Mrs. America (TV Mini-Series, 2020)

Rengeteg aktuálisa van ennek a kilenc részes minisorozatnak. A legfrissebb ezekből talán Ruth Bader Ginsburg szeptember 18-án bekövetkezett halála. A 87 éves korában, több mint húsz (!) évnyi rák ellen folytatott küzdelemben alulmaradt hölgy az amerikai Legfelsőbb Bíróság legendás, megkerülhetetlen alakja volt, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a női- és melegjogok érvényre juttatásában. Hogy mekkora tekintélye volt Ginsburgnak az amerikai közéletben, kiválóan mutatja, hogy a politikailag tőle még legtávolabb állók is sietve rótták le tiszteletüket ravatalánál. Ő is feltűnik a sorozatban, igaz, csak egy-két villanásra, egy félmondat erejéig, viszont életművének szerves része mindaz, amiről a sorozat tulajdonképpen szól.

A Mrs. America ugyanis az amerikai nőjogi mozgalmak hetvenes évekbeli történetét meséli el, fókuszban a ’68-as diáklázadásokban és a hippik szexuális forradalmában megerősödött, radikális, balos szellemiségű feminista mozgalmak és a konzervatív, jobboldali háziasszonyok receptcserélő- és hímzőköreiből egységfronttá kovácsolódott szövetségének -túlzás nélkül- öldöklő harcával. Teszi mindezt aprólékos, dokumentarisztikus hűséggel, a frizuradivatok diverzitásának társadalomspecifikus bemutatásától a geometrikus mintájú dzsörzépulcsikon keresztül az élő tévéműsorokban való láncdohányzásig – de főleg az események, a benne résztvevő személyek hiteles megjelenítéséig. Hús-vér figurákat látunk, és nem csak azért, mert valóságos személyekről van szó. A sorozat alkotói komoly energiát fordítottak arra, hogy a szemben álló felek, a harcos, vibráló intellektusú feministák és a családi békéjük unalmas biztonságáért aggódó, konzervatív családanyák környezete, motivációi kellő részletgazdagsággal jelenjenek meg. Hovatovább, a sorozat emblematikus producere, a liberális meggyőződéséről közismert Cate Blanchett nem akárkit, mint az amerikai antifeminizmus élharcosát, a kőkonzervatív, “libsifaló” Phyllis Schlaflyt alakítja – pazarul. Annyira pazarul, hogy világosan látjuk a konzervatív oldal feminizmussal szembeni érveinek ellentmondásosságát, de ezzel együtt meg is tudjuk érteni azokat (már “libernyák” szemszögből). És vice versa.

Tehát, a feminista propaganda billogját sem lehet rásütni a sorozatra, hiszen metsző a cselekmény erre vonatkozó kritikai éle is. Plasztikusan látjuk, hogy olvad szét egymással is rivalizáló, folyamatosan megsértődő, veszekedő, tevékenységükben egymásban is ellenséget találó kis csoportokra a kezdetben egységes feminista mozgalom, miközben egy okos, tehetséges nő vezetésével nő egységességében még félelmetesebb tömbbé a másik oldal részéről bigottnak, avíttnak tartott elveket valló ellenfél. De a sorozat a politikatörténeti dokumentumdráma mellett biztosan hozza a politikai dramedyk elvtelen, haszonelvű alkukban, árulásokban, intrikákban, konspirációkban és átverésekben gazdag motívumkészletét is, ami a remek forgatókönyvnek hála, a talán száraznak tűnő téma ellenére is bőven szórakoztatóvá teszi. No, és látni kell azt is, hogy ez a harc messze nem volt a végső. Sőt, még ma is zajlik…

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

A világítótorony (The Lighthouse, 2019)

Rengeteg ön- és közjelölt filmszakember dobálózik könnyedén a jelzővel, hogy ez giccs, meg az giccs… De mi is a giccs tulajdonképpen? “A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás. A giccs egyszerű érzelmi, gondolati sablonokat, kliséket közvetítő termék, a konzumkultúra része, a közhelyesség, sztereotípiák halmozása, túlzások, szinesztézia (hatás többféle érzékre), az elvárásoknak való megfelelés eszközeivel hat. Jellemző rá az eredetiség és különösség hiánya.” Stb. Idézet a Wikipédia vonatkozó szócikkéből. Lehetne még cizellálni, de a lényeg ez. Valamint az, hogy A világítótorony című film egy virtigli giccs.

No, de miért is giccs ez a sokak által egekbe magasztalt, mások által viszont elutasított film? Vegyük sorba. Mert művészetek, jelen esetben komoly, elismert, valódi művészfilmek eszköztárát használja, ráadásul megtévesztő, fortélyos technikai tudással. Úgy is néz ki, mint egy veretes művészfilm, látványvilágában megtévesztésig olyan, mint például Tarr Béla két utolsó alkotása, A londoni férfi, illetve A torinói ló. Hangvételében is sok a hasonlóság, még az erős misztikus felhangok is megcsendülnek a cselekményben – csak éppen más hangsúllyal. Csak éppen míg Tarrnál a kép, a hang és a szöveg (valamint az ebben megjelenő gondolat) koherens egységben van és magasrendű esztétikai minőségként jelenik meg, addig Robert Eggers filmjének míves, grafitszerű, ijesztően sötét és rideg fekete-fehér vizualitása csupán külcsín. Jól néz ki, olyan durván “dark”, ami, például Tarr filmjeihez képest, de mondhatnám Sindó Kaneto csodálatos Kopár szigetét, vagy akár Szőts Emberek a havason című, filmtörténeti értékű darabját is, melyekkel kapcsolatban a hasonlóság ugyanezen a módon jelenik meg; szóval, a belbecs e filmnél csupán egy sekélyes, a reményteli kezdettől gyorsan és kiszámíthatóan a reménytelen zűrzavarba torkolló horror-anekdota. Ritmusában, dramaturgiájában és más jegyekben egyértelműen műfaji filmről van szó, egy horrorról, ami ugyan saját területén igényes – de nem művészet. Már csak azért sem, mert szándékoltan, előre kitervelt módon a néző primer érzékeit célozza, és mint műfaji film, a konzumkultúra része. Tehát giccs.

S bár vannak meglehetősen szórakoztató, ártalmatlan giccsek is, A világítótorony kifejezetten dühítő giccs, mert tehetséges alkotók alkották – csak éppen gonosz szándékkal. Tényleg alkalmas arra, hogy a művészet megtévesztő látszatát keltse, ezáltal mintegy elriassza a tapasztalatlanabb nézőket a valódi értéket képviselő művészfilmektől, bár az avatottabb filmértők azért gyorsan átlátnak a hihetetlenül precízen megkomponált, de valahol mégiscsak cinkes Tarr Béla-paródián. Emlegetnek mély pszichológiai drámát, ami soha nem látott alapossággal tárja fel két önkéntesen összezárt férfi között kialakuló Stockholm-, Helsinki és még ki tudja milyen északi városról elnevezett szindrómát, miközben a napnál is világosabban látszik a baljós, szürkületi félhomályban a elkerülhetetlen végkifejlet nevetséges banalitása. Szó sincs itt pszichológiai mélyen szántásról, csupán néhány önmagában jó jelenetről, valamint az alkotók részéről valami elfojtott Tourette-szindrómáról, hogy szinte irodalmian cizellált módon mondassanak ki az amúgy igen jó színészi teljesítményt nyújtó Robert Pattinsonnal és Willem Dafoe-val válogatott obszcenitásokat. A földhözragadt faszméricskéléstől elemelendőnek a cselekménybe szőtt misztikus-erotikus lázálom-jelenetek csak tovább rontanak az összképen, primitív, közhelyes, tengerésztetoválások strófáit idéző fűzfa-poétikájukkal nem hogy erősítik, de összezavarják, elkenik az amúgy is egyre erőltetettebben pumpált drámaiságot. És főleg, minek? Baromi dühítő, amikor látványosan tehetséges emberek csinálnak szart.

Kategória: Film | Címke: | 5 hozzászólás

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse, 2019)

Vajon, mi késztethette a lassan kilencvenedik életéve felé közeledő Roman Polanskit, hogy filmre vigye Alfred Dreyfus, az antiszemita indíttatásból megvádolt francia katonatiszt több mint száz éves történetét? Talán az, hogy valamiféle sorsközösséget érez a történettel, annak igazságtartalma és a hamis/téves vád által keltett tömeghisztéria tekintetében? Talán az, hogy manapság újra magasra csaptak a különféle zsidó világösszeesküvésben hívő indulatok, melyek sokszor hivatalos politikai szinten is aduként használtatnak? Talán csak a hatalom kontra kisember örök érvényű, kiegyeztethetetlen dialektikája az, ami megragadta? Esetleg egy izgalmas tárgyalótermi drámát látott meg a sztoriban? Valószínűleg ez mind, így együtt érvényes a Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy című filmre.

A hihetetlenül aprólékos műgonddal, kronológiai és történelmi hitelességgel megalkotott történelmi filmdráma központi figurája nem Dreyfus kapitány, aki a film cselekményének nagy része alatt száműzetésben tartózkodik, minden rangjától, státuszától megfosztva, hanem Picquart alezredes, a francia titkosszolgálat frissen kinevezett parancsnoka, aki mellesleg a tiszti akadémián tanára volt Dreyfusnek. Picquart nem kedvelte tanítványát, az ezt firtató kérdésre kerek-perec megmondja, hogy nem szereti a zsidókat, azonban tiszti és tanári kötelességének tartja, hogy ennek ellenére mindenkit kizárólag tettei és cselekedetei alapján ítéljen meg. Ez az erkölcsi, etikai magabiztosság, valamint az a konzervatív belső tartás az, ami végül Picquart-t végighajtja ezen a számára rengeteg buktatót, karrierjét drámaian érintő fordulatot tartalmazó, hosszas tortúrán, melynek során tisztázza az igaztalanul megvádolt kapitányt. Picquart valódi hős a történetben, hiszen szinte teljesen egyedül száll szembe egy kilátástalan harcban saját világával, a francia hadsereg márványba öntött, szigorúan konzervatív hierarchiájával, a megkérdőjelezhetetlen tekintélytisztelettel és a katonai szolgálati út megkerülhetetlenségével. (A történetben igencsak érintett, számunkra ismerős nevet viselő személyről, Ferdinand Walsin-Esterhazyról érdemes elolvasni Esterházy Péter erre vonatkozó szellemes írását.)

Hogy mennyire “meredek” téma Franciaországban a Drefus-ügy, azt pompásan mutatja az, hogy bár már a per idején is film készült róla (maga Georges Mélies, a film műfajának egyik szülőatyja is forgatott a perről, más stábokkal párhuzamosan), 1907-től egészen 1978-ig egyetlen francia film sem készült e témában (bővebben e szilenciumról itt.), holott az egész huszadik századon áthúzódó és sajnálatosan azóta is tartó antiszemita hőzöngés egyik kulcseseményéről van szó. Nincs arról szó, hogy a zsidógyűlölet a Dreyfus-ügyből fakad, de ez a per volt tán az leghíresebb első esemény, melyen alig palástoltan zsidó származása miatt ítéltek el valakit hivatalos bíróságon.

Polanski akkurátusan ragaszkodik a filmben a tényszerűséghez, nem enged meg magának semmilyen személyes érzelmet a tárgyban, de nem is aktualizálja azt látványosan, bármekkora is erre a kísértés. Csupán néhány háttérben hallható anakronisztikus bekiabálás utal ez utóbbira. Amúgy igazi veretes, míves kivitelű filmet, szinte pipifaxos aggállyal megalkotott múlt századeleji miliőt látunk. Divattörténetileg messzemenően hiteles kosztümökben, haj- és bajuszviseletben pompázik a film megannyi fő- és mellékalakja, akiknek castingja is igen precízen sikerült. A francia film menő sztárjaitól (a Picquart-t alakító Jean Dujardin, Emmanuelle Seigner, Vincent Perez vagy Mathieu Amalric) a nálunk kevéssé ismert francia színpadi színészekig karaktereiben is rendkívül változatos a szereplőgárda, ami sokban hozzájárul ahhoz, hogy ez a túlnyomórészt unalmas, uniformizált katonai közegben játszódó sztori látványos is legyen, ne csak izgalmas és felkavaró. Polanski, talán Hitchcock mellett, egyik nagymestere a drámai feszültségkeltésnek – nos, ez a film erre is iskolapélda. Bő két órában egy percre sem hagyja a nézőt elmélázni, mindvégig fogva tart (ha szabad ezt mondani ebben a témában). Katarzisba torkolló, remek íve van a történetnek, melynek legvégére sem kerül oda a mű-optimista “vörös farok”: nincs itt rendben semmi.

Ezzel a minden tekintetben szőrszálhasogatóan precizitással megcsinált filmmel én is csak egy dologban lennék -méltó módon- pipifaxos: az a rengeteg apró-cseprő kellék, dohányszelence, hamutálca, papírboríték és levélpapír, kézelő és kabáthajtóka, bútor és ágynemű azért olyan százévesen kopott, mert ennyi idő alatt ennyire elkoptak, elhasználódtak! Ezek a film cselekményének idején, a XIX. század utolsó éveiben vadonatújak voltak!

Kategória: Film | Címke: | 3 hozzászólás

Inkább lennék özvegy (Hope Gap, 2019)

Nem vagyok biztos abban, hogy ez a film moziba való. Bizonytalanságom oka elsősorban a (még) moziba járók átlagos életkora, ami jóval alacsonyabb, mint azoké, akik számára ez a történet igazán mond valamit és akik ennek többségében szereplői is. Az Inkább lennék özvegy című angol dramedy egy hetven körüli házaspár kapcsolatának kiüresedéséről, a szakításról és az elválásról szól. A pár szülő is, közöttük egyetlen fiuk képezi a “pufferzónát”, aminek energiakisüléseit a srác legalább annyira megszenvedi, mint szülei egymást. Viszont egyedül ő képviseli a moziba járó átlagtömeget, akik vélhetően nagyjából annyit értenek a a szülők közötti konfliktusból, mint a fiú – nagyjából semmit.

Persze, az átlagos nézőről beszélek. Nyilván vannak sokan fiatalok, akik ifjú koruk ellenére is rendelkeznek annyi élettapasztalattal, annyi empátiával, hogy átérezzék a filmben látott, igen régen meggyökerezett és régóta bonyolódó problémahalmazt, talán át is éltek már ilyet szüleik, rokonaik sorsán keresztül. Ráadásul a film, a témához méltó módon, kifejezetten intim jellegű kamaradarab – ha mégis moziban nézzük, mindenképpen ehhez méltó, intim hangulatú mozit válasszunk hozzá.

Bár maga a cím is hordoz bizonyos komor felhangot, és a történetben is vannak vizuális utalások a problémamegoldás drasztikus módjára – William Nicholson filmje mégis alapvetően pozitív életszemléletet tükröző, amolyan édesbús feelgood mozi. Adott egy hívő, férjének szerelmére igényt tartó, alapvetően vidám természetű, társaságkedvelő asszony, aki meg van győződve arról, hogy jó házasságban él és még akkor sem veszi komolyan férje érthetetlenül tartózkodó, hűvös, szinte teljesen elidegenedett magatartását, amikor annak már számára is nyilvánvalónak kellene lennie. Észre sem veszi a jeleket, melyek arról tanúskodnak, hogy férje egy éve már egy másik nőt szeret. Nicholson intelligens módon vezeti végig a cselekményt a szakítás melodramatikus aktusán át az asszony kétségbeesésén és a(z ex)férj tragikomikus boldogság-találásán keresztül a hetven körüli korban már egyértelműen happynek tekinthető endig. Szomorkás groteszkkel kevert szelíd, derűs melankólia jellemzi a film hangulatát, amihez látványos hátteret biztosít a történet helyszínéül szolgáló Dover-környéki kisváros, a híres fehér sziklafalakkal és a tenger misztikus végtelenjével. Nagyot dob a filmen a tökéletes szereplőválasztás is: az életerőtől duzzadó, virtigli béketank mentalitású Annette Bening és az extra-száraz, fanyar fizimiskájú és olykor szívszorongatóan ügyefogyott Bill Nighy még játék nélkül, pusztán néma jelenlétükkel is képesek lennének elmesélni a történetet.

Kategória: Film | Címke: | 3 hozzászólás

Egy nő láthatatlan élete (A Vida Invisível de Eurídice Gusmão, 2019)

Lehetett volna Három nővér Rióban is, de mivel csak két nővérről szól a történet, így nem lett. A mindent átható, melankolikus elvágyódás azonban majdnem ugyanaz, mint Csehov híres lányainál. Guida halálosan beleszeret egy görög matrózba, akivel hamarosan el is hagyja a szülői házat, a felmenők tudta nélkül, szökve. Húga, Eurídice viszont Bécsbe költözne, az ottani híres zenei konzervatóriumba, mivel egész ügyesen zongorázik. Ő nővéréhez képest kevéssé rejti véka alá vágyait, apja -egy konzervatív gondolkodású, egyszerű pék- azonban hallani sem akar erről: egy nő helye a férje (apja) mellett van, s egy dolga van, hogy szüljön, főzzön, rendben tartsa a lakást és minden legyen az embernek tiszta inge és alsónadrágja.

Bár a történet (túlnyomó része) a múlt század kellős közepén játszódik, ez a farokközpontú, hím-domináns gondolkodás a mai napig él a legtöbb társadalomban, akár nálunk is. A minap kolléganőim azon nevetgéltek, hogy férjeik, ha éppen kegyet gyakorolnak, és magukra vállalják, például a ruhák teregetésének dolgát, abban nem lesz sok köszönet: gyakorlat teszi a mestert ebben is, de ebben még mindig a nők a mesterek. Ergo, a férfiak még mindig olyanok többségében, mint amilyeneket ez a remek brazil melodráma, az Egy nő láthatatlan élete is bemutat. A Karim Aïnouz által, Martha Batalha könyvéből rendezett történet azonban ennek a hímek uralta társadalomnak a fonákját mutatja be a két nő egy tőről fakadó, párhuzamos sorsán keresztül, azt, hogy hogyan teszik tönkre a férfiak két, szabadságra és életük bonyolítását saját kezükbe venni akaró nő életét.

A drámai, olykor tragikus fordulatokon, évtizedeken átölelő, latin módra érzelmes és a szívünket határozott erővel megcsavaró sztori cselekménye, sőt, tán maga a film műfaja is melodramatikus, illetve melodráma, azonban bizonyság arra, hogy ez nem feltétlenül jelenti a sekélyes, hatásvadász giccszuhatagot, mint azt számos egyéb példa alapján joggal hihetnénk. A titok egyszerű: komolyan kell venni a témát és a lehető legnagyobb mértékben kell törekedni a tiszta, őszinte, átélt színészi játékra és elbeszélésmódra. Persze, Aïnouz vastagabb vonalakat húz, erősebb színeket használ, vérmérséklete tüzesebb, mint egy higgadt, intellektuális európai filmesé, azonban szó sincs finomkodásról és túljátszott, széles gesztusokkal előadott manírokról. Keményen, sőt, olykor kifejezetten provokatívan fogalmaz, ha éppen az kell, akkor simán a képünkbe vág egy erektált péniszt, mint a dölyfös hím-dominancia szimbólumát. (Főleg, hogy utána egy olyan szánalmas, idétlen, szerencsétlen folytatás következik, hogy mindent pontosan fogunk érteni utána…)

Szó sincs továbbá a végtelen latin szappanoperák (errefelé elsősorban ezekről ismeri a nép a latin filmművészetet) hamis művilágáról, hibátlan, illúziókeltő az ötvenes évek Riójának megidézése, mind külsőkben, mind a szegényes kispolgári lakások belsőiben. Semmi vágyni való egzotikum nincs Hélène Louvart képen, buja zöld lep el minden, a vakolat málik, minden tocsog a fülledt, fullasztó atmoszférában. Néha a távolban feltűnik a híres Corcovado-hegy, de csak egy pillanatra, hogy rögtön el is tűnjön a masszív trópusi párában. Amellett, hogy a környezethez méltón autentikus a színészi gárda, akik még hitelesen is játszanak, kiemelném közülük a két főszereplőt, a Guidát alakító Julia Stocklert és Eurídicet játszó Carol Duartét.

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Úriemberek (The Gentlemen, 2020)

Guy Ritchie e filmjével visszatért első sikerei témájához, műfajához, az angol alvilághoz. Ezek az Úriemberek egy baromi sok millió fontos fűbizniszben utaznak, az egyik megcsinálja, a másik ezt le akarja nyúlni, miközben a harmadik át akarja verni mindkettőt, de közbeszól a negyedik, aki nélkül nem lehet az a győztes a végén, aki. Tehát nagyjából megy minden úgy, ahogy a Blöffben, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacsőben, a Revolverben, a Spílerben – nincs itt akkor hiba, gondolhatnánk. És nincs is, miközben sokan mégis elégedetlenkedve jövünk ki a moziból.

Olyan ez a film, mint egy sokadik lemez valamelyik szupersztár rockzenekartól, a Rolling Stonestól, vagy a U2-től. Benne van nagyjából mind az a cucc, amitől ezek a bandák világsztárok lettek, de már mégsem üt. Persze, jobban szól, mint eddig bármikor, minden a helyén van, mint még eddig soha, a mélyektől kóvályognak a heréid, miközben a magasaktól copfba pödörödik a hajad (ha van még), a közepek pedig egyszerűen csak felkennek a falra – azonban ez a kiméricskélt, steril, letisztult hangzás már nem az a mocsadék rock&roll, ami nem egy tánc, ugyebár. Ritchie precízen tolja végig a filmet, csak ott van az a csak.

A dialógok már mesze nem olyan viccesek, mint rég. A trükkök, a cselekmény vad fordulatai már sejthetjük jó előre, hiszen már ismerjük ezt a fajta trippet. Van lendület, mint egy Mercedes S 63-ban, de hát ez azért mégsem egy Harley&Davidson, baszod. Pocakos, parfümillatú úri rocker-cucc ez már. Az egyik főkaraktert adó Matthew McConaughey is lemaradt arról a hajóról, amire a kétezres évek elején még simán felugrott. Unott pasas. unalmas játékkal. A Sons of Anarchyból megismert Charlie Hunnam jóformán csak néz ki a fejéből hülye szemüvegén keresztül, bár azt meg kell hagyni, hogy a Jack Nicholson-szemüveget viselő, elereszkedett Hugh Grantnek jól áll ez a suttyó-szerep, mint ahogy Colin Farrell sem tud hibázni, ezúttal sem. A többiek kétdimenziós rajzfilm-figurák, már nem emlékszem rájuk. A filmre se nagyon, pedig tegnapelőtt láttam. Egy dolog pattog bennem csupán: még sosem látszott ennyire tisztán, hogy ez a Ritchie-csávó, minden idesuvasztott, anglikán couleur locale ellenére, nem több egy közepes Tarantino-epigonnál. A rajongók persze, szerethetik ezt a filmjét is, mint ahogy az ikszedik Stones-albumra is mindig van vevő és még kilencvenévesen is stadionokat fognak megtölteni, ha lesz annyi vér(adó).

Kategória: Film | Címke: | 2 hozzászólás

Fosse/Verdon (TV Mini-Series, 2019)

Mindhalálig zene (All That Jazz) az egyik ‘A’ film, amit valaha láttam. Bob Fosse, a Broadway-musicalek és musicalfilmek utolérhetetlen királya, reformere, sőt forradalmára e filmben a szórakoztatóipar művészének expresszív portréját alkotta meg önéletrajzi ihletettséggel a láncdohányos, pirulákon pörgő, Joe Gideon nevű koreográfus figurájával. Ha Fosse felléptéig azt hittük, azt tapasztaltuk, hogy a musical valami rózsaszín nyáltengerben nyavalygás, akkor óriási tévedésben éltünk addig. Persze, a musical nagy része azután is maradt a jól bevált giccs receptjénél, de Fosse műfajban alkotott életműve megadta annak a valódi művészi rangot is. A Sweet Charity, de főleg a zseniális Kabaré emellett méltán lett világsiker is.

Nálunk talán kevésbé ismert név Gwen Verdoné. Pedig ő is hatalmas sztár volt Amerikában, mivel azonban elsősorban a Broadway színpadain tündökölt, ismertsége és elismertsége inkább az USA határain belül volt jelentős. Egyenrangú alkotótársa volt Fosse-nak jó néhány évtizeden át, éltek házasságban is, különváltan is – de Fosse mindig számot tartott Verdon szakmai tanácsaira. Hivatalosan sosem váltak el, bár Fosse gyakrabban váltogatta éjszakai ágypartnereit, mint az alsógatyáit.

E két, egymással szorosan összefüggő életpályát , sorsot és embert mutatja be ez a Fosse/Verdon című minisorozat, melynek hitelességét Verdon és Fosse közös gyermeke, a szintén igen kalandos életpályát futó Nicole Fosse garantálja – a történetében természetesen az ő gyerekkori karaktere is fontos szereplő. Mondhatni lakmuszpapír a két rendkívül erős egyéniség héjanászában, ha élhetek ezzel a súlyos képzavarral. Ő is táncos lett, ő is megküzdött később mindazokkal a kihívásokkal, amivel szülei, csak ő mindezt túlélte. E kettős/hármas portrét, mintegy nyolc részben, Thomas Kail és Steven Levenson alkotta televíziós minisorozattá. A természetszerűleg táncbetétekben, valamint a jól ismert musical-slágerekben bővelkedő széria formailag, stílusában Fosse e cikk elején említett Mindhalálig zene című kvázi-önéletrajzának vizualitását idézi. Vibrál végig az egész történet a lendülettől, a ritmus és a tánc magával ragadó lüktetésétől, valamint az adott szituációra asszociáló, villanásnyi flashbackektől, melyek Fosse vagy éppen Verdon személyiségének adnak még expresszívebb, még karakteresebb rajzolatot.

Persze, azt nem tudom, hogy egy civil néző számára egy próbatermi táncpróba, vagy egy film vágása mennyire izgalmas, márpedig egy koreográfus-filmrendező élete ezeken a helyszíneken zajlik nagyrészt. De akit valamennyire megérintett már a színház, a színpad vagy a filmek világa, akit már érdekel az is, hogy “mitől megy a villamos”, azt magával fogja ragadni ez a történet. Emellett érdekes lehet belesni nagy formátumú művészek magánéletébe is, miközben a film azt sem hallgatja el, hogy sokszor ezek a nagy művészek bizony emberileg nem feltétlenül a legjobbak – bár a #metoo-hullám és a különböző zaklatási botrányok után ez már nem lehet újdonság senki számára. Szót kell ejteni a két címszereplő megformálóiról is, számomra főleg Michelle Williams alakítása volt magával ragadó Gwen Verdonként – jó volt Sam Rockwell is Fosse alakjában, de nála többször csak a karikírozást éreztem (ellentétben például Roy Scheiderrel, aki a Mindhalálg zenében játszotta Fosse alteregóját). Williamsé azonban mindvégig mélyen átélt, szinte önazonos szerepformálás volt. Tánctudásuk viszont mindkét esetben tökéletes illúziót keltő.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | 2 hozzászólás

Nagy Katalin – A kezdetek (The Great, Season 1., 2020)

Nagyot fogunk mellé, ha valami pompázatos, lassan hömpölygő, kosztümös történelmi sorozatot várunk. Persze, pompában, kosztümökben nincs hiány, s jobbára még a lényegesebb történelmi tények is jelen vannak a cselekményben, mintegy kapaszkodóul, azért azt látni kell, hogy ez a Nagy Katalin nem az a Nagy Katalin, bár ugyanarról a személyről van szó. Tovább zavarja a tájékozódást, hogy mindkét sorozat (végül is) az HBO-n kötött ki… Jelen esetben azonban II. Katalin orosz cárnő fiatal éveibe nyerhetünk betekintést, többé-kevésbé úgy, ahogyan az megtörtént. A hangsúly a ‘többé-kevésbé’-n van. De ezt jó előre tudatja is a Nagy Katalin – A kezdetek főcíme – bár ettől még az óvatlanabb, beavatatlanabb nézők néznek majd nagyokat…

No, de azért vagyunk, hogy oszlassuk a ködöt. Ez a sorozat bizonyos Tony McNamara agyszüleménye, kreálmánya, méghozzá saját, korábban e tárgyban írt saját színdarabja alapján. Hogy ki is ez a fazon, talán jobban megvilágítja, hogy ő írta a görög rendezősztár Yorgos Lanthimos 2018-ban komoly sikereket, pl. Oscar-díjat is eredményező A kedvenc című filmjét. Állítólag, ehhez a munkához is éppen e poszt tárgyának megszületésében kulcsfontosságú színdarab kapcsán jutott hozzá. Lanthimosnál márpedig kevés eredetibb fazon alkot manapság a mainstream filmben, így már közel sem akkora meglepetés McNamara feltűnése (Természetesen, az ausztrál származású, ma már középkorú filmíró nem ma kezdte, néhány korábbi televíziós munkáját már régen számon tartja a szakma).

Annyi talán köztudomású minden oroszok legtekintélyesebb, legnagyobb cárnőjéről, hogy meglehetősen nagy férfifaló hírében állt, sőt, a pletyka szerint egyszer még lóval is… izé. Nos, ezt a bizarr aktust a sorozatban is cáfolják, többször is, azonban ettől még a később naggyá lett Katalin orosz udvarbéli bemutatkozása, legalábbis ebben az ausztrál olvasatban, mégis igen-igen pajzánra, szabadosra és szabadszájúra sikeredett. Miközben McNamara, ahogy korábban említém, a háttérben húzódó történelmi tényeket nagyjából megtartotta, a fiatal, szinte még hamvas Katalint kifejezetten szűziesnek, szexuális téren tapasztalatlannak, viszont a kor felvilágosodásában, Diderot, Rousseau és Voltaire forradalmi tanaiban igen jártasnak mutatja be. Ezzel szemben a férj, III. Péter cár udvara, az uralkodó vezetésével, maga a buja fertő, folyik a vodka, folynak a legkülönfélébb testnedvek, mindenki mindenkivel kefél, zabálás, hányás és részeg hortyogás a Téli Palota számtalan termében. Ebbe a végtelen orosz nihilbe szándékszik Katalin becsempészni némi nyugati kifinomultságot, műveltséget és kultúrát…

Persze, McNamara, igen pimasz módon, ám A kedvenc alapján már megszokottan, messziről kerüli még a történelmi hitelesség látszatát is. A cári udvar szereplői abszolút mai nyelven beszélnek, ha hétköznapi témákról van szó. Kifejezetten trágárul, mintha ezzel a mérhetetlenül közönséges szóhasználattal is a feudális rend groteszk, abszurd mivoltát, a királyi dinasztiák degenerált kreténségét jellemezné, ám Katalintól, valamint a történet néhány műveltebb szereplőjétől hallhatunk kifejezetten költői megfogalmazásokat is, a baszásnál és zabálásnál emelkedettebb témákban. McNamara nem vacakol azzal sem, hogy a szereplőválogatásnál inkább “oroszos” karaktereket válasszon: nála simán játssza fekete-afrikai, vagy távol-keleti színész a tősgyökeres orosz bojárt, mint ahogy a mellékszereplők is sokszor közismert(ebb) oroszokról kapják neveiket (Csehov, Raszputyin, Raszkolnyikov), nem pedig a történelemkönyvek névmutatóiból. Nem zavaró ez a történelmietlenség, hiszen ez csak a provokatív, polgárpukkasztó felszín – a mélyben azért pontosan arról beszél, ami valóban megtörtént, hogy milyenek az oroszok, milyen a viszonyulásuk a nyugati kultúrához, mondhatni még mindig: a felvilágosodáshoz.

McNamara groteszk, elrajzolt, túlzásokban tobzódó -ám számomra rendkívül szórakoztató- elbeszélésmódjához méltó partnert talált a kivételes tehetségét már korábban is sokszor bizonyító Elle Fanning személyében, akinek kislányos bája, szertelen, fiatalos energiája és a lényéből fakadó, öntörvényű szabadság valódi, mai, élő figurává varázsolja a német származású orosz cárnő alakját. A számára megadatott hatalmat permanens orgiákra, vadászatokra és önző, szexcentrikus kalandokra pazarló Péter cárt szerepében szinte lubickol az olykor a fiatal Tom Cruise-ra emlékeztető Nicholas Hoult, alakítása -mondhatjuk akár azt is, hogy vérbő ripacskodása, ezúttal ez pozitív értelemben értendő- egy finoman cizellált, groteszk karikatúra, a szó jó, pontos értelmében. A sorozat kivitelezése, A kedvenchez hasonlóan, pompázatos, maga a túlzásokban tomboló barokk. A Nagy Katalin kezdeti éveit sajátos módon elmesélő sorozat mégis ízig-vérig mai, aktuális mondanivalóval bíró, unikális széria. Nézős lesz a második évad is.

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Fájdalom és dicsőség (Pain and Glory / Dolor y gloria, 2019)

Önvallomás Pedro Almodóvar tavalyi filmje, mely szándékoltan hajaz Federico Fellini hasonló témájú, és blogunknak is névadóul szolgáló Nyolc és féljére. A Fájdalom és dicsőség főhőse egy Salvador Mallo nevű, kitalált filmrendező, Almodóvar nyilvánvaló alteregója (kvázi anagrammája), akit a világhírű spanyol rendező azóta ha lehet, még híresebb felfedezettje, az e poszt írása napján hatvanadik születésnapját ünneplő Antonio Banderas alakít. A pályája derekán már jócskán átbucskázott Mallót éppúgy depresszióban szenved, mint bő fél évszázaddal korábbi kollégája, Guido, a lelki és művészi megtorpanás gyötrelmét még fizikai jellegű fájdalmakkal is súlyosbítva.

A film a továbbiakban is tele van utalással Fellini remekművére, valamint egy sor egyéb más filmre, Almodóvar önvizsgálata mégis azonnal felismerhetően egyedi, szuverén alkotás. Kendőzetlen, nyílt és természetes ténymegállapítása a homoszexualitásnak, a kábítószerhasználat különféle, igen kifinomult módjainak (bár Almodóvar saját bevallása szerint sohasem használt heroint – csak kokaint, de azt sokszor), a főhős körüli nők plasztikus jellemrajzai, az anya szerepének (Penelope Cruz) meghatározó volta, valamint az ízlésesen megálmodott lakásbelsők, kosztümök mind-mind jellegzetesen Almodóvaros motívumok. De a témából fakadóan művészi dilemmáit is megosztja a nézőkkel a spanyol rendező: felvállalja vissza-visszatérő “kokettálását” az ún. magas művészet felől lefitymált melodramatikus felhangokkal, miközben e filmben is alkalmazza ezeket. Az összhang azonban nála mindig kristálytisztán csendül meg, egyetlen hamis hang nem hallatszik ki.

Érzelmes, keményen őszinte, férfias film ez, minden vibráló színpompája, eltúlzottnak tűnő gesztusa, és monomániás köldöknézegetése ellenére. Nem Fellini remake-je, hanem Almodóvar válasza Fellini felvetésére. Ugyanabban a ligában játszanak. Az intim hangulata ellenére mégis igen látványos filmben meg kell említeni Banderas fantasztikus színészi játékát, engem kifejezetten mozgáskultúrája nyűgözött le, ahogyan a súlyos gerincbántalmaktól szenvedő rendező bizonytalan, óvatos mozgását kitalálta és eljátszotta. Bravúros teljesítmény, nem véletlenül nyert díjat Cannesban és egy sor más fesztiválon.

Kategória: Film | Címke: | 3 hozzászólás

A csempész (The Mule, 2018)

Miközben Suttyósztánban egyesek céltáblájukra tűzték a korosabb autóvezetőket, mint a közlekedésbiztonságra legveszélyesebb népcsoportot, az élemedettnek nyugodtan nevezhető, idén 90 éves Clint Eastwood két évvel ezelőtti opuszában egy kilencvenéves virágkertészt alakít, akit elsősorban szabály(KRESZ)követő magatartása és évtizedeken és mérföldek ezrein át tartó balesetmentes gépjármű-vezetése miatt szemel ki magának egy mexikói drogkartell, hogy drogok mázsáit szállítsa le biztonságban rendeltetési helyükre. Az “öszvér” azaz, A csempész cselekménye amúgy a valóságon alapszik, a történetet a New York Times egy újságcikke inspirálta, mely arról tudósít, hogy az amerikai kábítószerellenes egység (DEA) elfogott egy kilencvenéves drogfutárt, aki a mexikói Sinaloa kartellnek szállította a cuccost Amerikába. Természetesen, a Clint bácsi által rendezett film írói stábja dramaturgiai szempontból nyilván kiszínezte és kellő érzelmi, gondolati hangsúlyokkal látta el a sztorit, ettől még messze nem sci-fi vagy mesefilm, amit látunk.

Ráadásul, a békés, jobbára törvénytisztelő civil világból érkezett bűnelkövető motívuma ma még elég forró is, elég, ha csak a gyógyíthatatlan rákbetegségének tudatában családjának sorsát a szintetikus drogkészítésben megjobbító hajdani gimnáziumi tanár kritika és közönség által egyaránt igen magasra testált sztorira utalok, amit eredetileg Breaking Bad címen falt be mindenki, aki a jót szereti. Earl, a filmbeli drogcsempész itt egy magának való, koreai veterán virágkertész, aki életének kiteljesedését a tűzliliomok nemesítésében találta meg, családja kárára. Earl ugyanis minden idejét kertjében tölti, amit nem, akkor különféle virágfesztiválokon piál, nőzik és hepajozik – kor nem akadály nála. Családja tulajdonképpen ki is tagadja érzéketlenségéért, nemsokára azonban a bank is benyújtja a számlát: Earl csődbe megy. Ekkor jön a visszautasíthatatlan ajánlat, amiről a történet szól.

Clint Eastwood azonban nem azért tart ott a mai filmben, ahol, nem véletlenül nyert eddigi hosszú és lenyűgözően gazdag életében 4 Oscart és 149 más díjat, valamint gyűjtött be ezek mellé még 173 egyéb jelölést – ez a film is több egy sima kábítószer-csempészéses, drogkartelles kriminél. Sőt, mindez csak apropó arra, hogy Clint bácsi megossza velünk a család fontosságával kapcsolatos gondolatait, valamint a Gran Torino után újra visszatérjen néhány pillanatig a rasszizmus és idegengyűlölet témájához is. Csak egy picit didaktikus ez, Eastwood van annyira intelligens, hogy az egészet csak egy furcsa, morózus öregember morfondírozásként, zsörtölődéseként adja elő, akit a végére ráadásul még jól meg is szerettet a nézővel. Earl személyisége fejlődik, azt a klasszikus, nemes ívet írja le, amit amúgy ez a film teljes egészében is formál, a hollywoodi típusú, emberméretű hős-teremtő történetmesélésének legszebb hagyományait követve. Nem nagy, lehengerlő alkotás, még Clint bácsi pályáján belül sem, de ennek ellenére, egyszerűsége, sallangmentessége miatt mégis hibátlan, kerek egész, remek kis film ez. Jó lenne így megöregedni.

Kategória: Film | Címke: | 1 hozzászólás