Ozark (Ozark, Season 1-2, 2017-2018)

Valahogy átsiklottam ezek az Ozark című sorozaton, ezért a mai, ínséges időkben kifejezett meglepetéssel fogadtam ezt az általam főleg kakipuki vígjátékokból ismert Jason Bateman főszereplésével készült krimiszériát. A történet főszereplője egy sótlan üzletember, olyan arccal, hogy simán rábíznád utolsó filléredet is. A vicc az, hogy valószínűleg még milliomosként is szállnál ki a bizniszből, mert a pasas valóban tisztességes (Bateman arca, karaktere engem végig Bajnai Gordonra emlékeztetett… 😀 ), már a megbízói irányában, ugyanis tevékenysége elsősorban pénzmosásra irányul. Ő kezeli az egyik legnagyobb mexikói drogkartell pénzét. Ott pediglen nem lehet hibázni. Nem is ő hibázik, hanem a partnere, mégis Marty Byrde-nek (Bateman) kell menekülnie, családjával együtt, a kies(nek hitt) ozarki tóvidékre. A kartell elől azonban nem lehet elbújni, ráadásul ott vannak az ozarki helyi erők, akik nem nézik jó szemmel a betelepülő idegeneket…

Bírom az efféle amerikai “suttyóföldén” (közép-délnyugaton) játszódó történeteket, ugyanis rendszerint “az amerikai álom” valódi arcát mutatják, azt a közeget, amely valójában képviseli a világ vezető hatalmának “nemzettestét”, ahol a nappaliban a falon lóg a shotgun, pont a kis komód felett, melyen a Biblia fekszik, de a pincében tuti van még néhány M15-ös is, mert kitudhassaaztat. Trumpland. Bill Dubuque és Mark Williams sorozatának első évada műfajilag pontos, témájában újszerű, hiszen a pénzmosás különféle technikáit teszi meg egyik fő cselekményszervező elemévé, használ bizonyos sablonokat, de mégis fordulatos, izgalmas történet.

A második évad tartja azt a színvonalat, amit az első évadban hozott, bizonyítva egyben, hogy nem árt, ha egy sorozat készítői előre tudják, hogy sztorijuk hány évadot fog megélni (hármat). És ezt rendesen végig is gondolják… Maradnak továbbra is a meghökkentően meglepő fordulatok, valóban meglepő karakteráldozatok, ám a közép-nyugati vállalkozásépítés és az ezzel összefüggő korrupció, valamint a szervezett bűnözés által termelt pénzek tisztára mosása, mint eddigi fő irányvonalak mellett hangsúlyosabb szerepet kapnak az ezzel szorosan összefüggő magánéleti, illetve családi problémák. Nem túl gyors ritmusú, de kifejezetten fasza széria ez, mely azért üt, amikor ütnie kell. Eddig: 8/10

Kategória: Film, Tévé | Címke: | 1 hozzászólás

Az új pápa (The New Pope, 2019)

Valójában Az ifjú pápa című szériának második évadáról van szó, amikor Az új pápa című sorozatot emlegetjük. Annak végén az alkotó (bár nyugodtan mondhatnánk azt is: teremtő) Paolo Sorrentino megölte (oké, csak kómába küldte) a címszereplőt, Lenny pápát (Jude Law), most jön tehát az új (John Malkovich), egy legalább annyira excentrikus, ám névleg mégis középutas pápa, hogy aztán … stb. (A képen John Malkovich és Jude Law között a történet kulcsszereplőjét, Voiello bíborost zseniálisan alakító Silvio Orlando.)

Ha szigorúan nézzük az új évad cselekményét, gondolhatjuk azt is, hogy ezúttal Sorrentinóék sokszor csak fércelgettek – ez azonban ezúttal nem is érdekes igazán. És nem is állja meg a helyét, persze, az átlag néző nehezen veszi be ezt a fajta laza, nem feltétlenül a szájbarágós -lineáris- történetmesélésre koncentráló modort, amiben Sorrentino alkot. Filmjeit, így ezt is, az olykor esszészerű, máskor anekdotikus vagy éppen elmélkedő gondolatfolyam, a mozifilmeket lepipáló látvány, a hangvételhez méltón provokatív, egyben változatos, de mégis jellegzetes zeneválasztás és a semmihez sem hasonlító pimasz, pikírt humor tökéletes egysége jellemzi – ezért szeretjük. A bigott katolikusok ettől még höröghetnek a provokatív és nyilvánvalóan túlzó (?) jeleneteken, észre sem véve, hogy eközben Sorrentino olyan alapvető, fontos dolgokat fogalmaz meg a valódi hitről, a katolikus vallásról és főleg az egyházról, mint előtte kevesen és csak a legzseniálisabb gondolkodók és művészek. 9/10 (Csak azért nem 10/10, mert azért az első évadot nem tudta felülmúlni – és igazából nem is látok többet ebben a témában.)

Kategória: Film, Tévé | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Saját szoba – A ki***tt világ vége (The End of the F***ing World, 2017-2019) – frissítve!

Előzetes benyomásaim alapján kegyetlenül betegnek nézett ki ez a netflixes sorozat, ugyanis a felirat ellenőrzése közben mindig a legdurvább jelenetekbe sikerült kattintanom. Nyakig véres kamaszok itt, macskagyilkosság ott, megint egy vértócsa – kontextusból kiragadva persze, mint a becsapós trailerekben, de ezek után talán érthető, hogy nem holmi kedves tinirománcra számítottam. Pedig ez az elrajzolt, fekete humorú, helyenként tényleg brutális sztori mégiscsak két fiatal tétova egymásra – és önmagára – találásának története. Nyerseségében is bűbájos road-movie, egyenesen a felnőttlétbe.

Charles Forsman azonos című, meglehetősen minimalista képregénye volt az alap, legalábbis az első évadé, ezzel áll összhangban a szétdarabolt elbeszélésmód, a lakonikus szóbeli megnyilatkozások, kimerevített képek, sőt még a színészek szenvtelen játéka is kitűnően passzol Forsman sematikus rajzaihoz. Az epizódok a maguk szokatlan rövidségével (cirka húsz perc) így sebtében odafirkantott skiccekknek tűnnek, ám ez a vázlatosság kifejezetten jól áll a The End…-nek amelynek stílusa egyszerre idézi a szintén brit Submarine angol humorral súlyosbított franciás lazaságát és Wes Anderson abszurdjait.

Meglehet, hőseink emlékeztetnek kicsit Bonnie-ra & Clyde-ra (és még egynéhány kollégájukra), szerencsére azért mégsem született gyilkosok, csak két magának való, szeretetre éhes tizenéves, aki elhatározza, hogy világgá megy. Elegük van a családjukból, telefonon lógó kortársaikból, a meg nem értettségből, az egész ki***tt világból. Alyssával (Jessica Barden) otthon a kutya sem törődik, az apja rég kilépett az életükből, anyja meg egyfolytában az új partnerén csüng, aki mellesleg egy tapló. Jamest (Alex Lawther)  halálosan idegesítő faterja egyedül próbálja nevelni – no meg szeretni is a maga fárasztó módján -, hogy az édesanyjával mi lett, csak később tudjuk meg.

Jamesnek meggyőződése, hogy pszichopata: nincsenek érzelmei, továbbá előszeretettel öldös kisebb állatokat. Most éppen szintet ugrana, valami nagyobbal szeretne végezni, így pont kapóra jön neki Alyssa, aki vele akar megszökni otthonról. Két tanácstalan kamasz; nincs úticél, nincsenek követendő normák, semmi támpont – kizárólag egymásra számíthatnak. Ellopott kocsival és merőben különböző motivációkkal vágnak neki az útnak. A szabadságtól mámoros Alyssa a kissé mulya Jamesben a segítő társat, ám a fiú őbenne csak a macskánál nagyobb áldozatot látja, és folyton a tervezett gyilkosság részletein töpreng – egészen a 3. epizódig. Az itt beütő végzetes fordulat eredményeként a srác végül is megnyugodhat, hogy mégsem pszichopata, ezt leszámítva azonban minden totálisan elcsesződött.  Embert ölni nem ugyanaz, mint papagájt, sőt, valami nagyon-nagyon rossz dolog. Törvényen kívüliekként menekülnek tovább, nyomukban egy bonyolult érzelmi életű rendőrpárossal.

Kalandjaik során csupa hitvány alakba botlanak (Alyssa apját is beleértve); előbb-utóbb sejteni kezdjük, hogy ez a két, elsőre pszichopatának/szociopatának gondolt gyerek talán a legnormálisabb ebben a beteg világban. Lelkileg sebzettek, de erkölcsi érzékük egészséges. Sok viszontagságot, csalódást kell átélniük, míg a végére, gondosan rajzolt jellemfejlődés során, levetik szélsőségeiket és megtanulnak bízni egymásban, egymás bizalmatlan méregetésétől eljutnak az életre-halálra szóló feltétlen ragaszkodásig. Belső monológjaikból folyamatosan értesülhetünk róla, ki mit gondol a másikról (szinte látjuk a felugró szövegbuborékokat): a kezdetben ellentétes vélemények szépen lassan összhangba kerülnek. Imádnivaló Alyssa flegmasága, dühös őszintesége; többnyire ő beszél, mellette James csak akkor szól, ha kérdezik, inkább a gondolatait halljuk. Jessica Barden és Alex Lawther karaktere végtelenül szerethető, mindkettejük telitalálat: Barden igazi cserfes, mocskos szájú tinédzser, Alex Lawther meg egy kiköpött introvertált tizenéves (pedig már jóval túl vannak a húszon).

A sztori eleve fanyar hangulatú, ám a mélabús kísérőzenék (Graham Coxon remek soundtrackje rövid idő alatt toplistás lett) kimondottan balladaszerűvé teszik – okkal, hisz a fenyegetettség, a félelem, hogy ebből egyikük sem fog jól kijönni,  egész idő alatt ott lóg a levegőben. Az első évad gyönyörű lezárása meg is hagyja ezt a lebegést. James futása a Négyszáz csapást juttatja eszünkbe, megidézve ezzel (csöppet sem véletlenül) a francia újhullám szellemét, ahol a szökött szerelmesek számára mindennél fontosabb érték a szabadság – aztán meg tudjuk, hogyan járnak.

Csakhogy ennek a világnak két vége is van: hiába terveztek egy évadot, a siker meghozta a másodikat. Nem lett éppen rossz a folytatás, bár a rajongók etetésén túl nincs sok értelme; kevesebb a humor, több a melankólia, igaz, abszurd helyzetekben itt sem szűkölködünk. Két év telt el, kamaszaink felnőttek, érettebbek, megtörtebbek. Találkoznak egy náluk is megtörtebb emberrel, Bonnie-val (Naomi Ackie), az újabb fura figura másfajta feszültséget hoz a történetbe. A karakter kidolgozott, a cselekménynek megvan a kellő íve, az eddig nyitva hagyott szálak elvarródnak. A második befejezés közel nem üt akkorát, mint az első, és a létjogosultsága is megkérdőjelezhető, de reméljük, ez már végleges. Charlie Covell forgatókönyvíró a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet. Bízzunk benne, és elégedjünk meg a felejthetetlen első évaddal, plusz egy tisztességesnek mondható másodikkal. 8/10

efes szerint: Tulajdonképpen ugyanazt gondolom, mint amit WIM kollegina leírt fenti remek posztjában. Annyit tennék csak hozzá, hogy nem igazán értem, hogy miért kellett 20 perc körüli részekre szétszabdalni egy évadot, mikor egybenézve éppen egy komplett mozifilm hosszát teszi ki az anyag. Egy ok lehet minderre, hogy eleve mobiltelefonos megtekintésre szánták az alkotók, mittudomén, suliba menet pont lecsúszik egy rész az adott 7-es buszon… Egyébként szerettem. 8/10

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | 2 hozzászólás

Nyomorultak (Les misérables, 2019)

Kétfajta film létezik: az egyikben menekülünk a valóságból, a másikban viszont szembesülünk vele. Az egyik hazugság, fogalmazzunk csak pontosan, a másik -jó esetben- igazság, legalábbis annak egyfajta hiteles vetülete (hiszen igazság annyi van, ahányan vagyunk). E kettő elegye a film, amit ugyebár annyira szeretünk. Lumieré-ék megrémítették közönséget azzal, hogy megmutatták nekik, milyen az, amikor szembejön velük egy szörnyűséges, pörfögő mozdony, Mélies viszont addig soha nem látott álomvilágba repítette őket, akár egyenesen a Holdra.

Gondolom, nem kérdés, hogy a Nyomorultak a valósággal szembesíti a nézőt. Nem lövök le túl nagy poént azzal, ha elárulom, Victor Hugóhoz csak annyiban van köze e filmnek, hogy a -valóságban is megtörtént- filmbeli események kulcsszereplői egy bizonyos Victor Hugo Általános Iskolába járnak, Párizs egyik elővárosában, Montfermeilben. Ma. Illetve tegnap, 2008-ban. Maga a cselekmény csak nagy vonalakban passzítható Hugo klasszikus regényére, romantika pedig végképp nincs benne. Egy szál se. Beszédes a nyitójelenet: Franciaország labdarúgóválogatottja megnyerte a focivébét, a Champs-Élysées-t ellepte a győzelmet eufórikusan ünneplő tömeg, százezernyi francia trikolór leng és százezernyi torok üvölti a Marseillaise-t. Százezernyi torok, szinte kivétel nélkül algériai, marokkói, szudáni, szenegáli, elefántcsontparti, kameruni és kit tudja, még honnan származó francia torok. S mindezt egy maláji származású francia filmezi: Ladj Ly.

Ennyit az örömről, mert a továbbiakban ebben már nem lesz része a történet szereplőinek. A lepukkant panelgettót felügyelő rendőrpáros új tagot kap. A két dörzsölt, részen a helyi körülményekben is érintett zsaru rögtön bele is viszi a zöldfülű kollégát a tutiba. Egy szokásosnak induló, piti helyi ügy azonban tragikus fordulatot vesz, az egyik zsaru pillanatnyi zavarodottságában meglő egy helyi srácot – az esetet ráadásul látta a srác bandája, és azt fel is vette egy olcsó, kínai drónjával mindent felvevő magányos fiú is. A zsaruk menteni próbálják magukat, nem számítva arra, hogy magát, a pusztító káoszt szabadították el egyetlen, óvatlan pillanatban.

Nem véltelenül keltett nagy feltűnést Ly filmje, ugyanis hihetetlen erővel, pontosan és hitelesen tudta megragadni ezt az etnikai, vallási, egzisztenciális és kulturális feszültségektől állandó robbanásveszélyben lévő problematikát. Ebben nylván segítségére volt, hogy tökéletesen ismeri a történet helyszínét, jellegzetes helyi karaktereit és a helyi életkörülményeket, tekintve, hogy őmaga is itt nőtt fel. Bár a legtöbb szereplő csak néhány jelenetre tűnik fel, mégis plasztikus képet kapunk fő személyiségvonásairól, életéről, értjük életének tetteit és látjuk sorsának predesztinált alakulását. Egyetlen, akár egy félmondatot is kapó karakter sem csak ilyen, vagy olyan, mindenkiben rögtön érezzük a jó és a rossz egyidejű meglétét. A narkódíler lepacsizik a zsarukkal és amikor a zsaruk bajba kerülnek, a narkódíler siet segítségükre. A piac helyi “csókolomsanyibácsija” egyszerre érdekelt orgazdaságban, piti bűnügyekben és a helyi közösség rászoruló tagjainak önzetlen megsegítésében. A sufnimecsetet üzemeltető kebabos ma már köztiszteletben álló, valódi lelki vezető, bár néhány éve még gyilkosságért ült…  Szóval, semmi sem leegyszerűsítő fekete-fehér.

Rendkívül feszes ritmusban, kőkemény, kegyetlenül drámai szituációkon keresztül zuhanunk bele e film által abba a morális útvesztőbe, mely annyira jellemzi a hajdani gyarmattartó birodalmak mai társadalmait (de úgy általában a fejlett társadalmakat). Annyit leszűrhetünk Ly filmjéből, hogy az erőszak semmit nem old meg. Mérhetetlen mennyiségű türelemmel, hideg fejjel és állandó készenlettel a legelfogadhatatlanabb kompromisszunokra és párbeszédre, talán túlélhetjük. Rendkívül hiteles, árnyalt és sokszínű társadalom- és karakterrajz, önazonos színészi teljesítmények és a mai, “sárgamellényes”, randalírozó, kukákat borogató, Molotov-koktélt hajigáló valóság naturalisztikus megjelenítése jellemzi ezt a remek mozit, mely minden száraznak hitt dokumentarizmusa ellenére is karfaszorongatóan izgalmas, székbe szögező élmény. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Az első áruló (Il traditore, 2019)

Lassan harminc éve már, hogy bizonyos Giovanni Falcone gépkocsija felrobbant a szicíliai Capaci közelében az autópályán. A hír megrázta a teljes nyugati világ közvéleményét, bejárta világsajtót, hiszen nem egyszerű balesetről volt szó, hanem merényletről, melyet a törvény és az igazságszolgáltatás ellenében hajtottak végre sötét, bűnös erők, akiket nyugodtan nevezhetünk maffiának, vagy ahogyan ők szeretik magukat hívni: a Cosa Nostrának. Falcone vizsgálóbíró volt, akit nem véletlenül neveztek életében “sétáló halottnak”, ugyanis pályája jelentős részét a szíciliai szervezett bűnözés felszámolásának szentelte, és ebben igen szép, jelentős eredményeket is fel tudott mutatni. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy ez a tevékenység nem egyszerű nyomozati munka, holmi hétköznapi bűncselekmény felderítése, hiszen köztudomású, hogy a klasszikus szicíliai maffia (valamint a többi, hasonló más olasz bűnszervezet) ezer és egy szállal szőtte és szövi át a teljes olasz közéletet, a politikától az igazságszolgáltatáson keresztül a gazdaság minden területéig. Állam az álamban, vagy inkább állam az állam fölött.

Nem Falcone bíró a fő alakja Marco Bellocchio monstre filmjének, Az első árulónak, de ő is megjelenik az adott pillanatban, hogy sikerrel bírja szóra Tommaso Buscettát, akit a Cosa Nostrában betöltött egyszerű közkatona státusza ellenére “két földrész főnökének” is neveztek, és akinek hosszas, kimerítő jellegű “árulása” -feltáró erejű beismerő vallomása- komoly csapást mért a sérthetetlennek hitt szicíliai maffiára. Ő volt szinte emberemlékezet óta az első maffiózó, aki bizonyos okból megtörte az egyik legfontosabb maffiatörvényt, a hallgatás parancsát, az omertát. Hogy mi is ez a “bizonyos ok”, azt Bellocchio sok-sok díjra jelölt és néhányat el is nyert filmje fejti ki, meglehetősen aprólékos hitelességgel.

Azt hihetnők, hogy egy ilyen bűnös bandáról, mint az (mi nevezzük csak egyszerűen) olasz maffiáról nem is igazán készülhetnek leleplező erejű filmek, de ez nem így van. Ott, a helyszínen természetesen nem érdemes rákérdezni a helyi arcoknál, hogy igaz-e ez, meg hogy is volt az, amikor a corleone-iak összecsaptak a palermóiakkal, mert azért ez a kíváncsi érdeklődés az idegennek komoly problémákat okozhat, de az olasz maffiózó karaktere ma már egy külön toposz a filmművészetben, ezt kijelenthetjük. A romantikus és/vagy kalandos, ám csak hozzávetőleges valóságtartalommal bíró mesék tömegei mellett még realista, tényszerű ábrázolásban is több film készült róluk, a hajdani legendás Polip című tévésorozattól például a Gomorráig. Ez alkalommal azonban még a nevek, helszínek és események is tényszerűen, kronologikusan stimmelnek. Bellocchio filmje tehát tulajdonképpen a valóságban megtörtént események hiteles reprodukciója. Érdekes azonban, hogy a film összhatásában mégsem mondható száraz, dokumentarista ténysorolásnak. A figurák és az olykor brutális, máskor hihetetlen események ábrázolása, megjelenítése olykor már olyan szinten, oly mélyen naturalisztikus, hogy az a nem-olasz nézőben kifejezetten groteszk, szinte abszurd hatásúnak mutatkozik. A jellegzetes két kézzel mutogató olasz gesztikuláció, az elrajzolt, túlzó hatásokban, érzelmekben megnyilvánuló, még a bírósági eljárásokat is átható temperamentum, a még olaszok számára is érthetetlen szicíliai dialektus hivatalos használatában rejlő komikum és más, szinte már paródiának ható momentum kifejezetten szórakoztató alkotássá teszi ezt a két és fél órás, elvileg száraz, dokumentarista jellegű mozit. Hozzá kell tenni, hogy mindezek egyáltalán nem csorbítják a téma hitelét és az olykor a kép sarkában feltűnő bodycount által is belénk sulykolt, emberéletekben számolt brutalitását.

Remek a címszereplőt, Tommaso Bruscettát alakító Pierfrancesco Favino teljesítménye is, de szuper pofákat láthatunk a mellékszerepekben is (bár az évtizedeken átnyúló történethez szükséges öregítésre nem fordítódott elég figyelem…). Eredeti hangon muszáj viszont nézni a filmet, hiába nem értünk olaszul, az élmény így, originális hangzó környezetben üt igazán és egészen biztos, hogy egy életre megtanuljuk, hogy a Bruscettát még véletlenül se ejtsük Bruszkettának, csakis Brussettának. Akár három s-sel is, abból baj nem lehet… 9/10

Kategória: Film | Címke: | 3 hozzászólás

Filmnapló – 2020 február

Ozark – 1. évad (Ozark, Season 1., 2017) – Valahogy átsiklottam felette, ezért a mai, ínséges időkben kifejezett meglepetéssel fogadtam az általam főleg kakipuki vígjátékokból ismert Jason Bateman főszereplésével készült krimiszériát. A történet főszereplője egy sótlan üzletember, olyan arccal, hogy simán rábíznád utolsó filléredet is. A vicc az, hogy valószínűleg még milliomosként is szállnál ki a bizniszből, mert a pasas valóban tisztességes (Bateman arca, karaktere engem végig Bajnai Gordonra emlékeztetett… 😀 ), már a megbízói irányában, ugyanis tevékenysége elsősorban pénzmosásra irányul. Ő kezeli az egyik legnagyobb mexikói drogkartell pénzét. Ott pediglen nem lehet hibázni. Nem is ő hibázik, hanem a partnere, mégis Marty Byrde-nek (Bateman) kell menekülnie, családjával együtt, a kies(nek hitt) ozarki tóvidékre. A kartell elől azonban nem lehet elbújni, ráadásul ott vannak az ozarki helyi erők, akik nem nézik jó szemmel a betelepülő idegeneket… Bírom az amerikai “suttyóföldén” (közép-délnyugaton) játszódó történeteket, ugyanis ezek “az amerikai álom” valódi arcát mutatják, azt a közeget, amely valójában képviseli a világ vezető hatalmának “nemzettestét”, ahol a nappaliban a falon lóg a shotgun, pont a kis komód felett, melyen a Biblia fekszik, de a pincében tuti van még néhány M15-ös is, mert kitudhassaaztat. Trumpland. Bill Dubuque és Mark Williams sorozata műfajilag pontos, témájában újszerű, hiszen a pénzmosás különféle technikáit teszi meg egyik fő cselekményszervező elemévé, használ bizonyos sablonokat, de mégis fordulatos, izgalmas történet. Lesz róla önálló poszt is, csak megnézem a második/harmadik évadot… 8/10 

A hentes, a kurva és a félszemű (2017) – Sem a közönség, sem a kritika nem pörögte nagyon széjjel magát Szász János filmjén, úgy gondolom, érdemtelenül. Messze nem hibátlan alkotás, de amiben jó, azzal van olyan jó, mint sok más olyan mozi, amit amúgy sokkal magasabbra testálnak, mint ahová való. Tény, hogy nagyon látszik az, hogy ezzel a filmmel Szász fel akart kapaszkodni egy vonatra, a kosztümös történelmi zsánerek divatjára, szerintem a jegy is ott van a zsebében, ám a kalauz elfordult tőle… Pedig erős a sztori, tulajdonképpen jól is van elmesélve. Jó a három fő karakter, mind színészi, mind rendezői/írói szempontból. Jól néz ki a film fekete-fehérben, Máthé Tibor helyenként egészen zseniális képeket mutat. Igazából a legnagyobb problémája a filmnek a határozatlanság: Szász nem tudta eldönteni, hogy akkor most marad a kezdeti, némafilmeket idéző groteszk, ám dokumentarista modorban (amit pl. Coenék olyan jól csináltak az O Brother Where Art Thou-ban), vagy pedig lemegy explicit brutálba (mint ahogy le is ment). Ez a hangvételek közti pendlizés végül az egész film összhatását gyengítette – ami azonban még így sem volt rossz élmény. 7/10

Túl nagy család (It Runs in the Family, 2003) – A 103 éves korában elhunyt Kirk Douglas emlékére vetítette az egyik tévé ezt a filmet, mely az öreg “Spartacus” egyik utolsó filmszerepe volt. Én szerettem ezt a mozit, bár azt is világosan látom, hogy tipikus példa ez arra, amikor nem jut eszünkbe semmi eredeti, dobjuk fel a témát tehát egy érdekes szereposztással. Fred Schepisi kissé közhelyes családtörténete tehát elsősorban azért érdekes, mert együtt játszik benne a nagyapa, Kirk, a nagymama, Diana Douglas, az apa, Michael Douglas, valamint az unoka: Cameron Douglas. 7/10

Élősködők (기생충, Parasite, 2019) – Nem is emlékszem, hogy valaha is ennyire egyet értettem volna film díjazásával. Sokak számára ugyan meglepetés volt Bong Joon Ho dél-koreai filmjének filmtörténelmi jelentőségű Oscar-díja, pedig ez azért lógott a levegőben (és nemcsak a Cannes-i Arany Pálma miatt). Egész egyszerűen nem volt bölcsebb döntés a filmes bulvársajtót elöntő Az ír vs. Joker párviadalban, mint kihozni ezt a filmet a legfontosabb kategóriában, először nem angol nyelvű filmként az Oscar-díj történetében. Szinte másodlagos szempont, hogy innen nézve Scorsese filmje, de a körülrajongott Joker sem több unalmas, ötlettelen blöffnél. Bong Joon Ho mind kreativitásban, mind tartalomban magasan a többi film fölé nőtt. Olyan lazán, görcsmentesen elegyíti Tarantino stílusokat és műfajokat elegyítő, virtuóz filmkészítési attitűdjét a pengeéles, globális értelemben adekvát társadalomkritikával, hogy abban hiba nincs. Mit is tehetne egy ilyen film tornacipős alkotója a Gucci, Versace és Armani ancúgok forgatagában, minthogy reggelig igyon… (ahogyan ezt a díj átvétele után nyilatkozta). Folyamatosan Móricz Zsigmond Tragédia című novellája járt eszemben, miközben néztem a filmet, amiben Kis János, a béres akarja kienni az uraságot vagyonából, egy lakodalom alkalmával… (A képen jelenet a filmből.) Bong Joon Ho ugyanezt meséli el, mai viszonyok között – ugyanolyan tanulsággal. 10/10

Django (2017) – Miközben Étienne Comar filmje külsőleg szép, szándékaiban tiszta, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy a legkevésbé szól arról, hogy kicsoda volt Django Reinhardt, a swing európai királya, a világ legjobb gitárosa. Kapunk egy történetet arról, hogyan úszta meg Párizs náci megszállását, illetve a biztos halállal egyenlő német koncertkörútra való “barátságos” meghívást, de ez mindössze néhány pillanatfotó, semmiképpen nem portré, vagy életrajz. Viszont sok benne a zene, Reda Kaleb elég jól le is vette Django sajátos gitártechnikáját (bár ilyen görcsösen képtelenség bármilyen zenét játszani), Palya Bea is énekel egyet, de színészként sem esik ki a képből – az összkép tehát nem rossz, csak kicsit sovány. A cigány holokausztról szól ez a film inkább, és ez mindenképpen üdvözlendő. 7/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A hegyek szigete (La Gomera, 2019)

Igen erős a gyanúm, hogy Corneliu Porumboiu ez alkalommal a gombhoz varrta a kabátot. Valóban létezik a kanári-szigetekhez tartozó La Gomera szigeten egy ősi kommunikációs forma, mellyel nehéz időben, telefon és egyéb távközlés híján a helybéliek egy sajátos füttynyelven adtak át egymásnak sokszor bonyolult információkat. Nem egyedi közlésforma ez, szerintem akad efféle a Fogarasi-havasokban is, de az alpesi jódliéneklés is valahol innen fakad; azt pedig bizton ismerjük, hogy hajdan börtönben ülő kedvesnek is üzentek hasonló módon a kint várakozók. A román film egyik érdekes egyénisége azonban valamilyen okból a távoli La Gomera füttyögéseit választotta és utólag fércelt hozzá egy történetet. Szóval lett kabát a gombhoz, bár abban nem vagyok biztos, hogy a kabát megy is a gombhoz…

Miközben Porumboiu korábbi filmjeiben, A kincsben és a Rendészet, nyelvészetben a mai román valóságot karcolta meg igen mélyen és adott róla plasztikus látleletet, addig ebben az új filmjében, A hegyek szigetében mindössze a rendőri korrupciót tartja meg, de azt is csak azért, hogy egy országokon átívelő, kábítószerből származó szajré-történet cselekményének legyen egyik mozgatórúgója. A film ezúttal egy zsáner, egy meglehetősen szimpla szajréfilm, melyben más, főleg nyugati példákból ismert klisék román újrahasznosításának lehetünk szem- és fültanúi. Egy korrupt rendőrt megkönyékez egy igen dekoratív nő, hogy segítségével kiszabadítsa drogügyletek miatt letartóztatott férjét, de még inkább azért, hogy megszerezze férjének drogügyletekből származó pénzét… Hogy ehhez aztán hogy jön a La Gomerai-i füttynyelv, az legyen a film titka.

Miközben olykor felszínre bukkan a cselekmény során Porumboiu sajátos, fanyar humora és híres filmidézetekkel és utalásokkal fűszerezi a történetet, sajnos, nagyon látni azt is, hogy ezúttal a bicskája beletört a mondandóba. A műfaji filmek, zsánerek szabályrendszerei viszonylag rugalmasak, de ez nem jelenti azt, hogy ész nélkül tágíthatók. Vannak márványba vésett törvények, amiket be kell tartani, mert nélkülük nem működik az adott történet, adott zsánerként. Ilyen például a logikus cselekményvezetés, és -szervezés, a karakterek felépítése – nos, ezekben nem jeleskedik a jeles román rendező. Színészi értelemben sem lehet dicsérni a filmet, talán csak Catrinel Marlont, de nála is sokat nyomnak latba tökéletes testi adottságai. Persze, nézhetném stílus-, vagy műfajparódiaként, és akkor minden egyből jobban működik – viszont akkor azt nem értem, hogy miért veszi ezt az egészet ilyen komolyan? Mit mondjak? Jó a film zenéje. 5/10

Kategória: Film | Megjegyzés hozzáfűzése