Homeland – A belső ellenség (Homeland, Season 1-8., 2011-2020)

Komolyan azt hittem, hogy Jack Bauer után kizárt, hogy jöjjön egy olyan tévésorozat, amelyik érdemben bármi újat hozzá tud tenni a terrorizmus témaköréhez – a Homeland első évada viszont csont nélkül bizonyítja ennek ellenkezőjét. A 24 című, nyolc évadot (meg némi serclit) megélt sorozat persze mind tematikájában, mind formailag korszakalkotó marad, míg tévé a tévé, azonban a Homeland sem fog elhamvadni említés nélkül. Pontosan ott szorít, ahol a 24 kienged, míg Jack fut, lő és harap, addig Carrie Mathison, a Homeland CIA-ügynöke (és vezető karaktere) átlát, mélyre ható összefüggéseket világít meg és eddig ritkán látható, gyaníthatóan igen reális képét villantja fel a jelenkori, globális terrorizmusnak, annak motivációit, pszichológiáját és működési elvét illetően. (Az elkövetkezendőkben lesznek kisebb spoilerek.)

homeland 1A sorozat 2011 októberében, az amerikai Showtime kábeltévén debütált. Karácsony előtt volt az évadzáró finálé, ám ez a röpke pálya éppen elég volt ahhoz, hogy a sorozatot, illetve két fő karakterét már jelöljék is Golden Globe-ra, ráadásul nem kis nyerési eséllyel. Nem eredeti a project, hiszen az alapötlet a Hatufim (חטופים/Elrabolva) című izraeli gyártású tévésorozaton alapul, mely két izraeli katona életét mutatja meg 17 évnyi szíriai rabságból való kiszabadulásuk után, ahogyan hősként ünneplik őket, nem is sejtve, a hosszú rabság milyen változásokat okozhatott bensőjükben. Ez önmagában is egy roppant érdekes ötlet, sőt, tán még érdekesebb is, mint ennek Amerikába történő “áthangszerelése”, azonban ne legyünk telhetetlenek (vagy tanuljunk meg héberül). Főleg, hogy az igen sietősen, mindössze egy évvel az izraeli minta után elkészült amerikai remake is igen jól sikerült. Az alapszituáció a következő: Nicholas Brody tengerészgyalogos őrmestert egy iraki akció során egy titkos akcióban kiszabadítják, így derül ki, hogy már nyolc éve egy odúban sínylődik, az Al-Kaida fogságában. Ezt megelőzően azonban Carrie, a CIA agilis ügynöke olyan információkhoz jutott, hogy egy amerikai katona átállt az Al-Kaidához – Carrie kapcsol, ám ekkor Brody őrmestert odahaza már hősként ünneplik, ráadásul komoly politikai pálya is megnyílni látszik előtte. Carrie így egyre jobban magára marad fixa ideájában, miszerint Brody az Al-Kaida beépített, és igen jól kiképzett sejtje, aki egyre közelebb jut az Amerikai Egyesült Államok alelnökéhez… Brody azonban normálisnak látszik, csak a hosszú távollét alatt szétzilálódott családját próbálja újból összekovácsolni, ez okoz számára nehézségeket, ráadásul nem is kicsiket.

Alapvetően pazar ötlet, hogy az Al-Kaida Amerika-ellenes tevékenységét legjobban egy törékeny, fiatal nő látja át, aki viszont saját cége, a CIA elől is titkolja, hogy súlyos mániás depresszióját csak intenzív gyógyszerezéssel tudja karbantartani. Ha kiderülne betegsége, az az elbocsájtásával járna. Így viszont nehéz elhitetnie főnökeivel, hogy a gyanúja nem alaptalan, légből kapott fantazmagória. Egy paranoid, bosszúszomjas, őrült rendszert csak egy mániákkal megvert, űzött elme ismeri fel, de amikor ezt az ún. normális világgal akarja megértetni, jobbára süket fülekre, vagy éppen ideges elutasításra talál. Az már a forgatókönyvírók leleményét dicséri, hogy Brody karakterét úgy vezetik végig az évadon, hogy egészen a fináléig nem tudjuk, valójában kicsoda és mit képvisel. Néha bizonyítottnak látjuk ártatlanságát, hogy aztán a következő részben minden megdőljön, s aztán vissza minden a rákövetkezőkben. Brody karaktere végig rejtélyes, izgalmas és meglepetésekkel teli – a néha kissé Bruce Willisre hajazó küllemű Damian Lewis nem véletlenül kapta meg e plasztikus figura megformálásáért az egyik Golden Globe jelölést. Carrie szerepéért pedig ugyanígy jogos a jelölés a hajdani hamvas Júliából markáns, karcos nővé érett, egészen kitűnő Claire Danesnek.

A fordulatos cselekmény elsősorban nem akciókban bővelkedik, inkább az ügyesen növelt drámai feszültség hajtja előre a nézőt (és a történetet), melyen csak néha tompítanak a sorozatoknál kötelezően előbújó, melodramatikus mellékszálak.  A végére igen komolyan a fotelbe süllyedünk, akció is lesz, a végső végkifejlet pedig csak az ideget növeli bennünk, mert megoldást csak szűkmarkúan, feloldozást pedig végképp nem ad. Marad minden a második évadra (vagy tovább). Némiképpen csökkenti a további élvezeti értéket, hogy azért fény derül Brody valódi arcára, így azonban a Homeland mégsem az olyan sorozatok sorát gyarapítja, melyek jól telepakolnak frásszal, aztán otthagynak minket valami blőd megoldással, hogy kezdjünk vele azt, amit akarunk (lásd pl: Lost). Az igen komoly és igen reális aktuálpolitikai vonatkozások miatt olyan kérdések is megfogalmazódhatnak bennünk, hogy vajon mit is jelentenek ezek az eléggé elcsépelt kifejezések, hogy terrorizmus és hazaszeretet? 9/10

Az első évadhoz hasonlóan, igen drámai a második évad is. Ahogyan a főszereplő páros több szálon cibált motivációi, a jóságos történelemprofesszori külsővel megáldott Saul Berenson (Mandy Patinkin) CIA-főnök mentori felügyeletével, egyre jobban összegabalyodnak, az tényleg fantasztikus, DE: (Spoiler!) Olyan nüansznyi bakikkal nem foglalkozok, mint pl. Carrie szempillantás alatt, bejrúti bevetés közben, a sötét barnáról világosszőkére változó hajszíne, de az, hogy az Al-Kaida simán kinyírja az USA alelnökét, majd utána felrobbantja a teljes CIA főhadiszállást, na, az azért a mese-kategória. Minimum a harmadik világháborúhoz lenne casus belli egy ilyen merénylet. Izraelben ez sajnos majdhogynem megszokott az ilyesmi, megrakétázzák cserébe Gázát, de az USÁ-ban nem. Ott azonnali atomválaszcsapást vonna maga után. Ettől függetlenül: 8/10

Talán erről a sorozatról elég lenne annyi is, hogy úgy csúszott le egyben a harmadik évad 12 része, hogy pisilni is alig mentem ki közben. Még mindig a jelenlegi legizgalmasabb széria ez a kémes-titkosszolgálatos típusúból, olyan fordulatokkal, hogy a fal adja a másikat. Olyan merész húzások, amit kevesen mernek maguknak megengedni: amilyen durva volt az előző évad fináléja, most még arra is tudnak rápakolni – a kérdés csak annyi, hogy lehet-e ezt így folytatni? 8/10

homeland 4Kissé hosszas felvezetés után brutálisan sűrű plató és újfent rendhagyó finálé a negyedik évadban. Carrie nem hagyja magát, pedig faragják minden oldalról. Quinn (Rupert Friend) is egyre sikeresebben pótolja Brody hűlt helyét a sorozatban. 7/10

Az ötödik évad a berlini szín. Carrie már nem tagja a CIA-nak, egy kartatív magánalapítvány biztonsági főnökeként tevékenykedik, ám a feladat -Saul képében- mégis megtalálja. Tán ez a leggyengébb évad – de azért izgalmas ez is. 7/10

Szerintem nincs még egy futó tévésorozat, mely ennyire élesen, frissen, up-to-date módon reagál a napi, a világ közvéleményét sokkoló történésekre. Különösen lidérces az élmény a 2016 szilveszteri kölni, és más németországi események tükrében. Ez a hatodik évad is simán a fotelba szegez. 7/10

homeland 2A hetedik évad akkor a “pesti szín”, tekintve, hogy Moszkva szerepét egy az egybe’ Budapest játssza. Andrássy út, a Budai vár, a Széchenyi Könyvtár szobái és más, számunkra tán könnyen felismerhető helyszínek rontják picit az illúziót, de úgy érzem, a sorozat valahogyan új lendületre kapott. Carrie gyermekelhelyezési gondjai, mániás depressziójának egyre súlyosbodó tünetei adják az évad melodramatikus “felületét”, míg az akciós-kémes vonalon részben az amerikai belpolitikában a valóságban is igen komoly veszélynek tekinthető szélsőjobbos, suttyó populisták “szabadságharca” (Steve Bannon karakterére hajazó O’Keefe (John Redmond) videoblogger és tévés provokátor figurája is telitalálat!), részben pedig az amerikai belügyekbe és a választásokba is beavatkozó orosz titkosügynökök szolgáltatják a még mindig éles aktualitást. Claire Danes elképesztő. 8/10

A nyolcadik, befejező évad igazából a Carrie és Saul kapcsolatának, egyben az egész sorozatnak a nagyívű, katartikus fináléja kíván lenni, s ennek gyakorlatilag meg is felel. Bár a felvezető részek a már megszokott afganisztáni szötymörgéssel telnek, tálib emírek és wannabe diktátorok társaságában, amit az utolsó epizódok csavarnak, az azért rendesen odaver. Lesz itt olyan haza- és barátságárulás, meg világmegmentés, hogy a faj adja a másikat. Bár fikciós az egész történet, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a dolgok valóban így, ilyen, szinte lírai finomságú kommunikációban zajlanak a való világ külpolitikájában is, és ha felötlik előttünk a mi harcos szenderfürkészünk kakadu-frizurája és tiszteletet vörös fejjel az asztalt csapkodva elérni vágyó pöttöm intellektusa, akkor érthető az a hisztérikusan felcsapó kacagás, mi felszakad szorongó bensőnkből. Persze, vannak helyek, ahol el lehet érni eredményeket asztalcsapkodással is – de legyünk biztosak abban, hogy azok nem fontos helyek. A fontos helyek például olyanok, ahol Kamasi Washington játszik, az igazán komoly dolgok pedig olyanok, amit itt – játékból- Carrie és Saul mutat be nekünk, szájtátiaknak. 8/10

Kategória: Film, Netflix | Címke: , , | 24 hozzászólás

A Korona – 1-4. évad (The Crown, TV-Series, 2016-)

Eddig a brit koronához, de összességében minden huszonegyedik századi korona-fétishez a hozzáállásom valahol egybevág bizonyos Johnny Rotten ismert, klasszikus dalszövegében leírtakkal: God save the queen, The fascist regime, They made you a moron, Potential H-bomb, God save the queen, She ain’t no human being, There is no future, In England’s dreaming, Don’t be told what you want to want to, And don’t be told what you want to need, There’s no future, no future, No future for you. Persze, nekik sincs, bármennyire is ragaszkodnak ennek ellenkezőjéhez. Még szegény Lady Diana sem volt több számomra egy érthetetlen módon világhírre szert tett celebnél, akinek személye körüli rajongás kifejezetten taszított, s akinek még tragikus halála is legfeljebb egy bulváresemény szintjén érintett meg. Hozzáállásom nem változott azután sem, miután gyakorlatilag egy szuszra végigrágtuk magunkat minden idők eddigi legnagyobb költségvetéssel elkészített tévésorozatán, a Netflix csatorna tulajdonképpeni zászlóshajójaként is címkézhető A Korona első négy évadán – ennél ésszerűtlenebb, logikátlanabb politikai/társadalmi rendszer, mint az angol, nem létezik. Az angol parlamentáris monarchia márványba rögzült, megváltoztathatatlan hierarchiája minden józan szempontból életidegen, bizarr, abszurd társadalmi struktúra, mely szigorú alá-fölérendeltségen és a mereven rögzült hagyományokon alapuló kasztrendszerében törvényszerűn ott van az elnyomás, az igazságtalanság és az állandóan robbanásveszélyes társadalmi feszültség.

Peter Morgan, a sorozat kitalálója és vezető írója természetesen nem punk és nem anarchista, de azért a kritikai látásmódnak sincs híján. A vezetése alatt készült és készülő (lesz 5. és 6. évad is!) sorozat II. Erzsébet, tehát a jelenleg is regnáló angol uralkodó életét, valamint Anglia ezt magában foglaló, több mint fél évszázadnyi történelmét meséli el, gyakorlatilag tényszerű, realista formában. A lehető legaprólékosabb műgonddal, a témához és szereplőihez illő pompával megalkotott epizódfüzérben a szereplők jellemző gesztusai, a használati tárgyak, az autók, a tévékészülékek, telefonok mind korhűek, hitelesek, ahogyan azok a cselekmény és a természetszerűleg egymás után és egymásból következő epizódok is. Minden úgy történt a valóságban, ahogyan azt ebben a sorozatban látjuk, csupán kisebb nüanszok nem, vagy nem így történtek – főleg dramaturgiai okokból lett ez így (pl. Lord Mountbatten levele Károlyhoz – ennek nincs nyoma, viszont az tény, hogy kapcsolatuk pontosan olyan atyai-baráti volt, az öreg Dicky pont úgy tanította a fiatal trónörököst, mint a sorozatban). Ennek ellenére, s ahogyan azt a sorozatot körítő újságcikkek tömkelege is írja, a királyi család valószínűleg egyáltalán nem fogadta kitörő örömmel az eddigi negyven részt. Morgan koncepciója ugyanis működik: megmutatja a Windsor-ház jelenkori pompáját, decens életét a maga pőre valójában, és a fenséges királyi család bizony sokszor meztelennek bizonyul.

Miközben Morgan büszke angol is, tehát azt is látjuk, hogy az angol parlamentáris monarchia, a maga nehézkességével, szögletességével, rögzült rigolyáival, ódon, rizsporos talárjaival, ceremóniáival maga az “angolság” lényege. Éppen ezektől angol az angol, és napi politikai időjárástól és gazdasági nehézségektől függetlenül, pontosan ezért szilárd állam a Brit Birodalom sok-sok évszázada. Néha nevetünk a közismert angol humornak kifogyhatatlan táptalajt biztosító kimért, hűvös, blőd hétköznapi banalitásokon, de közben látjuk, hogy ez a megváltoztathatatlanság a biztosítéka a nemzet létezésének. II. Erzsébet pedig uralkodásának minden percében ennek megfelelően él, ennek megfelelően reagál és nyilatkozik meg, vagy éppen ül némán a Buckingham-palota labirintusában.

De történelemleckének is tökéletes volt az eddigi négy évad, hiszen ennek az időszaknak mi jobbára csak a Vasfüggönyön inneni, Moszkvából irányított olvasatát ismerhettük – most látjuk, hogyan történt mindez a valóságban. Legalábbis abból a szempontból, ahogyan a valóságot ott látták. Az igazság pedig valahol a kettő elegyéből szűrődhet le…

Szóval, igen míves dolgozat ez, rendkívüli energiák mozgósításával készült, rengeteg pénzből és fantasztikus színészi alakításokkal (most sorolhatnék vagy 20-25 nevet és karaktert Churchilltől a fiatal Erzsébeten át a középkorúig vagy éppen Lady D.-ig). Erősen ajánlott megtekintése, mert rengeteg tanulsággal szolgál a hatalom és a hatalomgyakorlás természetéről, a hagyományos (illetve annak tartott) női és férfiszerepekről, a mellőzöttség okozta frusztrációkról, a felelősségről és annak vállalásának problémáiról; egyáltalán, a demokráciáról, mint olyanról, de például azok is találhatnak benne sok érdekességet, akik épp lejöttek a Downton Abbey-ról és vágynának valami keményebbre. 🙂

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Saját szoba – Felfelé a lejtőn (The Climb, 2019)

Michael Covino üdítően eredeti bemutatkozó filmje egy férfibarátság hullámhegyeit és -völgyeit szemlélteti; nem épp a legeszményibb barátságét, de a Felfelé a lejtőn mindenhogyan kiemelkedik frissességével a múlt év felhozatalából. Bár igazából 2019-es (azévben már díjat nyert Cannes-ban), csak tavaly mutatták be a nagyközönségnek. A kritikusok imádták, a közönség is bírta, már aki látta. Itthon legfeljebb véletlenül futhattunk bele eddig, holott igazán figyelemre méltó ez a fanyar humorú, enyhén mélabús független komédia. Itt-ott ugyan zötyög, de olyan lendület hajtja előre, hogy (stílusosan szólva) alig érezni a zökkenőket – csak a magabiztos hasítást.

A két főszereplőt Michael Angelo Covino rendező és Kyle Marvin forgatókönyvíró alakítja, akik a valóságban is jó viszonyt ápolnak. K. Marvin filmbéli karaktere (Kyle) amolyan kedves, jólelkű topimackó, Covino/Mike pedig egy született pléhpofa. A Felfelé a lejtőn másfél órája hétperces rövidfilmből nőtte ki magát (itt megnézhető), ebből lett – nagyjából változtatás nélkül – a film viccbe illő nyitójelenete: Dél-Franciaország festői hegyei közt két kerékpáros zihál a véget nem érő emelkedőn; a rutinosabb (Mike) hirtelen előre teker, majd mikor már kellőképp eltávolodott, bevallja nyomában fújtató, kövérebb és kezdő bringás haverjának, hogy lefeküdt annak menyasszonyával. Na nem mintha a lelkiismeretén akarna könnyíteni ezzel a vallomással, a folytatásból világosan kiderül, hogy szó nincs megbánásról. Mike egyszerűen ilyen: brutálisan és tahó módon őszinte. Csak jót akar a haverjának (csak a javát, hehe), és bár jól ismeri a kissé mamlasz srác hibáit, mindez nem jogosítja fel, hogy minduntalan belemásszon Kyle magánéletébe. Rövid fejezetek villantják fel barátságuk néhány állomását, olykor több év kihagyással. Ezek többnyire Kyle életének eseményei – Mike-nak mintha nem lenne magánszférája. Eltöprenghetünk, vajon mi élteti oly hosszú időn át ezt a hullámzó kapcsolatot. Ha a karakterekről nem is tudunk meg túl sokat, a film kellőképp árnyaltan, hétköznapi kaotikusságában állítja elénk a helyzetet, úgyhogy a választ csöppet sem egyszerű kihámozni belőle. Tény mindenesetre, hogy bármekkora tapló is Mike, ő legalább elfogadja Kyle-t olyannak, amilyen – utóbbi pedig birkatürelemmel viseli el ezt az agresszív, irritáló figurát.

A duó átmenetileg Marissával, a régi-új barátnővel egészül ki, Gayle Rankin franciás lazasága tökéletesen passzol a keretbe; a zömében hármójukra épülő sztori hol melodramatikus, hol egy hasraesős börleszk gegjeivel operál, a humorával meg ölni lehetne. A frappáns kezdés elég magasra teszi a lécet, nem is sikerül tartósan megőrizni a színvonalat, a lendület azonban – az alkotók leleményességének köszönhetően – a későbbi hullámvölgyek ellenére sem törik meg.

A Felfelé a lejtőn szuperképessége, hogy jórészt vágás nélkül levezényelt jelenetekből (sőt: fejezetekből) áll, ami manapság nem feltétlenül kuriózum, elsőfilmesnél akár gyanús is lehet, itt viszont sikerrel teremti meg a film jellegzetes dinamikáját, néha egészen abszurd hangvételét. A kamera követi a szereplőket, közöttük bóklászik, ha kell, a kipenderített kutyával fordul ki az udvarra. Covinóék nincsenek híján az ötleteknek, amik az esetleges döccenőket is jól ellensúlyozzák. Erőltetettnek éreztem például Mike temetői magánszámát (korábban Jim Cummingstól láthattunk már hasonlót, nem is rosszul), de a sírásó-gospel rögtön kiengesztelt; Kyle rúdtánc-bemutatóját ugyancsak tudtam volna nélkülözni, az ezt követő hálaadás-napi családi forgatag viszont bőséggel kárpótolt a lanyhább percekért. Egyszóval Covino, Mike filmbéli szakkifejezésével élve, megtartja az egyenletes kadenciát – mint egy rutinos kerékpáros. Habár a történet messze nem a biciklizésről szól, a közös tekerés foglalja keretbe a sztorit: a film végén újra nyeregben látjuk barátainkat. Változott valami? Mindenképpen. Talán. Bennem felemás érzéseket hagyott ez a befejezés – de ki-ki megítélheti, ha megnézi a filmet.(7/10)

Kategória: Film, Saját szoba | 1 hozzászólás

A vezércsel (The Queen’s Gambit, TV Mini-Series, 2020)

Hiába keresnénk a sakktörténelemben Beth Harmon nevét, nem létezett ilyen néven sakkozónő, főleg olyan nem, aki a hatvanas évek közepén halomra verte a férfiakat a közismerten férfiak által dominált játékban, beleértve az éppen aktuális orosz világbajnokot is. Kitalált figura Harmoné, miközben azért valós sakk-óriásokat emlegetnek ebben a hétrészes minisorozatban, mint például Capablanca vagy Aljechin. Maga a játék is valós, amit mutatnak belőle, ahogyan beszélnek róla, az is mind autentikus. Az igazi kérdés azonban az, hogy van-e ez a sakkozók és a sakkértők számára nyilvánvalóan rendkívül izgalmas, de a kívülállóknak csupán a pecázáshoz hasonlítható csendes őrület olyan érdekes, annyira érdekfeszítő, hogy abban hét részen keresztül érdemes legyen megmerítkezni?

Nos, A vezércsel című Netflixes minisorozat alapján mindenképpen. Sőt, abszolúte! Persze, teljesen élvezhető a sztori anélkül is, hogy -a tiszteleten kívül- bármi közünk lenne a sakkhoz, ugyanis ez a játék itt csak apropó arra, hogy az alkotók (Walter Tevis 1983-ban megjelent azonos című regénye alapján Scott Frank és Allan Scott) emberi kapcsolatokról meséljenek, de legfőképpen arról, hogy egy nehéz sorsú, de igen tehetséges lány hogyan érvényesülhet a férfiak uralta világban. Tökéletes a hely és idő megválasztása ebből a szempontból, hiszen a tarkóra tolt kalapos, száj sarkában fityegő cigarettás, bagót sercintő hatvanas évek vidéki Amerikája pont az, amelyben egy nő számára nem terem sok babér a gyermekágy, konyha, fakanál és bevásárlóközpont határolta univerzumon kívül. (Egészen parádés az a műgond, ahogy megteremtődik a filmben a hatvanas évek vidéki Amerikájának lélegzetelállító illúziója…)

A kis Beth egy tragikus autóbaleset következtében kerül be egy szigorú, katolikus szellemiségű árvaházba, ahol oktatástechnológiailag precíz nyugtatóadagolással teszik kezesbárányokká a bentlakó árvákat. Beth gyorsan rájön, hogy a nyugtatók adagolásának variálásával igen kellemes állapotokat tud előidézni magán és magában, amit kitűnő matematikai készségének, valamint a mogorva, sakkbolond gondnok atyai barátságának köszönhetően sakklépések bonyolult kombinációinak megoldására használ fel – éjszakánként, fejben. A vezércsel cselekménye tulajdonképpen Beth felnőtté válásának története, buktatókon, pirulák és piásüvegek halmain, kudarcokon és sikereken keresztül.

Egyszerre felnövés-, sportkarrier-, addikció- és romantikus történet Bethé, műfaját tekintve pedig izgalmas sportdráma és romantikus melodráma egyszerre. Bár értelemszerűen sokat sakkoznak a történetben, igen nehéz előzetesen elképzelni, hogy ez a csendes ülősport filmen hogyan lehet izgalmas – itt a bizonyság arra, hogy nagyon. Még akkor is, ha történetesen egy kukkot sem értesz abból, hogy  1. g6, f:g6 2. K:f6, g5 3. Kf5, g4 4. h:g4 + matt. Ráadásul, simán benne van még az is, hogy már az első részek alatt elkezded nyúzni a párodat, hogy tanítsál meg sakkozni! (Feltéve, ha tud sakkozni az illető…) A remekül megírt, szép ívben kissé meglepő fináléba torkolló történet helyenként vicces, máskor megható, de mindvégig izgalmas és jó ritmusú, könnyedén ejti rabul a néző figyelmét. A Beth-et alakító Anya Taylor-Joynak köszönhetően pedig még azt is láthatjuk, hogy a sakk kifejezetten érzéki is lehet. Nem tudom, hogy milyen színésznő ez a huszonegynéhány éves csaj, de hogy emlékezetes arcokat vág, az biztos. Mindemellett fapofával porcelánarccal és elképesztően ártatlan bociszemekkel jelenít meg egy akkora figurát, amilyeneket tinédzserek falain lehetett látni az én időmben. Ikon született.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Tőrbe ejtve (Knives Out, 2019)

Nagyon nem mennék bele ebbe a rendkívül szórakoztató krimibe, mert alapvetően el kellene spoilerezni belőle valamit, ami viszont nagyban csökkentené a film élvezeti értékét annak, aki esetleg még nem látta. A Tőrbe ejtve egy igazi “ki a gyilkos?”-típusú történet, mely nagy vonalakban hajaz szinte bármelyik klasszikus Agatha Christie-sztorira, de azért van benne annyi sajátos, egyéni vonás, hogy Rian Johnson író/rendező szinte percenként vonatkoztat el a jól ismert sablontól és rendre elidegeníti a nézőt, mondjuk Hercule Poirot piperkőc karakterétől – miközben folyamatosan vissza is kacsint rá.

Egy híres, ám koros krimiíró (Christopher Plummer) ön(?)gyilkossága, valamint családjának a mesés örökség körüli küzdelembe tanúsított magatartása adja a cselekmény hajtóerejét, amit Johnson sok, Agatha mamától azért lényegesen merészebb és vadabb humorral, izgalmas ötlettel és metszően éles logikával bonyolít a megérdemelt, igazságos végkifejlet felé. A cselekmény pödrésében-csavarásában Johnsonnnak még arra is van agya, hogy abba szervesen beépülve még hajdani Trump elnök idegenrendészeti (és egyéb) politikájának fonákjára is rámutasson, mintegy bölcs tanulságképzés igényével. A bő kétórás filmben egy másodpercnyi üresjárat sincs, remek színészek (Daniel Craig, Jamie Lee Curtis, a viccesen megőszült, hajdani bájgúnár Don Johnson -nem rokonok a film író/rendezőjével- és még sokan mások) és a film nagy részében zárt terekben is virtuóz operatőri munka (Steve Yedlin) ejti rabul a néző figyelmét. A groteszk karakterek, a bizarr cselekmény és a filmben mindvégig jelenlévő, maróan fekete humor Coenéket, de még inkább Wes Andersont juttathatja eszünkbe. 9/10

Kategória: Film, Netflix | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – Még egy kört mindenkinek! (Druk, 2020)

Egy norvég pszichiáter elmélete szerint az ember véralkoholszintje öt ezrelékkel alacsonyabb a kelleténél. Amennyiben tehát némi szesszel helyrezökkentjük ezt a hiányt, az nemhogy egészségtelen, hanem kifejezetten jótékony hatású lehet – persze, csak ha nem lépjük túl azt a bizonyos szintet. A Még egy kört mindenkinek! szereplői ezt a nem túl józan gondolatot ültetik át a gyakorlatba tudományos alapossággal. A rendező Thomas Vinterberg, a főszereplő Mads Mikkelsen, mellette Thomas Bo Larsent, Vinterberg másik állandó színészét is viszontláthatjuk. Nem döngöl földbe, mint A vadászat, a rendező ezúttal meghagyja az életkedvünket, sőt új filmje határozottan életigenlő darab; a sötét árnyalatok mellett is könnyednek mondható, amolyan skandináv dramedy. Megtekintéséhez – ha jót akarunk – nem árt némi kritikus hozzáállás, de rosszkedv, lehangoltság ellen feltétlenül ajánlott. Még szárazon is.

Ordenáré módon vedelő tizenévesekkel alapoz (Dániában vagyunk, a polgárok itt elég bensőséges viszonyt ápolnak a szeszekkel), e történet főszereplői azonban nem a fiatalok, hanem akik ezt a generációt nevelni hivatottak: négy dán tanár úgy negyven és ötvenöt között. Ugyanabban a gimnáziumban tanítanak egyre kevesebb lelkesedéssel, a magánéletük más-más okokból, de egyformán lenullázva.  Egyikük a nagycsaládosok pelenkaszagú zűrzavarát nyögi, két másikuk a magánytól szenved, Martin pedig, a főhős (Mikkelsen), totál belefásult mindenbe, amije van: közömbös férj és apa, kiégett pedagógus. Az egykor népszerű történelemszakost mára már olyan szinten nem érdekli a munkája, hogy végzős osztálya az igazgatóhoz megy panaszra, mert aggódik a vizsgák miatt.

Egy születésnapi összejövetelen Nikolaj, a filozófiatanár fejti ki társainak a bevezetőben vázolt teóriát, megspékelve híres művészek, nagyformátumú és híresen nagyivó politikusok példájával, akik józanul nem is lettek volna képesek teljesíteni. Napjaink emlékezetesen részeg államférfiairól is láthatunk egy röpke szekvenciát – igaz, ezek inkább kínos, mint büszkeségre okot adó jelenetek. Szó mi szó, egy kis szesz épp elég, hogy elillanjon a szorongás, a lehangoltság, feloldódjanak a gátlások, és elkezdődhessen végre a lelkes, motivált alkotó tevékenység. Martin másnap ki is próbálja az ötletet, laposüveggel indul munkába, és a siker látványos: valósággal sziporkázik az aznapi óráin. A brigád ezek után „hivatalosan” is beindítja a kísérletet, írásos dokumentációval, kötött szabályokkal: inni kizárólag hétköznap, munkaidőben szabad, betartva a 0,05%-t. A képernyőn számláló mutatja egy adott szereplő véralkoholszintjét. A négy kolléga megtáltosodik, igazi feelgood jelenetsor következik: jól pörgő tanórák, csillogó szemű diákok, sőt Martin családi élete is rendeződni látszik.

Csakhogy a szonda által jelzett értékek emelkednek, a film szép lassan drámába megy át, összhangban az ivás fokozataival: „Az első az eufória: önmagad jobbik verziója leszel. A második szinten már ahhoz kell az alkohol, hogy önmagad legyél – és elég észrevétlen ez az átmenet” (a rendezőt idéztem).  A zugivó Martint pontosan azért nehéz derűvel vagy megértéssel szemlélni, mert már túl jól ismerjük a dolog természetét. Az áhítatos kórusmuzsikával, idevágó idézetekkel néha kissé didaktikussá tett elbeszélés végeredményben semmi olyat nem mond a témáról, amit már ne tudnánk. A Még egy kört… egyedisége inkább abban áll, hogy fennen hirdeti a sör, bor, tömény áldásos, ihlető hatását. Közben persze nem tagadja az italozás romboló, szégyenteljes oldalát sem; a rángó kamera egészen a sárga földig követi a társaság projektzáró kocsmatúráját, ami után bizony keserű az ébredés, kódolva vannak a tragédiák . Felelőssé mindezért mégsem az alkohol tehető, hanem középkorú hőseink elképesztően éretlen „kísérlete”; a szesz csupán eszköz, amit tudni kell kezelni. Meglehet, néha a túlélés eszköze, nem biztos, hogy a legmegfelelőbb.

A rendezőt például saját bevallása szerint ennek a filmnek a megalkotása segítette abban, hogy túlélje lánya elvesztését. A 17 éves Ida, akinek Vinterberg a kész művet ajánlja, és aki a tervek szerint Martin lányát alakította volna, a forgatás kezdetekor szenvedett halálos autóbalesetet. A szörnyű tragédia áthelyezte az eredeti hangsúlyokat, így a sztori már nem annyira az ivás gondtalan dicsérete fókuszál, hanem arra, hogy hogyan próbáljunk megküzdeni a kiégéssel, a csapásokkal, elfogadva esendőségünket hogyan adhatunk új értelmet napjainknak. Így Mikkelsen felszabadult tánca egy doboz sörrel már nem is a piálást ünnepli, hanem az újra felfedezett életet. (8/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 7 hozzászólás

Pieces of a Woman (2020)

Letisztult, szinte minden másodpercében és képkockájában professzionális kivitelezésű dráma Wéber Kata és Mundruczó Kornél filmje, a Pieces of a Woman, melynek magyar címe nincs még egyelőre. De miért is lenne, hiszen hiába házalt a film alapötletével itthoni pénzforrásokért az alkotó házaspár, csak dölyfös elutasítást kapott. Még jó, hogy azon a rothadó nyugaton felfigyelt rá egy “piciny” streaming szolgáltató, a maga területén piacvezetőnek számító Netflix s hajlandó volt pénzt feccölni a projektbe (amibe később még a szintén “jelentéktelen” nevű Martin Scorsese is beszállt, a végefőcím szerint executive producerként). Sebaj, nálunk a döntés minden szinten politikai alapon történik, miért lenne másként a filmtámogatások terén…

Nyilvánvalóan Geréb Ágnes annak idején széles nyilvánosságot kapott ügye adta az apropót a filmhez. Az alapvetően orvosetikai és családjogi természetű ügy a kezdetektől fogva erős politikai színezetet kapott a magyarországi közbeszédben, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy egy ilyen, tragédiába forduló otthonszülés történetét feldolgozó filmet elkaszál itthon a kőkonzervatív, kriptoklerikális lózungokat hangoztató államapparátus, de azért elég nehéz napirendre térni afelett, hogy olyan nemzetközileg számontartott és elismert művészekre is simán rácsapják az ajtót, mint Mundruczóék. A film mindenesetre elkészült külföldi produkcióban, megvannak már az első fesztiválelismerések is, a pandémiás mozizárlat közepette a Netflix pedig minap be is mutatta a filmet több százmilliós közönségének.

Szóval, szép, letisztult, hatásos, lélekben és morálisan felemelő filmdráma a Pieces of a Woman – de csak a főcímig Mundruczó-film. A film elején, a be- és felvezető jelenetekben látjuk azt a sokkolóan naturalisztikus jelenetsort, melyben a történet főszereplői elszenvedik életük addigi legnagyobb tragédiáját: egy csecsemőhalállal végződő otthonszülést. Azok a képkockák nagyon erősek, nagyon szuggesztívek, beleégnek az ember lelkébe. Amit utána látunk, az viszont szinte egy másik film. A tragédia feldolgozásának folyamata mind dramaturgiai értelemben, mind színészileg (nagyon erős Vanessa Kirby az anya szerepében, de hasonlóan megrázó alakítás Molly Parker bábája is – és akkor nem szóltunk Shia LaBeoufról, akiben mi látjuk, hogy Nagy Zsoltra íródott a szerep, de Shia is szépen megoldja vagy az elragadóan gyűlöletes Ellen Burtsynről), mind kísérőzenében egyaránt világszínvonalú munka, technikai, de érzelmi és művészi értelemben is szinte hibátlan mestermunka. Egy tartalmas, intellektuálisan is katartikus filmdráma a tompa, őrjítő fájdalomtól a bűnbakkeresésen keresztül a megbocsájtás megtisztulásáig. De pont azok hiányoznak belőle, amiért Mundruczó filmjeit elkezdték jegyezni: a kíméletlen, dühös, tiszteletlen, karcos igazságkeresés markáns jegyei. Hiányzik belőle az egyéniség, a spontán kreativitás, a kényelmetlen rücskösség, akár a pimasz provokáció. Helyette viszont van hűvös profizmus, becsületes, szinte hibátlan szakmunka, politikailag korrekt távolságtartás.

Kategória: Film, Netflix | Címke: | 1 hozzászólás

Zárójelentés (2020)

Bár még a pandémia előtt mutatták be kevéssel Szabó István új filmjét, hozzánk most jutott el. Beleolvasgattam utána a véleményekbe, és többségükben összecseng a valamiféle csodavárás. Nem elég ilyen, nem elég olyan, egy magyar falu társadalmi szerkezete nem így működik, és a többi, és a többi. Fene tudja… Szabó egy 82 éves filmrendező, a magyar filmgyártás nemzetközi szinten egyik legismertebb és legelismertebb figurája, de soha életében nem volt forradalmár. Sőt!

De miért is kéne épp egy 82 éves bácsinak forradalmat csinálni? Mire  valók a fiatalok? Ebben a korban általában már életösszegzésen szokás gondolkodni, aminek a Zárójelentés éppen meg is teszi. Szabónak ráadásul van is mit összegeznie. Ráadásul, ő mindig is egy jólfésült, szolid intellektuel volt, egy echte “budai úrifiú”, aki már csak von haus aus nem hőzöng, nem hepciáskodik. Orvoscsaládba született, s bár gyerekkorát Tatabányán töltötte, élete nagy részét Budapesten éli. Már filmes pályája elejétől az emberi sorsok érdeklik elsősorban, azok az alapvető emberi érzelmek, mint a szerelem, az egymás iránti féltés, amiket a történelem és a politika oly sokszor zilált össze a huszadik században. Később híres trilógiájában, aminek első darabjáért Oscar-díjat is kapott, már az egyén és a hatalom viszonya került érdeklődésének előterébe – csak jóval később derült fény arra, hogy ez ügyben Szabó Istvánnak is voltak személyes tapasztalatai. De még történelmi parabolarajzolóként is meg tudott maradni tágra nyílt szemű szépléleknek, ahogyan ügynökmúltját is elegánsan, emelt fővel viselte el – bár a mai napig büntetik érte.

Fő tartalmi vezérfonalában, de kis mellékmotívumaiban is benne van Szabó egész élete a filmben. Természetesen, nem direktben, hanem finom áttétellel, de pontosan felismerhető párhuzamban. Klaus Maria Brandauer adja a rendező alteregóját, egy budapesti kórház kardiológus főorvosát, akit kórházának bezárása miatt kényszernyugdíjaznak. A hivatását minden felett tisztelő orvos azonban nem adja fel, hazautazik szülőfalujába, hogy ott betöltse édesapja hajdani körzeti orvosi praxisát. A szakmájára igényes doki azonban hamar összerúgja a port a falu “Döbrögijével” (Stohl András), aki igen hamar “meghabonyizálja” a falu közvéleményét, aminek köszönhetően státusza gyorsan ellehetetlenül. Közben persze, jönnek a gyerekkori jóbarátok (Eperjes Károly), régi (Szirtes Ági) és új (Kerekes Éva) szerelmek… Erősen stilizált társadalmi környezetben erősen sarkított sorsok és figurák fonódnak össze a filmben szűk két órára, aminek célja számomra világosan annyi, minthogy Szabó saját életéről, illetve a mai Magyarországról megalkossa zárójelentését. Természetesen, ebbe a jelentésbe nem fér bele minden nyűg és baj, eredményről nem is nagyon lehet beszélni – az öreget az egészségügy nyomorúságos helyzete, a helyi érdekű hatalmasságok hatalmaskodása, a jó magyar urambátyámizmus kipusztíthatatlansága és a szerelem és a boldogság tünékenysége, törékenysége izgatja leginkább. Valamint az, hogy esetleges fiatalkori botlásaiért milyen hajlamosak vagyunk az embert élete végéig megbélyegezni…

Persze, a világszínvonalon éneklő falusi gyermekkórus szereplése önmagában megmosolyogtató naivitás, de tekinthetjük barátságos kikacsintásnak is egy másik ismert magyar produkcióra is. Na ja, Oscar-díjasok egymást között… Vannak elég fura dramaturgiai botlások a cselekményben, főleg a mai magyar valósághoz képest, de Szabó egész életét két méterrel a föld felett lebegve élte, onnan minden egy picit másképpen fest. De az milyen szép, ahogy megidézi a szomszéd jó barátot, Jirzít, vagy a legteljesebb művészetet, az operát. Szívszorító látni Andorai Pétert, élete utolsó filmszerepében – gyakorlatilag szavak nélkül. Jó látni egy sor remek színészt, akikkel Szabó mesterien bánt: Eperjes régen volt ilyen visszafogott, de éppen ezért erős, Stohl is jó, Csomós Mari hisztis anya-karaktere, Szirtes Ági, Kerekes Éva, Udvaros Dorottya a magára hagyott feleségként… Szép film volt ez.

Kategória: Film | Címke: | 3 hozzászólás

Patria (TV Series, 2020)

Az ETA (Euskadi ta Askatasuna, azaz „Baszkföld és Szabadság”) baszk nacionalista, ám markánsan szélsőbaloldali szellemiségű függetlenségi mozgalom 1958-ban alakult. Célja alapvetően Baszkföld Spanyolországtól való teljes függetlenségéért folytatott harc volt. Gyilkosságokkal, emberrablásokkal, bombamerényletekkel, autókba rejtett pokolgép-robbantásokkal hívták magukra a figyelmet. A merényletek általában hivatalos személyek (spanyol rendőrök, katonák, magas beosztású állami tisztviselők stb.), de mint látni fogjuk, akár baszk nemzetiségű “kizsákmányolók” ellen is irányulnak. Összesítések szerint 1968 óta az ETA számlájára 829 gyilkosság, több ezer sérülés és több tucat emberrablás írható. A szervezetnek több, mint 400 tagja van jelenleg is börtönben Spanyolországban, Franciaországban és egyéb országokban is, miközben 2011 október 20-án hivatalos közleményben jelentették be fegyveres tevékenységük beszüntetését, nem sokkal később pedig végleges és visszavonhatatlan felosztását. Az ETA tevékenysége azonban olyan mélyen gyökerezik a baszk népben és olyan mély sebeket okozott a baszkokban, de a velük együtt élő spanyolokban is, amelyek begyógyulására még sokáig várni kell.

Fernando Aramburu nagy hatású regényben írta meg két baszk család évtizedeken át húzódó történetén keresztül az ETA korszak alatti Baszkföld lélektanát, mely az HBO Europe produkciójában nyolcrészes minisorozat formájában is bemutatásra került tavaly szeptemberben. Bár a könyvet nem olvastam, azt kell mondjam, a Patria igen jól sikerült adaptáció. Azért merem ezt így kijelenteni, mert a film minden jelenetéből sugárzik a történet, s benne a baszk nép lelkének, szenvedélyes hazaszeretetének, vad indulatának és mély érzelmességének mindenen átbukó, féktelen áradása, olyan aprólékos pontossággal jellemzett karakterekkel, olyan erővel pattogó dialógokkal és drámaisággal, melyekért általában a jó és nagy regényeket szoktuk olvasni.

A Félix Viscarret és Óscar Pedraza által rendezett széria szerkezetében is rendkívül dinamikus. Forgószél lendületével sodorja bele a nézőt a baszk hazaszeretet tragikus fordulatokban “gazdag” drámájába, mintegy megvilágítva a számító politikai, ideológiai propaganda által fanatizált tömegekben rejlő halálos veszélyeket is. A cselekmény két család között zajlik, melyek a kezdetben mély barátságban éltek. Később az egyik -a gazdagabb- az ETA célkeresztjébe került, mint “kizsákmányoló”, míg a másik elsősorban a fanatikus anya figurája, valamint a két, ETA felé sodródó fiú okán, mint “kizsákmányolt”, hátrányosan megkülönböztetettként az ETA oldalára. A szülőkön, a gyereken, valamint a családokkal szoros kapcsolatban álló katolikus papon kívül a mellékfigurák között is szinte tapintható a pattanásig feszülő társadalmi feszültség, melyet a spanyol közigazgatás és a rendfenntartó erők érzéketlensége, sőt, folyamatos provokációja csak még tovább súlyosbít. A cselekmény kiindulópontja, hogy a saját háza előtt, a nyílt utcán lelövik a “kizsákmányoló” családfőt. Mindenki tudja, hogy az elkövető az ETA, sőt, még azt is rebesgetik, hogy a baráti család fia lőtt… Innen bomlik ki az a lelkeket fertőző őrület, amit senki nem szeretne átélni. A Pátriát viszont éppen ezért kell látni. A történelem, a politikatörténet egy másik sztori.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | 1 hozzászólás

Tönkretehetlek (I May Destroy You, TV Series, 2020– )

A különböző tévésorozatokkal és filmekkel foglalkozó fórumok évösszegző best of-listáikon rendre kiemelt pozíciót foglal el a Tönkretehetlek című széria, melynek első része mégis meglehetősen riasztóan hatott rám. Rendkívül trendi fiatalok mulatnak széles jókedvvel, harsányan és gátlástalanul, tömik magukba a különböző drogokat, tequilával kísérik le a mollyt, közben meg bömböl az a 12=1 tucat r’n’b zene, ami 24/24-ben ömlik szinte minden csatornán. Ezzel így önmagában azért még nem is lenne bajom, de valahogyan pusztítóan üresnek tűnt ez az egész cucc első látásra. De akkor mi a jó bánatért tartják ezt az izét 97%-ra a Rohadt Paradicsom című kritikagyűjtő oldalon?

Persze, a kritika is hajlamos bepucsítani a divatnak, van az a … nem is tudom, hogy mi, de azért mindig vannak “éleslátók”, renitensek. A 97% azonban brutálisan egyhangú ajnározás. Csakhogy Michaela Coel sorozata (ő írta, rendezte és a főszerepet is játssza!) a későbbiekben igazolja is a jó kritikákat: a tingli-tangli bevezető epizód csupán a szükséges felvezetés ahhoz a külső és belső pokoljáráshoz, amit a Coel által alakított, sok szempontból önazonos(nak tűnő) karakter megtesz az első évad végére. Ott ki van téve ugyan a “The End” és a szokásos évadzáró cliffhanger is elmarad, mondjuk azt, hogy az első évad így, egyben kerek egész.

Arabella (a fő karakter) menő influencer a neten, kemény, bevállalós észosztó csaj nő- és egyéb kisebbségjogi kérdésekben, rengetegen követik a twitteren. Felfigyel rá a mainstream média is, szerződést kap egy nagy kiadótól egy majdan megírandó könyvre, aminek elkészültével nem halad, mert mindig van fontosabb betépni valója. Aztán egy nap élesben, direktben történik meg vele a Prodigy Smack My Bitch Up című hírhedt/ikonikus videoklipje, csak még annál is durvább verzióban. A Tönkretehetlek a későbbiekben arról szól, hogyan lehet megélni, túlélni és feldolgozni az elszenvedett szexuális erőszakot. Coel ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy elmeséli azt, hogyan élte meg a vele megtörténteket, hanem meglehetős ügyességgel és objektivitással ki is elemzi magát, megfejelve mindezt azzal, hogy egyfajta pszichológiai górcső alá veszi közeli barátait is. A legjobb barátnő wannabe színésznő, olyan lámpalázzal küzd, hogy rendre lebénul, amikor castingra jelentkezik. A legjobb barát már szinte kényszeresen pörög a Tinder melegek által látogatott “szobáiban”, egészen addig, míg egy napon a noname sorozatrandi az ő esetében is durva fordulatot vesz. Arabella társasága, de még családi körülményei is mind sérültek valahol, de Coel feltárja az ok-okozati összefüggéseket. Lendületesen, lényegre törően mesél, virtuóz dramaturgiával és első kézből hiteles szlengben, pontos, plasztikus karakterekkel és környezetben. A történetben kibomló sorsok, drogkarrierek, áldozatok, de az egész sztori is igazinak, megéltnek és feldolgozottnak tűnik, az utókor okulására és a sorstársak részvétteljes segítésére. Annyira őszinte és tehetségtől duzzadó Michaela Coel sorozata, hogy még az írással, az alkotással való szenvedését is úgy varrja a nemi erőszakot feldolgozó történetébe, hogy abból egy szál nem lóg ki. Ezúttal tényleg a múlt év egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legerősebb sorozatáról van szó. Bár alapvetően másról szól, de bizonyos szempontból mégis összevethető a múlt év “nagy dobásának” tartott Eufóriával: a Tönkretehetlek még annál is erősebb, összetettebb és mélyebb.

Kategória: Film, HBO, HBO GO | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése