Filmnapló – 2019 október

Igaz történet (True Story, 2015) – A film valóban igaz történeten alapul, amit színdarab formájában is bemutatott Rupert Goold, a rendező. De az igazán lényeges ebben az, hogy a történet lényegében az igazság mibenlétével foglalkozik, etikai és picit filozófiai értelemben is. Két szereplője van a sztorinak: egy sikeres újságíró, aki egyszer, a közvetítendő üzenet érdekében, némileg átírta az üzenetet közvetítő anyag valóságtartalmát. Kvázi hazudott, s ez gyakorlatilag karrierjének végét jelentette (Amerikában így megy ez). A másik főszereplő egy gyilkos, aki a vád szerint kiirtotta a családját. A narcisztikus pszichopata elfogásakor az újságíró nevét mondta a rendőröknek – így jött létre kettejük találkozása. Az újságíró karrierjének újraindítását reméli a gyilkos valódi személyiségének feltárásától, amit szándékai szerint egy könyvben jelentetne meg, a gyilkos viszont médiumként viselkedik és körmönfont, intellektuális játékban reprezentálja számára az “igazság” sokféle természetét. A nézőket nyilván megtévesztette a szereposztás, Jonah Hilltől (aki az újságírót alakítja – jól) a tőle amúgy megszokott kakapisi poénokat várták,  vagy nem tudom, James Francótól meg talán akciókat (a képen Hill és Franco) – ez a film azonban résztvevő gondolkodást kíván, még ha nem is jut messzebb a témában, mint Truman Capote a Hidegvérrel, vagy Norman Mailer A hóhér dala című műveiben. De azért egy jó darabig eljut és addig pontosan is fogalmaz… 8/10

A tanítónő (The Kindergarten Teacher, 2018) – Bár a tananyag céljaival nehéz vitatkozni, a módszer, a metódus annyira naiv és didaktikus, hogy a tartalom valószínűleg így sohasem, vagy csak igen-igen nehezen jut el a tanulókhoz – jelen esetben a nézőkhöz. Az tiszta sor, hogy olyan régimódi értékek, mint a költészet csodája ma már igen nehezen találja meg az utat a kor népéhez, azonban ezt nem hiszem, hogy úgy kéne tálalni, mint azt Sara Colangelo filmjének címszereplője (Maggie Gyllenhaal) teszi. Főleg, hogy ez így önmagában sem igaz teljesen, hiszen a költészet igenis él mai is, legfeljebb nem abban a formában és időmértékekben, amit az egyetemen tanítanak (lásd pl. slam poetry, rap). Diplomás pedagógusként még azt is hozzátenném, hogy nem tudom elfogadni azt a tanári attitűdöt, mely egy saját, speciális értékrendszerben képes csak elképzelni a tanítványok fejlesztését, megfejelve azt kudarcos, meghiúsult személyes ambíciók tehetséges tanítványokon keresztüli erőszakos megvalósításával, illetve annak kísérletével. E történetben pedig pont ezt látjuk. Szerencsétlen továbbá az is, hogy a tehetséges kisdiákot egy 5 éves kisfiúra osztotta az író/rendező. Nyilván a gyerekszáj és gyerekelme képes olyan random szóhalmazok spontán összeállítására, melybe egy, a téma iránt fogékony felnőtt (a gyerekénél már jóval fixáltabb, fáradtabb agytekervényeivel) esetleg egy leendő zseni által költött komoly verset érezhet bele, de az egyáltalán nem életszerű, hogy ez valóban olyan komoly irodalmi teljesítmény lehet, ami előtt meghajlik a teljes amerikai irodalom (ahogyan azt ebben a filmben látjuk). Főleg, hogy a filmben hallott “versek” annyira nem is acélosak… Lehetett volna ez a film Jarmusch tündéri Patersonjának ikerdarabja is, azonban e fentiek miatt, de banális és logikátlan cselekményszövése és jellegtelen vizualitása miatt sem lett az. 4/10

Ezerszer is jó éjszakát! (A Thousand Times Good Night / Tusen ganger god natt, 2013) – Szeretem Juliette Binoche-t, az egyik legtermészetesebben játszó színésznőnek tartom. Gyakorlatilag ezt a filmet is elviszi a hátán, puszta jelenlétével, tekintetével, de menteni alig tudja. Értem, persze, mit akar elmondani ezzel az igaz történeten/történeteken alapuló filmmel a norvég Erik Poppe, azonban az általa alkalmazott melankolikus, fénypaszmagoláson és hosszan kitartott maga elé bámulásokon, fejfájdítóan modoros filmnyelv inkább taszít tőle, minthogy megragadna. Logikátlannak, hihetetlennek, sőt, hiteltelennek tartom a keretként felhasznált élő bombagyártás két különböző szekvenciáját is – miközben például sokkal nagyobbat ütött az az indoklás, ahogyan megtagadta a megrendelő sajtó a filmbeli riporternő képeinek közlését… Miközben a háborús fotóriporterkedés etikai problematikája is megért volna egy ennél erősebb, feszesebb filmet. Ez a langyos családi melodrámába fordulás szerintem tévút. Kudarc. 4/10

Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya? – 1. évad (Mindhunter, Season 1., 2017) – David Fincher bábáskodásával született meg ez a sorozat, ami így önmagában garancia a minőségre. Nem is indul rosszul a széria, de különösebb “forradalom” nincs benne, már formai értelemben. De nem is ezt várhatjuk Finchertől. Viszont -csak a cím alapján- vér is alig van benne. A hangsúly a pszichén van. De még így is meglepő, hogy mennyire “tudományosan” épül fel a sorozat, mely tulajdonképpen az FBI-on belül megalakuló viselkedéstudományi tanszék csoport történetét meséli el, a valóság tényein keresztül. Igazi perverz pszichopaták, sorozatgyilkosok agya kerül terítékre a hetvenes években amúgy forradalminak számító kriminálpszichológia úttörői, és ügyük iránt hitetlen környezetük előtt – ez így szóban elmesélve is épen elég rettenetes. Nem is kell ide látványos brutalitás… Jók a színészek, a mellékszerepekben is. 8/10

Vadon (Wildlife, 2018) – Végül is, ha nem is baromi erős, de azért tisztességes, becsületes alkotás a színészként már figyelemreméltóan tehetségesnek bizonyult (pl. Szökés Dannemorából, Az ember, aki mindent tudott, Ifjúság, Love & Mercy) Paul Dano rendezői bemutatkozása. Csinálhatott volna ugyanis sok minden mást, látványosabbat, provokatívat, bombasztikusabbat – mint például ez a közepes Tennessee Williams-utánérzésnek bizonyuló Richard Ford-melodrámát. Nyilván látott az alapanyagban valami személyeset, talán saját ifjúkori énjének életével való párhuzamot (Ed Oxenbouldban tökéletes fiatalkori alteregóját találta meg), a banális kisember-történetben valami általánosat, szinte globális érvényűt, hiszen ezek tulajdonképpen benne is rejtőznek a filmben, csak éppen nem bújnak elő. Érezni lehet a lehetőségét egy nagy, komoyl filmnek, de sajnos ez csak megmarad a lehetőség szintjén. Szolid, kissé didaktikus történet ez a széthulló, de a problémákat inkább csak a szőnyeg alá söprő, nagyot nyelő és különöseb megrázkódtatás nélkül továbblépő amerikai emberekről, akik akkor is optimistán mosolyognak a kamerába, ha belül már teljesen üresek. Persze, szépek a képek (Diego Garcia) és jók a színészek is: Carey Mulligan és Jake Gyllenhaal, csak lehetett volna ez a film, még ebből a sztoriból is, egy igen durva dörrenés. De nem lett. 6/10

Stranger Things – Season 3. (2019) – Bármennyire is gagyi a cselekmény, ez a dimenzión túli, elpusztíthatatlan, véres trutymó, a ruszkik, naná, és a többi, egész egyszerűen átsüt erről az egészről, hogy az alkotók imádják csinálni. És gyakorlatilag ebben az esetben ennyi elég is, hiszen a Duffer-testvérek, valamint Shawn Lévy tehetséges filmesek. Az általuk reprpodukált univerzum határai amúgy szűkösek, ellenben ezt a világot olyan aprólékes részletességgel, olyan hihetetlen odafigyeléssel teremtik meg, hogy az mindenképpen lenyűgöző. Abban a tipikus amerikai kertvárosban vagyunk, ahol az amerikai filmek 4/5-e játszódik, épp most mutatták be a Vissza a jövőbe 3-at, 14-15 évesek vagyunk. Továbbra is filmes utalásözön, popkulturális enciklopédia és szórakoztató mese, brutálisan erős nosztalgiafaktor – már amennyiben tinédzserkorunkat a hetvenes évek végén, a nyocvanas évek elején, közepén töltöttük (Amerikában, de akár itthon is). 7/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 1 hozzászólás

Lótolvajok (Ut og stjæle hester, 2019)

Olyan ez a film, mintha egy régi Bergman-filmet valaki összemixelt volna egy mai Bille August-mozival, valamint a National Geographic (egyelőre szerintem még csak fiktív) Wild Norway című természetfilmjével. Pedig amit eddig láttam a norvég Hans Petter Molandtól (Az eltűnés sorrendjében, Hajszál híján úriember, vagy éppen a Q-ügyosztály egyik kalandját elmesélő Palackposta), azok nem okoztak maradandó károsodást, sőt. Friss, az abszurd és a morbid dolgok iránt igen fogékony, kreatív palit ismertem meg e három filmből, melyek ráadásul szépen illettek az utóbbi években, évtizedekben igen magasra ívelő skandináv filmkultúra csillagboltjára.

Ehhez képest, ezzel az új filmjével alaposan összemaszatolt mindent, pedig ez a mix akár még lehetett volna érdekes, izgalmas koktél is. Egy pszichológiailag mélyre szántó, ám rendkívül érzelmes, epikus dráma a természet közelében élő kemény, északi emberek küzdelmes és nehéz életéről… Az alapanyag sikeres volt a norvég (és ahogy nézem, a magyar és egyéb más nemzetiségű) olvasók körében: Per Petterson műve konkrét, nemzetközi bestseller, díjak és elismerések özönével. Nem olvastam. A Moland által e mű alapján készített filmet viszont igen, így annyit mindenképpen el tudok mondani róla, hogy valószínűleg egy megfilmesíthetetlen regényről lehet szó. A Lótolvajok ugyanis egy igencsak nehézkesen bonyolódó, zavaros film lett, melyet mégsem nehéz nézni – de ez elsősorban a valóban látványos, sőt, gyönyörűséges természeti képek miatt van, amit Thomas Hardmeier és Rasmus Videbæk operatőrök prezentálnak a film nagy részében. A híresen fantasztikus norvég tájak lélegzetelállító panorámái váltakoznak a vadon kisebb-nagyobb lakóiról készült tűéles makrókkal, szuper közelikkel, és képezik a cselekmény hátterét, és egyben legfőbb szervezőerejét.

Azonban nem a természet természetes káosza okozza e cselekmény túlbonyolított zűrzavarát. Moland azt még megvalósította, ami Petterson regényének egyik jellegzetes ismérve, a “természet mitikus ereje” által uralt emberi sorsok és érzelmek mély és hiteles ábrázolását, de a regény cselekményének emberöltőn átívelő hosszának időkezelésébe már talán ő maga is bele-belezavarodott. Mit mondjon akkor a néző…

Persze, nem követhetetlen a cselekmény, csak éppen feleslegesnek érzem -példának okáért- az időben való oda-visszaugrálásnak itt alkalmazott mennyiségét. Felesleges, magamutogató művészkedésnek tűnik ez számomra, amit ráadásul a történet “üzenete” sem indokol feltétlenül – ugyanis az aztán végképp nem tiszta előttem, már, ha van ilyen egyáltalán. Egy idős férfi (Stellan Skarsgård) próbál megbirkózni élete alkonyán fiatalkorából eredő lelkiismereti problémáival, az akkor elkövetett bűnökkel és egyáltalán, olyan alapvető emberi dolgokkal, mint a szerelem és barátság, az árulás, a féltékenység. Mindenesetre, ez a vonulat egyáltalán nem látszik lényegesnek, de a filmet rendező Moland számára is csak inkább apropónak tűnik, hogy csináljon egy tök érdekes kis filmet a norvég-svéd határ erdőségeiben évtizedekkel ezelőtt dolgozó favágók kemény életéről. Ehhez viszont nem kellett volna ilyen nagy(nak szánt) moralitás-dráma, bőven elég lett volna egy szolid, amolyan féltékenykedős “baltával szétvágom a csajom szeretőjének a fejét”-jellegű ballada. Szűk másfél órában. 5/10

Kategória: Film | Címke: | 3 hozzászólás

Az angyal (El Angel, 2018)

Nem kis zavar támadt a saját, különbejáratú centrális erőteremben, ugyanis számomra “Az Angyal” elsősorban Roger Moore-t jelenti, és az általa fémjelzett sorozatot. Simon Templart. Másodsorban Merza Gábort, a blog hajdani, alkalmi szerzőjét, mintegy Az Angyal hogyismondjamcsak, joviális alteregóját. De látom, hogy ez Az angyal egy argentin szocio- és pszichopata, aki már 45 éve sitten ül, az addig elkövetett számtalan rablásnak és hidegvérrel végrehajtott gyilkosságnak “köszönhetően”. Carlost, merthogy ez a neve ennek az “angyalnak”, ráadásul semmiképpen ne keverjünk össze Carlos Illich Ramirezzel, azaz a hírhedt “Sakállal“: ez argentin, az venezuelai születésű (tömeggyilkos), bár egy alkalommal ezt a Carlost is nevezik sakálnak a filmben, de valójában ő “A halál angyala”. És Mengelét végképp ne keverjük ide, ha már Argentína és a halál angyala

Szóval, ez az “angyal” egy szőke, göndör hajú, nedves ajkú, ártatlan bociszemeivel a világba bámuló tinédzser, akit német édesanyja után Carlos Robledo Puch-nak kereszteltek és számlájára 11 gyilkosságot, 17 rablást, valamint nemi erőszakot, emberrablást, és más efféle bűncselekményeket írnak. Valóban angyalarcú ördög, egy igazi pszichopata gyilkos, akire kíváncsiak vagyunk, mert zavaraejtően nem stimmel vele semmi. Összezavarja érzékeinket, értékítéletünket, nagyjából, mint ahogy a bevezetőben jelzett zűrzavart is megidézte az életéről filmet rendező Luis Ortega. Tökéletes gátlástalansággal, a lelkiismeret teljes hiányával, bármiféle morális aggály nélkül gázol át e fiatalember eléje kerülő emberéleteken, gyilkol és rabol, mintha csak lélegzetet venne, ahogyan pillanatnyi szeszélye tartja, s ha megéhezik, ártatlanul, mintha csak az iskolából érne haza, betoppan a családi házba, ahol rebbenő szempillákkal és párás tekintettel mond köszönetet mit sem sejtő édesanyjának a sebtiben feltálalt rántott szeletért és krumplipüréért.

Ortega természetesen nem tárja kronologikus sorrendben elénk Carlos Robledo Puch életének inkriminált szakaszát, elsősorban ördögi személyiségére koncentrál. A félig még gyerek, bi(zonytalan)szexualitású gyilkos (Lorenzo Ferro adekvát megjelenítésében) tetteit nem minősíti, inkább megmutatja azt a vadállati, hideg, mindenféle meberi részvét nélküli kegyetlenséget, ami Carlos bociszemeiben látszódik, például abban a pillanatban, amikor egy rablás alkalmával lelövi az őt tettében megzavarni készülő, kirabolandó áldozatát. Carlos úgy gyilkol, mintha csupán egy rajzlapon húzná át egyetlen vonallal az elrontott ábrát. Látjuk társkeresési kísérleteit is, melyekben szintén nincs semmilyen érzelem, csak kielégítetlen szexuális vágy egy élő, húsvér szexuális tárgy iránt – amit ha nem kap meg, ugyanúgy dob el magától, mint egy félig szívott cigarettacsikket.

Természetesen, egy pszichológiailag pontosabb, valóban árnyalt lélekrajzhoz szükséges lenne az itt láthatónál részletesebb környezetrajz, hogy a pszichoanalízisről ne is beszéljek; a Pedro Almodóvar produkciójában készült film azonban megelégszik e bizarr személyiség valamiféle mozgóképes -látványos- faliposzterként való bemutatásával. Hiába, a mai kor szuperhősei a pszichopaták… A masszív keretes szerkezetbe ágyazott, stílusban, tárgyi és zenei környezetben (a zseniális jazz-remetétől, Moondogtól Gigliola Cinquettiig terjedő spektrumban) is hiteles Ortega filmje, bizarr, morbid humora pedig legalább annyira zavarbaejtő, mint amennyira az a film tárgya is. Meglepő, és mi tagadás, szórakoztató… 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Akik maradtak (Those Who Remained, 2019)

Ahogyan azt a meggyötört, fásult anya mondta Dininek, amikor megállt az idő: Jó, hát akkor itt fogunk élni. Pont ugyanígy vannak Tóth Barnabás hősei is, csak éppen más okból. De ugyanott, ugyanitt, s nagyjából ugyanakkor. Akár ikertestvére is lehetne Gothár Péter ma már kultikusként számon tartott alkotásának az Akik maradtak című, Oscar-, és más díjakra is bőven esélyes film, holott egyetlen kockájában sem hasonlítható ahhoz. Semmi közös nincs bennünk, azon túl, amit a fentiekben próbáltam jelezni.

Ugyanolyanok vagyunk mind, csak éppen olykor teljesen más utakra kényszerít minket a történelem. Klára és Aladár túlélték a koncentrációs táborok rettenetét, de mindkettőjüknek ottmaradt családjuk nagy része. Klára ezt nem hajlandó tudomásul venni, míg Aladár inkább mélyre eltemetett magában minden emléket, és megpróbál továbblépni. Nem rokonok ők, tulajdonképpen két idegen, akiket kizárólag származásuk köt össze; egy rendelőben találkoztak. Aladár negyvenes orvos, Klára cserfes tinédzser. Kettejük sorsszerűen egybefonódó sorsáról mesél ez a film,

mely tulajdonképpen egy kerek egész. Képtelenség belekötni, ugyanis szűk 83 perces játékidejének egyetlen felesleges pillanata nincs, hibátlan, őszinte, manírmentes színészi alakítások, szolid, elegáns fényképezés és lényegre törő, szűkszavú, de mégis pontosan fogalmazó, közhelymentes rendezés. Csak trollkodni lehetne, de azt meg minek? Makk zseniális Szerelme és Enyedi Testről és lélekről alkotott lírai esszéje juthat még eszünkbe, ahogy próbáljuk megfogalmazni azt a leheletfinom, gyengéd tisztaságot, ahogyan Tóth az emberi érzelmekről beszél, gondosan és határozottan kerülve a kétértelműségnek még a látszatát is, mely a mai közéletre, illetve a posztmodern kultúrába szocializálódott nézőben akaratlanul is felmerülhet, ha egy negyvenes férfi és egy tizenéves lány közötti kapcsolatról van szó.

Csendes, szolid és szerény film ez, mely el sem tudom mondani, milyen félszegen fog mutatni a puccban virító Oscar-csinnadrattán, ha végül eljut odáig – de remélem, azért ott is megérinti a lelkeket. Valójában a túlélésről szól a film, arról, hogy bár nagy a córesz, de egymást segítve, egymással őszintén, szeretettel bánva nincs okunk tartani semmitől. Persze, ezt sem fanfárok hangjaival övezett pátosszal üzeni nekünk, hanem szelíd bölcsességgel. A háttérben közben zajlanak a negyvenes-ötvenes évek, a háború utáni zűrzavar, majd a kommunisták, a besúgások, a lehallgatások, a csengőfrász, s azt csak mi tudjuk, hogy Sztálin halála után nem lesz semmi másként – a történet szereplői azonban túl fognak élni mindent, mert számíthatnak egymásra, mert a történelem olyan, mint az időjárás: néha esik, máskor süt a nap. Igazából nem lényeges dolgok ezek, csak megfelelően kell öltözni. Tudomásul kell venni, változtatni úgysem tudunk rajta. Ez a történet által sugallt attitűd azonban messze nem valamiféle tutyimutyi, megalkuvó életszemlélet, hanem egy pozitív, a nehézségeken, akár a legnagyobb tragédiákon is felülemelkedni képes élni akarás, az élet mindenek feletti szeretete. 10/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Az Arany Kesztyű (Der Goldene Handschuh / The Golden Glove, 2019)

Bár kézenfekvő a párhuzam Lars von Trier legutóbbi agymenésével, azért látni kell azt is, hogy ugyan beteg-beteg, de messze nem mindegy, hogy milyen beteg, és hogy mennyire… Az emberi testrészekből házat építő Jack sztorija végős soron fikció, egy intellektuális lázálom, Lars von Trier elméjének művészi igényű projekciója. Kvázi magánügy, orvosi eset – sajnos, ezt beavatatlanok is láthatták. A Fateh Akin által ezennel bemutatott humanoid formájú véglény, Fritz Honka viszont valós személy (illetve már csak volt, szerencsére), s bár förtelmes cselekedetei és teljesen felesleges élete semmiképpen nem lehet példakép senki számára, mindenképpen tudnunk kell róla (mint ahogy “kollégáiról”, Klaus Barbieról, Andrej Csikatiloról, Ted Bundyról, vagy akár a magyar Kiss Béláról tudnunk kell, mert köztünk élnek, éltek, akár a szomszéd házban, lakásban).

Semmi szimbolista katyvasz, semmi elvonatkoztatás nincs tehát a török származású, kiváló német rendező filmjében, bár Az Arany Kesztyű realista műnek sem mondható. Akin megközelítéséra talán a szür-naturalizmus, vagy a grot-expresszionizmus jelző lenne a legmegfelelőbb, ha eme jelzőtákolás nem lenne fából vaskarika készítésének meddő kísérlete. Honka 1970-től ’74-ig terjedő “pályafutása” szinte tényszerűen soroltatik fel a filmben, ezen kívül semmilyen dramaturgiai jellegű belenyúlás nincs a történetben, az eseménytelen időszakok kihúzásán kívül. Viszont árulkodó, hogy Akin mennyire határozottan von cezúrát az erőszak ábrázolásában: Hona legbrutálisabb aktusait sohasem látjuk, bár az is igaz, hogy az odáig vezető “előjáték” is visszataszítóbb, undorítóbb, embertelenebb és brutálisabb, mint mondjuk -az általam amúgy igen kedvelt- Quentin Tarantino teljes eddigi életműve.

Ezzel szoros összefüggésben viszont elképesztően részletgazdag, karcosan hiteles, szinte fílinges Hamburg hírhedt St. Pauli negyedének hetvenes évek eleji hangulatának megteremtése. A címben szereplő Arany Kesztyű ugyanis egy kocsma, melynek egyik törzsvendége volt a súlyos alkoholista, de nemcsak ezért értelmileg gyenge, érzelmileg analfabéta, gnómtermetű Honka. A fél/alvilág bugyraiban szinte egész pályáján élvezettel kutakodó Akin hihetetlen műgonddal alkotta meg ennek a szinte rejtői (szinte nyóckerületi, amikor még volt rendes “nyócker”) késdobálónak a reprodukcióját, a mindenttudó, mindent látó csapossal, a válogatottan züllöt törzsvendégkörrel, kivénhedt, olcsó potyapiában áporodó, fogatlan kurvákkal és az olykor betévedő, lealjasulni szándékozó tengerészekkel. Charles Bukowski talán elégedetten grimaszolna ezeken a képeken, Tom Waits is elégedetten dörmögne, Aki Kaurismaki Fassbinderrel koccintana és Francis Bacon elrohanna festeni egy újabb képet. Legfeljebb tán Tarr Béla fitymálkozna, hogy “túl színes”. Otto Dix-i figurák tolonganak itt az állandó, masszív cigarettafüstben a korabeli nyálasan geil német slágerek dallamaira. Zavarbaejtően idillikus, szinte romantikus kép ez egy végletesen züllött, dekadens és cinikusan nihilista világról.

Viszont árulkodó a bukott gimnazistalány és a ráakaszkodó kis lúzer -enyhén didaktikus- melléktörténete, mert ők teszik igazából helyre ezt az egész filmet: Akin Fritz Honka sztoriján keresztül valójában leszámolni látszik minden romantikus maszlaggal, ami St. Pauli, és általában minden efféle bűnös “szórakozónegyed” köré szövődött a huszadik század második felében, és szövődik azóta. A két szűz félelemtől és izgalomtól táguló pupillákkal, de kíváncsiságtól hajtva, feltartóztathatatlanul buknak alá a mélybe és mocsokba és itt csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy viszonylag ép bőrrel megússzák a kalandot – egyelőre. “Kocsmaesztétikailag” tehát mindenképpen érdekes darab ez, amelybe viszont jégcsákányként ékelődik bele Honka viszolyogtató személye, és felfoghatatlanul borzalmas élete és “munkássága”.

Maga Honka figurája is olyan elrajzoltan groteszk, hogy nem is igen tudjuk hova tenni (a fiatal német színész, Jonas Dassler természetesen lubickol a hálás szerepben és több kilónyi maszkban). Bizarr, a szó szoros értelmében undorító lény, gyomorforgató még a nézése, sőt, a járása is, hát még a lakása. Amit meg róla megtudunk, abban végképp nem lesz semmi romantika. Csak az felfoghatatlan, indokolatlan, végletes brutalitás véres és bulvárlapok címoldalait idéző valósága, bárminemű feloldozás, valahonnan valahová tartás, bármilyen irányú jellemfejlődés teljes hiányával. Ezzel együtt azonban disszonáns összhatást kelt Akin -amúgy Arany Medvére is jelölt- dolgozata. Érdekes film, de lehetetlen szeretni. Megtekinteni pedig csakis erős gyomorral és idegrendszerrel ajánlott. 6/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Természetes ellenfény – Portréfilm Nádas Péterről

Október 3. és 6. között összesen tíz alkalommal lehet megnézni a Természetes ellenfény című portréfilmet Nádas Péterről a Cirko-Gejzír moziban. Az író-rendező Gerőcs Péter szavait idézve:

„Az első rész belép Nádas Péter szerzetesi elvonultságába: megmutatja szent-profán hétköznapjait kerti tevékenység, kapálás, babfejtés, vagy éppen főzés közben, mialatt meséivel végigkalauzol írói pályájának alakulástörténetén; mesél a nehézségekről, a szükséges elvonulásról és a szereplés gyötrelmeiről.

A második rész reflexiós keretet hoz létre az író körül, a klasszikus, beszélő fejes dokumentumfilm zsánerének segítségével. Szakmabeliek és ismerősök beszélnek, vitáznak Nádas Péter egykori barátságairól, pályájának négy fő állomásáról, publicisztikai és közéleti szerepvállalásáról, esszéisztikájának problematikusságáról.

A portré így, a kétféle fókusz együttes érvényesülésével válik teljessé.”

 

Kategória: Film, Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. szeptember

Úriember revolverrel (The Old Man & the Gun, 2018) – Több óriási ziccert is kihagyott David Lowery filmje. Legfőképpen az írandó a rendező számlájára, hogy vétkes módon elfecsérelte a már látványosan agg legenda, Robert Redford utolsó filmes jelenését (szerencsére, ezt Redford is átláthatta, így vállalt még filmet ezután is). Lehetett volna ez a film akár a zseniális, 1969-es Butch Cassidy és a Sundance Kid kvázi második része is, tekintve, hogy témája is igen hasonló (Forrest Tucker is valós személy és “foglalkozása” is hasonló volt). Paul Newman helyett itt egy kis bandát kapunk, de hát Tom Waits és Danny Glover ennél kaphatott volna és érdemelt volna ennél jóval nagyobb szerepet is… Van romantikus szál is, a remek Sissy Spacekkel, de igazából az sem lett rendesen levarrva. Illő és igen pontos karakter a sármos öreg bankrablót üldöző rendőr figurája is, de Casey Affleck sem kapta meg azt a teret, ami járna neki és karakterének. Forrest Tucker valóban elképesztő élettörténete is csak néhány hevenyészett jelenetet kapott, melyek erős koncepció és kohézió nélkül csak úgy lógnak bele a semmibe… Kifejezetten felmérgesített a film, mert annyira látszik benne akár több filmre is bőven elegendő ötlet és történet, amiből viszont szinte semmi nem valósul meg. David Lowery mondjon le! 3/10

Hatalmas kis hazugságok – 2. évad (Big Little Lies, Season 2, 2019) – Azért az már elég brutális, hogy egy ilyen “piszlicsáré” kis tévésorozatban egymás sarkáról tapossák le az Oscar-díjas színésznők a Gucci szandálokat… Hiszen megérkezett Meryl Streep is a sorozatban, ő önmagában már gyűjtőnek számít Oscar-ügyben, de Reese Whiterspoon, Nicole Kidman is szobortulajdonos, miközben Laura Dern csupán jelölve volt a legjobban számontartott filmes elismerésre – igaz, ő kétszer is. Élményszámba megy, hogy teljesítményük is megfelel hírüknek, különösen Meryl kekeckedő nagyija (s)üt, de Nicole is szépen odatette magát, különösen a végkifejlet tárgyalási jelenetében. De Shainele Woodley és Zoë Kravitz is szépen odateszi magát az első évad történéseit (amit WIM így láttott, én pedig így) lekerekítő, beteljesítő és picit meg is magyarázó második évadban – amit én így, ismerve és megszokva az előzményeket, kifejezetten élveztem. Én nem látok ebben a történetben harmadik évadot, bár találni nyilván lehet, ha valakik keresnek benne… A sztori végül is logikusan felépített, jól megírt nívós munka, a színészi játék elsőrangú, a fényképezés stílusos és látványos, a zenék továbbra is fílingesek. Elég árnyaltan, sokrétűen, minden pátosztól és szemforgató álszentségtől mentesen, kendőzetlenül mesél nekünk ez a sorozat a házastársi erőszakról, a szexről, az anyai érzésekről és egyáltalán a nőségről – talán nemcsak nőknek. 8/10

A szolgálólány meséje – 3. évad (The Handmaid’s Tale – Season 3, 2019) – Való igaz, lassú és vontatott A szolgálólány meséje (1. évad, 2. évad), s lassan már Elisabeth Moss (a képen) elképesztően sokszínű arcára és leheletfinom rezdülésekre épülő mimikájára épülő, markáns vizualitás is önmaga paródiájának tetszik. Igaz az is, hogy az első évad(ok) sokkját itt már átveszi Fredé (Offred), illetve most már Josephé (Ofjoseph?) küzdelmének meséje, a bigott, fallokrata, nőgyűlölő, álszent vallásos diktatúra is már csak a mi kis magyar valóságunkkal való állandó összehasonlítgatássá “szelídült” – azért ez még mindig üt. Brutálisan. A végén. 8/10

Itthon, édes otthon (This Is Where I Leave You, 2014) – Szellemes párbeszédekkel megírt, szórakoztató és okos családi tragikomédia Shawn Levy filmje, mely azonban minden -számomra nyilvánvaló erénye ellenére- csak alig találkozott a nagyközönség tetszésével. Oké, Adam Driver neve behozott egy csomó fiatal Star Wars-rajongót. Lézerkardozás viszont nincs a filmben. Jason Bateman hozta a Másnaposok másnapos nézőit, viszont egy kissé blaszfém gandzsázáson kívül elmarad a hányásban való fetrengés. Az antiszemiták már megint felhorkannak, hogy már megint a zsidók “hencegnek” zsidóságukkal, holott csupán arról van szó, hogy egy zsidó származású filmes családi témájú története érthetően egy zsidó származású, de zsidóságát már csak nyomokban és felületesen gyakorló család körében játszódik. Jane Fonda pedig a homoszexualitást “reklámozza”… Skandalum. Nyilván ez nem is egy olyan film, amire díjakat szokás szórni, de benne hétköznapi, csetlő-botló, de esendőségükben szerethető karakterek oldanak, vagy csak élnek meg benne hétköznapi kríziseket, pont olyanokat, amelyekbe mi, nézők is kerülünk, nap mint nap. Éppen ezért tanulságos és okos, életben gyökerező humora miatt szórakoztató a film. 7/10

Sarkvidék (Arctic, 2018) – Delta-főcím másfél órában. Mondjuk, Mads Mikkelsen nélkül majdnem nézhetetlen kaland lenne ez a sarkvidéki robinzonád, mert benne tényleg megvan az a megmagyarázhatatlan kisugárzás, őserejű életösztön és nyilvánvaló férfiasság, ami egy ilyen minimalista sztorihoz minimálisan szükséges. És őt lehet nézni is, mert szavak és tulajdonképpen bármiféle írói és rendezői gondolat nélkül is képes közvetíteni valami elemi erejűt, amiről azt hihetjük, hogy valami történt az elmúlt másfél óra alatt. Mads igazi színész. Sajnos, az író-rendező Joe Penna viszont alig nevezhető írónak, vagy rendezőnek. Ami tényleg számít a filmben, az Mads Mikkelsen, valamint a fagyosan gyönyörű sarkvidéki táj. Ezeken viszont nincs mit rendezni, hiszen megállnak “saját lábukon”. 5/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | 2 hozzászólás