl. amikor a náci-amerikai hatalom a germán náci óvó tekintetétől övezve végre bombasztikus körülmények között lerombolja Amerika jelképét, a Szabadság-szobrot, helyére Vera Muhina hajdan a szovjet Moszfilm emblémájául szolgáló, munkás férfit és kolhozparaszt nőt ábrázoló szoborcsoportját idéző rettenetet emeltek…

De nem ez az egyetlen filmtörténeti utalás. Maga a cím is Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című alkotására utal, mint a dokumentarista filmezés alapvető darabjára, miközben a cselekmény (legalábbis az első felének) fő mozgatórugóját bizonyos filmtekercsek jelentik, amiket afféle mozgóképes szamizdatként adnak kézről kézre a hatalom ellenségei. Ezekre a filmtekercsekre azonban a náci és a japán hatalom is vadászik, hiszen azok egy számukra szörnyűséges világról tudósítanak: ez a világ a mi világunk, ahol ők bizony csúnyán elbuktak. Ne feledjük, Dick alapvetően scifi szerző, tehát nála simán beleférnek tudományosan még nem feltétlenül igazolt fordulatok, ez eddig még nem lett volna nyilvánvaló. Ettől függetlenül, a párhuzamos világok elmélete, mind a történet kulcsa, az elő két évadban biztos kézzel van kordában tartva, a sztori megmarad egy jó kis izgalmas, kémes-szerelmes keretben és folyamban. Mederben. A harmadik évadtól azonban történik valami a sorozattal. Hangsúlyok tolódnak, irányok módosulnak, műfajilag átzökkenünk egy másik vágányra. Érdekes, vagy talán inkább jellemző módon, ennek is köze van az amerikai aktuálpolitikához. Ahogyan Dick is alapvetően korának bel- és külpolitikai történéseiből kaphatta az ihletet regényéhez, úgy a harmadik évadot is -immár Dick regényétől merészen, bár nem túl távolra elrugaszkodva- aktuális események gerjesztik: Donald Trump elnöki ciklusának kezdeti napjait éljük ekkor, amikor a szabadabban gondolkodó amerikaiakba belefészkelődött egy kőkonzervatív, fajgyűlölettel, bigott vallásossággal, tudománytalan, szűk látókörű Amerikai Egyesült Államok rémképe, amelyben megkérdőjeleződik minden, mit humánus, liberális értékrendnek tartottak korábban. Ekkor kapnak nagyobb szerepet például (mi világunkban) 2013-ban megalakuló Black Lives Matter mozgalmat megidéző BCR (Fekete Kommunista Lázadás) afro-amerikai renegátjai, illetve szorulnak hátrébb, vagy íródnak ki kezdeti főbb szereplők és kerülnek előtérbe mások. Az elején jól, logikusan, körültekintően megírt, plasztikus karakterekkel telepakolt, szövevényesen kanyargó sztori egyszerűbbé, egyenes vonalúbbá válik. Erősödnek a kalandfilmes, partizánfilmes vonások és érdekes módon, a melodráma, hátrébb szorul a romantika. Ez a nézők bizonyos részének jó pont, hiszen pergőbbé vált a sorozat ritmusa, a cselekmény által elmesélendő történet -és a nézők másik része- viszont veszt összetettségéből, komplexitásából. Erősödnek ekkor a scifi műfaji sajátosságai is, vezérmotívummá válik a két világ közti átjárkálás, sajnos, a korai James Boond-időszak idióta, földalatti titkos bunkeres, szellőzőaknából leselkedős buta közhelyeivel. A sorozatvégi fináléról nem is szólva. Szerencsére, addig azonban történik sok-sok dolog, ami képes elérni azt, hogy ne fulladjon csúfondáros röhögésbe ez a megtekintésre és belegondolkodásra érdemes sorozat.

Kategória: Amazon Prime | Címke: | 1 hozzászólás

1917 (2019)

Legtöbben bizonyára a rendező hírneve, de főleg ama technikai bravúr kapcsán fognak emlékezni erre a filmre, melyről már jó előre sokat lehetett hallani. Sam Mendes Oscar-díjas, A-kategóriás rendező, aki olyan státuszban van, hogy nem csinálhat semmit figyelő csendben. Bármit csinál, rácsap a siserehad és fújja a lufit. Nagyapja (vagy dédapja) első világháborús történetei alapján írt háborús eposza 1917 tavaszának (itt mondjuk azt) egyetlen napján játszódik, két angol őrvezető veszélyes bevetését követi nyomon és itt jön a trüváj: mindezt egyetlen, kétórás snittben tárja az ámuló néző szeme elé. Jancsó Miklós, szegény, besírna ekkora “hosszú snittől”.

Mendest leginkább a zseniális Amerikai szépség kapcsán érdemes ismerni. Ez az amerikai kertvárosi középosztály savas társadalomkritikájaként óriási sikert elérő film megnyitott az angol rendező számára minden kaput. Óriási sztárokkal dolgozik, gyakorlatilag bármennyi pénzt költhet. Készített is korrekt melodrámát (A szabadság útjai), korrekt gengszterfilmet (A kárhozat útja), még kertvárosi drámát (Továbbállók), egy csomó James Bond-történetet Daniel Craiggel (pl. Skyfall), modern háborús filmet Fenyő Ivánnal (Bőrnyakúak) – szóval, gyakorlatilag bármilyen műfajban otthon van a fazon. Szakmailag profi, és ezt a profizmust koronázza meg ezzel a filmmel, mely látszólag tényleg egyetlen snitt. Valójában azért van benne vágás, de nem sok és azok ügyesen el is vannak rejtve. Roger Deakins ezúttal is remekelt. Amellett, hogy valóban elképesztő technikai bravúr a film, a képek is szépek. Mennyi gyakorlás, mennyi furfangos koreográfia, milyen hihetetlen összpontosítás kellett e film felvételéhez, de nemcsak az operatőri csapattól, de az egész stábtól, a vezető színészektől a legutolsó statisztáig, a kis kellékestől a nagy díszletmunkásig. Akinek van egy kis affinitása az iránt, hogy “mitől megy a villamos”, azaz, hogyan készül a film, azt ez a mozi jó időre ellátja morfondírozni valóval.

Sajnos, éppen ez a lenyűgözően látványos technikai virblizés a film hibája is, ugyanis elvonja a figyelmet a film tartalmáról, mely rengeteg vérben, oszló hullákban és szétrepülő testrészekben gazdag naturalizmussal mutatja be a háború valódi arcát. Természetesen, Mendes sem mesél másról, minthogy a háborúban nincsenek hősök, csak túlélők és áldozatok, hogy az egyetlen hősiesség az, amikor valaki képes embernek maradni a féktelen embertelenségben… Zavarba ejtő, hogy olykor mégis arányt téveszt. Vannak a filmnek bizonyos pillanatai, amikor túlzottan érzelmessé válik, éppen az emberi pillanatokban, ami pedagógiailag lehet, hogy helyénvaló, azonban stílusában kizökkenti a filmet addigi sodrából. Továbbá zavarba ejt a környezet ábrázolásának meteorológiai következetlensége is: amikor a két srác elindul a halálos küldetésre, tavasz van. Cseresznyevirágzás van. Az öltözetük ennek megfelelően még téli. Az időjárás is ködös, kora tavaszi. Később azonban dús lombú fák között járunk, minimum május végén. A napszakokban is van némi zavar. Bár a film egyetlen snitt, tehát pont annyi a cselekmény időtartama, mint amennyi a filmé, van benne hajnal, napos délelőtt és késő éjszaka is. Ezek a nüanszok azért idézőjelbe teszik a vizuális bravúrt, de az egész filmet is. A 10 Oscar-jelölésből szobrot nem véletlenül kapott csak Deakins és a vizuális stáb, valamint a hangszekció. Szerintem vissza a kertvárosba…

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 3 hozzászólás