Annak idején egy jófej kistanárnő ajánlotta elolvasásra az Életben maradtak című könyvet, mely egy argentin rögbicsapat túlélőjátszmáját mesélte el: ők az Andok csúcsai között zuhantak le repülőjükkel, hogy aztán néhányan végig is játsszák a játékot, miután a többség ottmaradt. Kéthónapnyi szenvedés, élelem nélkül, minek után még kannibalizmus is előfordult – ahogyan a valóságban, hiszen a regény valóban megtörtént eseményt mesélt el. Ez a most Netflixen futó, eredetileg a Showtime-on bemutatott Túlélőjátszma letagadhatatlanul ennek fiktív variációja.
Alkotói, Ashley Lyle és Bart Nickerson két dologban gondolták tovább a történetet. Itt egy leány focicsapat zuhan le valahol a Sziklás-hegységben, ami már önmagában hordozza az erdőben bolyongós, sikoltozós tinihorrorok kliséjét, a lányok között szintén közhelyes, vérre menő rivalizálással és hisztérikusan kitörő érzelemzuhataggal, megfejelve ezt az egészet az erdőben bolyongás misztikus hozadékával, lásd még Evil Dead, és társai. Ami számomra érdekesebb, az a másik “újítás”, mely szerint a cselekmény másik fő vonulata a túlélők évtizedekkel későbbi életét követi végig, hogyan dolgozták fel azoknak a szörnyű napoknak történéseit (minden, ami az Életben maradtak túlélőivel és áldozataival megtörtént, csak négyzetre emelve). Az első évad éppen e másik szál miatt kifejezetten izgalmas volt, jók a színészek (különösen Christina Ricci kis kreténje tetszett), meghökkentők a fordulatok. A második évadban azonban túlsúlyba került az erdő szellemének misztériuma, meg egyéb nu age-es baromságok, amiktől amúgy is könnyen kapok sikítófrászt, úgyhogy, ezt már közel sem bírtam annyira… Valószínűleg megöregedtem.
Liu Ce-hszin (Liú Cíxīn, 刘慈欣) regénye első részét képezi A Föld múltjának emlékezete című (nálunk Háromtest-trilógiaként ismert) trilógiának, mely komoly népszerűséget ért el a scifi műfaját kedvelők táborában. A nagyívű, a Föld és az emberiség jövőjével foglalkozó történet sikere talán elsősorban abban van, hogy az írás mellett gyakorló tudósként is élő szerző valódi, komoly, vagy éppen hozzáértők számára akár komolyan is vehető gondolatokat vet fel a témában, valamint az ehhez kapcsolódó tudományágakban, mint asztrofizika, magfizika, általában az elméleti fizika szinte összes területe, illetve olyan, még csak teoretikusan létező tudományok, mint a kozmo-szociológia, és effélék. Borús, de alapvetően logikus gondolatok ezek, melyek végén azért ott pislákol valami halvány “vörös farok”, hogy ne vágja fel feltétlenül önnön ereit az olvasás után minden olvasó. Tehát, eme első regényből készítették a Netflix felkérésére ezt a hírek szerint zsíros költségvetéssel leforgatott A 3-test-probléma című sorozatot (illetve, annak első évadát, ha el nem kaszálják idő előtt…), a sorozat-műfajban akárhogyan is nézzük, jelentős eredményt -a Trónok harca-sorozat- felmutatni tudó alkotók, Dan Weiss és David Benioff.
Nem azért nem tetszik nekem ez a háromtestes cucc, mert a Trónok harcát is kidobtam az első évad vége előtt. Nem is azért, mert nem olvastam a regény-trilógiát, mert ha a filmverzió nem áll meg a lábán, akkor az a film rossz, hiába remek az irodalmi alapanyag. Mondjuk, a regények elolvasásához meghozta a kedvem ez a széria, de csak azért, mert felvillantja azokat a gondolatokat, melyeket fent jeleztem. Amúgy egy közepesen unalmas melodráma, közepesnél gyengébb színészekkel, akik között még nyomaiban sem lehet felfedezni bárminemű energiaáramlást, ami viszont azért nem ártana: az egész leöntve egy videojáték-szerű, távol-keleti misztikus szósszal és egy kevéssé érdekes, témája ellenére közhelyes fordulatokkal operáló krimivel. Ásítoztam, miközben a fenyegető jövőkép borult rám a képernyőről…
Azt írta e filmhez az egyik kommentelő néző, hogy a legnagyobb baj vele, hogy egyáltalán el kellett készíteni. József Attila Levegőt! című költeményének címe köszön vissza Moldovai Katalin filmjében, melynek főhősnője ugyanazt a lelki válságot éli át, amit a költő a harmincas évek egyre fenyegetőbb légkörében. A tanárnő azonban hivatásának megfelelően, csupán középiskolás fokon kívánta oktatni tanítványait a magyar nyelv és irodalom, a művészetek szépségére, a kíváncsiság, a széleskörű érdeklődés alapvető voltára, az önkifejezés és a szabad véleménynyilvánítás elengedhetetlenségre. Mikor azonban a tananyagban haladva, éppen Rimbaud és Verlaine munkásságához ért tanítványaival, ártatlan ötlettől vezérelve szorgalmi anyagként feladta diákjainak a két költő kapcsolatát tárgyaló filmet (Teljes napfogyatkozás, Leonardo di Caprio főszereplésével). Egy szülő, mikor meglátja, hogy fia éppen e filmet nézi, feljelenti az iskola igazgatójánál a tanárnőt, hogy milyen aberrált mocsokra tanítják gyermekét… Nonszensz helyzet, mely lényegében mégis pontosan mutatja a mai közgondolkodás állapotát. A tanári munka egyetlen, amúgy szakmailag megkérdőjelezhetetlen pillanata az események egyre gyorsuló örvényében közbotránnyá “nemesedik”, a tanárnő szakmai és személyes kapcsolatai szertefoszlanak, körülötte egyre inkább Elfogy a levegő.
Mondanám, hogy ezt a filmet kötelező megnézni mindenkinek, tanároknak, pedagógusoknak, de tényleg mindenkinek, azonban Moldovai Katalin olyan feszesen, lényegre törően, tűpontosan fogalmaz, hogy a film megtekintése gyomorszorítóan keserű, ólomsúlyú élmény lesz, még akkor is, ha a vége kerüli a kézenfekvő, de hatásvadász, melodramatikus megoldást – viszont éppen annyira pontos az is, mint ahogyan a tanárnő addig vezető útját megmutatja. Én még azt is el tudom képzelni, hogy azt a fogadtatást kapja, amiben a tanárnőt saját kollégái részesítik. Ettől függetlenül ritkán látni ennyire alaposan átgondolt, bátran fogalmazó, megfellebbezhetetlen, élesen látó filmet. NYISD KI A SZEMED.
Nem véletlen a címazonosság (ezúttal), ennek az Úriembereknek valóban van köze ahhoz az Úriemberekhez: Guy Ritchie a Netflix felkérésére megspin-offolta magát, egyelőre egy évad erejéig. Csodákat várhatunk, de felesleges: akár ide is másolhatnám a 2019-es mozifilm kritikáját, hiszen szó szerint ugyanazt éreztem ezúttal is. Inkább csak linkelem, minden érvényes tehát erre a sorozatra is, mínusz sztárok.
Colin Farrell, a kitűnő Hugh Grant, vagy Matthew McConaughey helyett ezúttal csak Breaking Bad/Beter Call Saul-univerzumból érkező Giancarlo Esposito az ún. “nagyobb név”, Vinne Jones-t, Ritchie állandó színészét kivéve. Vinnie ezúttal egy rendkívül jólelkű gondnok, Esposito viszont maradt a karakterében, egy kifinomult ízlésű, kínosan választékos modorú és frizurájú pacákot alakít, aki az úri külső alatt mégiscsak gazember, de annak piszkosul gazdag. Itt nem csirkét süt álcaképpen, hanem amerikai gazdag fasziként tűnik fel a színen, aki mindent fel akar vásárolni Angliában. A cselekmény amúgy újfent az angol arisztokrácia köreiben bonyolódik, mondanám, hogy Downton Abbey, Guy Ritchie-módra. Újfent a Ritchie-nél megszokott téma, mint pl. gigantikus fű-, és kokóbiznisz, féllegális ökölvívás, meghekkelt szerencsejátékbalhé, különböző nációjú, de egyöntetűen iszonyat suttyó maffiák és maffiózók, elképesztő melegítőkben, vagy éppen feszes black tie-ban, igen cizellált, szinte már irodalmian szép csúnya párbeszédek, átverés átverés hátán és a többi szokásos. Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de valahol pont olyan, mint KFC (hogy ne mondjam, Los Pollos Hermanos), jóllaktat, még finom is, de azért mégsem fine dining; mégsem vágnék fel vele társaságban.
A címszerepet alakító Jamie Dornant a Szürke 50 árnyalata című romantikus/erotikus filmből ismeriheti, aki ismeri (én nem, mivel azt a filmet nem láttam), így megmenekültem egy súlyos előítélettől, hogy csak a “seggre pacsizós szépfiút” (idézet egy kritikából) lássam benne. De nemcsak ezért tetszett az Átutazóelső évada. Harry és Jack Williams sorozata akár lehetne a Joel és Ethan Coenék jól ismert és sokat idézett Fargojának ausztrál verziója is, pont annyira bizarr, morbid humorú, meredek hajtűkanyarokkal teletűzdelt, fordulatos történet egy hasonlóan kietlen, világvégi tájon, furcsa, maguknak való, de a mélyén valahol nagyon emberi karakterekkel. Emellett masszív filmtörténeti idézetgyújteményként is megállja a helyét. Például, úgy kezdődik, mint Spielberg klasszikusa, a Párbaj, hogy aztán egymást váltsák Hitchcock, Polanski, Cortés és mások ismert filmjeinek jellegzetes szekvenciáira hajazó jelenetek, melyek viszont az ausztrál sivatagban fűződnek össze egy meghökkentő fordulatokban gazdag történetté. A Dornan alakította fickó autóbaleset következtében amnéziába esik, és semmire nem emlékszik korábbi életéből – majd hat részen keresztül derül fény arra, hogy ebben a történetben a legszerencsésebb éppen a főszereplő, akinek baleset előtti élete, bizony, nem válik becsületére. Szépen, látványosab fényképezett, izgalmas, és a sok utalás ellenére mégis egyedi hangú sztori az első évad, egyedi ausztál ízvilággal.
A második évad valószínűleg önmagában jobban megállná a helyét, azonban az első évad folyományaként, illetve ahhoz képest egyértelmű a visszaesés. Bár a cselekmény főbb vonulataiban, a főbb karakterekben folytatja, vagy inkább továbbgörgeti az első évad csattanós fináléja után azt, amit lehet. A színhely főleg Írország, és a címszereplő múltja. A képek továbbra is szépek, igényesen fotózott tájak és kolor lokál, a sztori azonban lényegesen egysíkúbb, mondhatni unalmasabb és főleg közhelyesebb, mint amilyen az első évad volt. Sok kérdésre kapunk választ a címszereplő múltjából, azonban egy sorra nem (pl. az orosz nyelvtudás, a könyvelő múlt, a görög szál, stb.). Igen megosztó lehet az első évad végére, és a második évadra a főszereplő mellé felnövesztett duci rendőrcsaj karaktere (Danielle MacDonald), aki kotnyeleskedésével, mindenlébenkanálkodásával és az alkotók által a főszereplőre való ráerőszakolásával legfeljebb a kalandvágyó duci hölgynézők és a teltebb női idomok férfirajongói számára lehet kedves elsősorban. Harmadik évadról egyelőre nincs hír, és az imdb is lezártnak/elkaszáltnak jelzi a szériát – az első évadot viszont mindenképpen megéri megnézni.
Túlontúl ismerős ez a Mocsár, amiről Jan Holoubek mesél immár két három évadban: a közelmúlt lengyel történelmének és a közéletének jellemzői, jellegzetességei nagyjából ugyanazok, amiket nálunk is tapasztalni. Ugyanabban a táborban csücsültünk negyven éve, ugyanabban a szarban csücsülnk ma is, mégha a polákok valahogyan -úgy tűnik- most kintebb is vannak. Lényegileg egy, illetve most már két, három szövevényes bűneset felderítését és a messzire kanyargózó szálak kibontását elmesélő lengyel krimisorozatról beszélünk, melyek a manapság oly divatos skandináv stílust képviselik, meglehetős precizitással és ugyanazokkal a főbb karakterekkel.
Bár, ha lehet, még az északinál is komótosabb ritmusban. Az első évad 1984-ben játszódik. Egy kommunista ifjúsági vezető és egy kurva holtteste indítja a cselekményt, mely aztán az állandósuló fő karakterek, egy évek óta disszidálásra készülődő, kiégett újságíró, egy törekvő, fiatal firkász, valamint többé-kevésbé korrupt rendőrök, volt kommunista párt-emberek, később üzletemberek, kurvák, stricik, ügyészek szerteágazó és a második világháború ködébe vesző közreműködésével tisztázódnak. Az elsőben tulajdonképpen teljesen, a helyi rendszerváltás után, 1997-ben játszódó második évadban részben, szép, kampós cliffhangereket hagyva a végén, hogy legyen muníció a harmadik évadra (és a negyedikre, stb.) is. A második évad örvénye amúgy egy árvíznek kinéző szabotázzsal és egy véletlennek tetsző gyermekhalállal örvénylik be – miközben az elsőből megismert, de már tizenhárom évvel idősebbnek sminkelt kulcsszereplőink folytatják véget nem érő nyomozásukat. A harmadik évad két idősíkon, a közelgő 2000-es ezredforduló idején, illetve 1964-ben játszódik. A kulcsfigura ezúttal a kisváros szállodájának igazgatója, illetve az ő karriertörténete, a megszokott fő figurákkal, azonban kissé már pörgősebb tempóban, két elég rendesen megcsinált, látványos akciójelenet között elmesélve. A forgatókönyv is igényes, visz magával a cselekmény, miközben rendre visszautalást kapunk az előző évadok eseményeire is, tehát mindvégig érezzük, hogy egy komplex, nagy történet kirakósdarabkáinak vagyunk tanúi évadonként. (Úgy tűnik, lesz negyedik évad is.)
Szóval, a sorozat krimivonulata, bár nem elsősorban a körömrágó, karfaszorongató izgalmakkal operál, ennek ellenére mégis izgalmasnak mondható, ha felvesszük ritmusát. A több szálra bomló, össze-, majd megint szétcsomózódó cselekmény jól és logikusan íródott meg. De -számomra legalábbis- nem ez a Mocsár-évadok fő vonzereje: sokkal inkább érdekesebb a magyarral oly sok párhuzamot alkotó korszak többrétű, részletgazdag és hiteles megjelenítése, a mai napig ható visszásságok feltáró erejű cselekménybe szövése és a fő- és mellékkarakterek alapos jellemzése az, ami nézeti velünk ezt a lengyel sorozatot – a Netflixen.
Sandra Hüller e filmmel végérvényesen megérkezett a megkerülhetetlen, igazi nagy színésznők klubjába, de ugyanezt el lehet mondani az Egy zuhanás anatómiáját író és rendező másik hölgyről, Justine Trietről is: hivatkozási alap ezentúl a film, a cselekmény bonyolítása, hitelessége, a pszichológiailag pontos alakítás és a a rendezés precizitása, igényessége. Nagyszámú, ráadásul a legnívósabb díjak özöne nem véletlen és még kapni is fog sokat ez a minden tekintetből hétköznapi történet. Mert valójában nem nagyon történik más a filmben, mint egy banális baleset, ami talán egy szintén nem rendkívüli családi veszekedés hirtelen felindulásból elkövetett ön-, esetleg idegenkezűségből eredő lezárása.
Talán a legszembetűnőbb az, hogy Triet mindezek közül semmit nem mutat meg. Nem látjuk magát, a zuhanást, nem látjuk, hogyan, mi módon következett be. Igazából abból folyamatból is csak egy jelenet erejéig látunk valamit, ami megvilágítja picit a zuhanás korülményeit, de azt is csak a film vége felé (Triet alkotótársával és férjével, Arthur Hararival ezt a jelenetet több mind hetvenszer írták át…). Nem ez a lényeg ebben a majd két és fél órás filmben, ami mindennek ellenére mégis igen intenzív, hanem annak bemutatása, hogy egy banális, látszólag egyszerű bal/bűnesethez mennyire bonyolult, mennyire hosszú időn át begyűrűző lelki folyamatoknak kell lejátszódniuk, hogy az egyértelműnek tűnő igazságnak mennyi olvasata lehet; hogy mennyire könnyen tudunk ítélni, miközben tulajdonképpen semmit nem tudunk az ítélet tárgyát képező esetről vagy magáról, az elítéltről. Justin Triet valóban afféle kiterített tetemként, kórboncnokként vesz végig minden aspektust, lehetőséget témáján, anatómiáján.
Sandra Hüller tökéletes partnere ebben az élveboncolásban. Minden szempontból átlagos külsejű, negyven körüli nő, aki egyrészt mindvégig magában hordozza azt a bizonytalanságot, hogy sem mi, nézők, de még ő sem bizonyos abban, hogy bűnös-e, másrészt van annyira intelligens, hogy képes legyen cizelláltan, árnyaltan, finom részletekbe menően beszélni a a történtekről ebben a tárgyalótermi drámában a francia bíróság előtt. Triet újabb okos ötlete, hogy Hüller mindvégig elsősorban angolul beszél a francia bíróság előtt, ezzel színezve tovább személyét és bűnösségét illető bizonytalanságot. Ritkán láthatóan alapos lélekrajz jellemzi alakítását, és az egész filmet is, ez az, ami igazán viszi és ami az értékét jelenti. Régen láthattuk ilyen finom ábrázolását annak, hogy milyen rendkívül bonyolult érzelmi, idegi és indulati szövevény egy párkapcsolat, egy család – és ezt ez a film pompásan artikulálja.
Előzetesen egy sor olyan dolog jött szembe e filmmel kapcsolatban, ami azért okozhatott csiklandós érzéseket az arra fogékonyabbakban (pl. bennem). Kezdve ott, hogy pl. a kakipuki-filmek koronázatlan királyaként elhíresült Adam Sandler ezúttal egy scifiben, ráadásul egy egészen minimál, egyszereplős scifiben látható, s a műfaj igazi kedvelői tudják, hogy az effélék rendszerint izgalmasak szoktak lenni, gondolatiságában legalábbis mindenképpen (pl. Hold, hogy egyelőre nagyobbat ne mondjak). Az első baljós jel aztán a filmben az, hogy talán a második jelenet arról szól, hogy a Sandler által alakított címszereplő űrhajójában elromlik a wc. Ebből a szempontból aztán szerencse, hogy ez a téma a későbbiekben annyiban is marad. Sandler ráadásul emellett többször is próbálkozott komoly szerepekkel is, nem is eredménytelenül (pl. Csiszolatlan gyémánt).
A rendezőt, a svéd illetőségű Johan Rencket egy elég erősre sikerült tv-sorozatból ismerhetjük: a Csernobil annak idején elég nagyot villant a képernyőkön. Állítólag, a rendező még korábban Renck az MTV zenei tévében is fel-feltűnt, mármint, állítólag ő Stakka Bó. 😀 Here we go again, cserebogár, sárga cserebogár. Izgalmas a további szereposztás is, melyben az Oscar-jelölt Carey Mulligan mellett például feltűnik Lena Olin és Isabella Rossellini is. No, de egy állítólagosan egyszereplős scifihez miért kell ennyi nő? A filmet megnézve aztán tisztul a kép: azért, mert ez egy egyszereplős scifi, szerelmi melodrámába ágyazva. A Jaroslav Kalfar regényéből, A bohémiai űrhajósból készült film már eredetileg is egy scifi-környezetbe helyezett lelkiismereti vívódás története, melyre a címszereplő egy hosszú űrutazás során kerít sort, egyebek helyett. A filmverzió, Az űrhajós is ezt próbálja meg leképzeni. Sajnos, az eredmény kudarc. Sandler moshatja kezeit, igazából ő nem tehet erről, szerintem az alapanyag nem elég erős. Nem zavar, hogy egy cseh űrhajós repül benne Jupiter körüli pályára, az viszont igen, hogy már ebbben is, de sok másban (HAL-Janus, egyedül az űrben-egyedül az űrben, lelkiismereti, önismereti, filozófiai válság-lelkiismereti, önismereti, filozófiai válság, stb.) Stanley Kubrick/Arthur C. Clarke megkerülhetetlen műfaji klasszikus 2001 Űrodisszeiája köszön vissza szinte minden egyes jelenetben. Csak éppen “csehszlovákul”, (lásd még Limonádé Joe, mint csehszlovák western). Viszont a film nem csehszlovák, de mégcsak nem is cseh, ami önmagában szintén nem lenne baj, sőt! Csilivili Netflix-produkció, hogy ne mondjam, mogyoróvaj-reklám. (Utálom a mogyoróvajat.) Ami az Űrodisszeiában valódi filozófia, valódi költészet és tartalom, az itt sekélyesség, közhelyparádé és szájbarágós melodráma. Ráadásul még unalmas is.
Az 1980-as évek Írországának tanyavilágában játszódik ez sok díjra jelölt és sokat -méltán- el is nyert ír dráma, mely egy diszfunkcionális családban jónéhány testvérével és szülői szerepre alkalmatlan szüleivel élő tízéves-forma lányról szól, akit egy nyárra, ki nem mondva, de egyértelműen költségkimélő okokból rokonokhoz adnak “kölcsönbe”. A csendes lány, a magának való, elhanyagolt külsejű, folyamatos magányos menekülésekbe rejtőző Cáil (Catherine Clinch) az új, számára ismeretlen, odafigyeléssel, kíváncsisággal és szeretettel teli környezetben mint egy virág, szép lassan kinyílik, de a nyár hamar véget ér…
Colm Bairéad lassú ritmusú, szűkszavú, de éppen ezért pontosan fogalmazó, költőien szép filmjében a lehető legegyszerűbb gesztusokról van szó, melyek mégis talán a legfontosabbak: egy futó érintés, egy nyugodt, figyelő tekintet, egy gondoskodó mozdulat, mellyel megigazítjunk szerettünkön a ruhát, egy lopva odacsúsztatott aprósütemény… És arról hogy ezek hiánya sokszor jobban fáj, mint egy részegen elengedett pofon, egy káromkodó, durva leszúrás, vagy akár az iskolatársak ostoba csúfolódása. E líraian lágy, tiszta, őszinte és egyszerű, magától értetődő módon érzelmes film ráadásul még a hagyományos, klasszikus -a konzervatív, katolikus ír társadalomban még jobban rögzült- családmodellt is idézőjelbe helyezi, sőt, finom, de határozott kritikával illeti. Ezt a kritkát azonban olyan szelíden, érzékenyen fogalmazza meg, hogy még a legfelbőszültebb, legvérszomjasabb “hagyományörzők” is megtorpannak láttán. Manapság ritkán láthatóan szép és tiszta film ez.
Már elmondtak már minden jót (rosszat feltűnően kevésbé), sok dolgom nincs is a True Detective-vel, vagy ahogy nálunk adta az HBO: A törvény nevében című krimi-széria első évadával. Röviden tényleg annyi, hogy ennyi, kipipálva. Ha kéne bővebben is, akkor cizellálnám egy picit a közhangulatot. Az tény, hogy az HBO által bemutatott sorozatok kivétel nélkül igényes munkák, s a műfaj csúcsait jelentik a legtöbb kategóriában. Nyilván lehet kötözködni bármelyikkel, de tökéletes munkát csak az, Akinek a nevét nem szabad kimondani, valamint a már odaát, a másik világban alkotó filmesek végeznek. Ilyen True Detective is (az eredeti címet használom, mert az az eredeti 😉 ), egy igényesen elkészített, szépen végiggondolt krimi, mely tulajdonképpen tekinthető egyetlen filmnek is, hiszen az epizodikusság semmilyen formában nincs jelen benne (később láttuk, egy évad, egy történet, az évadok azonban különálló, egymással kapcsolatban nem lévő történetek: a széria tulajdonképpen antológia, történetek laza füzére). Egyszerűen arról van szó, hogy Niz Pizzolatto író (az első évadot rendező Cary Fukunaga segítségével) ezt a történetet ekkora terjedelemben gondolta kifejteni, amit érthető fogyasztási okokból 8 (az átlagnál hosszabb, egy óra körüli) részre kellett vágni. A True Detective azonban még így, egybenézve is rövidebb, mint Tarr Béla Sátántangója, úgyhogy, ez ügyben nincs miről beszélni.
Na de, a vicc az, hogy majdnem olyan súlyos is, mint Tarr viharsarki megváltás-története. A történet helyszíne nagyjából ugyanaz, mint nálunk a Viharsarok: Louisianában járunk, az USA legfullasztóbb, legszutykosabb, legmisztikusabb zugában, ahol az ott lakók életét egyszerre tematizálja az évenkénti hurrikánszezon, az állandó és bőséges esőzés, a Mississippi és a tenger rendszeres áradása és a pokolian párás, forró klíma – valamint a történelmi Dél minden átkos kulturális, vallási és szociális öröksége, melynek sajátos ízeit az állam sajátos etnikai összetétele fűszerezi még émelyítőbbé. Itt történt 1995-ben (és most maradjunk is ennyiben) egy igen csúnya, nyilvánvalóan szexuális indíttatású, de komoly okkult, sátánista motivációkat is felvető, brutális gyilkosság, melyben két helyi zsaru, a tipikus vidéki tahó Marty Hart (Woody Harrelson) és a zűrös, rejtélyekben gazdag előélettel rendelkező, intellektuális beállítottságú Rust Cohle (Matthew McConaughey) kezd el nyomozni. A szálak aztán nagyon messzire és nagyon mélyre vezetnek, ahogyan a sorozat plakátjának szlogenje is mondja: “Man is the cruelest animal”, tehát az ember a legkegyetlenebb állat. Így a finálé után ezzel nagyjából egyet is érthetünk, miután leszögeztük, hogy azért ez is csak egy nyomozós, ki-a-gyilkos? történet volt.
Annak viszont tagadhatatlanul jó volt, bár Pizzolatto igazán új ötleteket nem dobott be. A True Detective első évada így leginkább valamiféle motívum-gyűjteményre emlékeztet. Az egész történetet átlengő sejtelmes, misztikus hangulat, valamint a bizarr események bizarr láncolata, a detektíveket vallató motívum Lynch Twin Peaksét idézi. A sorozatgyilkos tematikáról a Dexter és Hannibál juthat eszünkbe, míg az őrült szekta-motívum egy korábbi, szintén kitűnő HBO-s sorozatra, a Carnivaléra emlékeztet. Erdők mélyén fekvő kunyhókban gyanús üzelmeket folytató, embertelen körülmények között élő, szélsőségesen lepukkant suttyókat láthattunk például a Justified-ban, a motoros-motívum természetesen a Sons of Anarchy-t, míg a kristályos meth-kotyvasztás a Breaking Badet hozza elő. Természetesen, aki nálam több sorozatot néz, abban nyilván még több előképet is megidézhet a True Detective, mely mindettől függetlenül egyáltalán nem lopott ötletek összefércelt gyűjteménye, hanem egy önálló, különös történet, melyben itt-ott felmerülnek ismert momentumok, fordulatok és motívumok. Na de, ha azt vesszük, hogy egy krimihez három dolog kell: bűnöző, bűnüldöző és bűntény, minden más csak ezek tupírozása. A Columbóra sem mondta senki, hogy a Maigret koppintása, pedig mindkettőben egy furcsa nyomozó oldott meg csúnya gyilkosságokat…
A True Detective sikeréhez a borzongató légkörön, a rejtelmes szektás, perverz gyilkosos, rohadt, mocskos világos koncepción túl azért kellett a ma nagyon komoly pályát futó McConaughey és a szintén élvonalbeli Harrelson jelentős súlyt képviselő párosa is, hiszen a filmet gyakorlatilag ők ketten viszik a hátukon. McConaughey gyakorlatilag végigpofázza a teljes sorozat minimum négy ötödét, ráadásul jórészt parttalanul áradó, folyamatos önreflexiókba bonyolódó filozofikus eszmefuttatásokat mormol, ami azért nem kis feladat. Nem csoda, hogy be is sokallt kicsit a végére, hiszen a második évadot már nem vállalta be…
A két (olykor három) idősíkon futó cselekmény, mely folyamatos oda-visszaható relációban van egymással, sőt, az egyik kulcsjelenetben, melyben az időben hozzánk közelebbi síkban magyarázzák a korábban történt eseményt, miközben látjuk, hogy az valójában hogyan történt, a történet egészével, valamint a két főszereplő egymással való, igen bonyolult viszonyával kapcsolatosan kapunk új információkat. Bravúrosan megszerkesztette tehát Pizzolatto a történetet, jól pörögnek (vagyis, igazából sokszor éppen csak lebegnek) a Rusty és Marty közötti dialógok is, ízlésesen visszafogott a sorozatoknál, műfajtól függetlenül kötelező melodramatikus szál is. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a kreátor fejében megvan a sztorinak a végső, összegző és minden bizonnyal apokaliptikus végkifejlete is. Pizzolatto amúgy az egész True Detective-projektet egyfajta antológiaként képzeli el, melyben minden évad egy esetről szól, új szereplőkkel. Nem világos azonban előttem, hogy ezek kapcsolódnak majd egymáshoz, vagy teljesen különböző események kerülnek majd a képernyőre – mert itt azért maradtak kérdőjelek dögivel… Remek a zenéje, ez viszont egészen bizonyosan egyértelmű. (7/10)
A (például Tarantino által vezetett) fanyalgókkal ellentétben nekem egyáltalán nincs olyan rossz véleményem erről a második évadról. Persze, időbe tartott, míg megszoktam pl. Vince Vaughn rosszfiú-karakterét, a végén azonban már a fotel karfáját szorítva drukkoltam neki, hogy még egy lépés, még egy… Igen, tényleg furcsa figurákat hozott itt össze újra Nic Pizzolatto, és kissé másként furcsákat, mint az első évadban. Igazi vesztes szinte mindenki, és csak a végén derül ki kettőről, hogy ők azért még életképesek. Ezt viszont egész odáig nem tudhatjuk. Egy rothadt építmény dől össze recsegve-ropogva, mely építmény egy fiktív kaliforniai nagyváros, valójában bármelyik nyugati nagyváros, ahol szétbogozhatatlanul fonódik össze a politika a bűnnel és a gazdasággal. A megoldás csakis egy lehet, méghozzá a klasszikus, nagy sándori radikális. A téma sablonos, kibontása azonban mégis érdekfeszítően izgalmas, de egyáltalán nem rohanós. Szürreális dialógok, melyek mégis a helyükön vannak. A narratíva már hagyományos(nak mondható), nem pofázza/kommentálja végig Colin Farrell vagy Rachel McAdams (ahogyan az első évadban tette McConaughey), sem Taylor Kitsch, viszont a több szereplő szélesebb cselekményáradatot eredményez, mely mégis egyfelé – legtöbbjük megsemmisülése felé tart. Nincs misztikus köd sem, helyette viszont van ismerős mocsok. (7/10)
A harmadik évadra azonban Nic Pizzolatto mintha túlzottan beleszerelmesedett volna az általa írt történetbe… Nyúlik ez az évad, mint frissen sült pizzán a mozzarella. Simán le lehetne vágni belőle három részt: akkor talán egy feszes, tökös kísérlet lenne ez a krimi és a melodráma ötvözésére. Hangvételben megint újít a kreátor. Más mint az elég keményen koppanó első évad, és más, mint a sokak (pl. Tarantino) által is fitymált -szerintem nem rossz- második, de ez nem jelenti azt, hogy jó is a harmadik, amit látunk. Persze, Pizzolatto elég szépen megvezet ezúttal is, hiszen tulajdonképpen csak az utolsó részekben válik világossá, hogy amit nézünk, az nem egy gyermekrablásos, pedofilos thriller, de nem is egy szokványos zsaru/partner történet – hanem egy melodráma tragikus sorsú családokról, magányos férfiakról, a barátságról és a házasság nehézségeiről, olyan “falat rengető” tanulságokkal, mint a “például hiába van pénzed és hatalmad, ha úgy hozza sorsod, még élhetsz boldogtalan, nyomorult életet”. Amúgy igényes széria ez még mindig, csak ez a történet, akár még így is, ahogyan Pizzolato elképzelte, csak maximum öt részben kidolgozva. Remek Mahershala Ali és Stephen Dorff, Carmen Ejogóval kiegészülő nyomozó triásza, különösen tetszik, ahogyan megöregednek, pattognak a szikrák Ali és Dorff között, de hiába a 35 évet átölelő, fordulatos történet, ha az rendre feloldódik az állandóan vissza és visszatérő, melankolikus geilben. (6/10)
Majd négy évet kellett várnunk a negyedik évadra, melyet a várakozásnak megfelelő (pozitív és negatív előjelű) hype is körített. Ezt az évadot, illetve a benne elmesélt történetet már Issa López jegyzi. Pizzolatto, aki bár executive producerként szerepel a főcímben, elég pikírt megjegyzésekkel illette a kissé melodramatikus, lassúcska alaszkai sztorit, mely bár ígéretesen, naná, hogy borzongatóan indul, egy talányos, tulajdonképpeni feloldó megoldás nélküli feminista példázatba fullad, egy meglehetősen közhelyes zöld szósz körítésében. Nem a történet irányával van bajom, kifejezetten támogatom, ha olyan nőkről hallok/látok történetet, akik kiállnak igazukért és simán megküldik teli rüszttel az öntelt, fallokrata hólyagokat, ha arról van szó, hogy meg kell őket küldeni. A környezetvédelemmel sincs bajom, sőt, támogatandónak tartom, amikor kisemberek megleckéztetik a haszonleső gaz multikat. Itt azonban azt érzem, hogy López annyira akart valamit közölni, hogy az elveszett az amúgy Pizzolattótól sem idegen mélabúban, illetve abban, hogy műfajilag valahogy képtelen volt megtalálni, hogy éppen most melyiket használja mondandója kifejtésére. A környezet, az alaszkai hosszú éjszaka rideg, fagyos, vacogtató hangulatának megidézése, a mellékszereplők mind hitelesek, még a szénné varrt Kali Reis (Navarro) is elég jó a furcsa zsaru kötelező szerepére, amit viszont tényleg nem értek, az Jodie Foster. Ráadták ezt a pasikkal, de önmagával is kőkemény, érzelemmentes zsaru gúnyáját, amiben viszont szemmel láthatóan nem érzi magát jól – miközben a csaj egész élete, pályafutása arról szól, hogy ő tényleg egy piszok kemény, mondhatni “tökös” csaj, amellett, hogy kitűnő színész (és még rendező) is. Egyszóval, a megszokott borzongató hangulat, némi gondolat, némi üzenet, néhány erős pillanat, de sokkal több unalom egy alapvetően zavaros, nagyot szólni akaró, de végül csak elhaló szavú, határozatlanul elmesélt történetben. (6/10)
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 