Filmnapló – 2019. augusztus

Az utolsó szó (The Last Word, 2017) – Egyszerű, szép film arról, hogy ha mindig az emberek szemébe vágod a véleményedet, ha mindig kimondod, amit gondolsz és hogy ha mindig, mindenkitől a maximumot várod el – akkor baromira egyedül maradsz. Shirley MacLaine lubickol az idős, visszavonult, ám még mindig sziklakemény és pengeéles üzletasszony figurájában, aki 81 évesen DJ-nek áll, örökbe fogad egy fekete kislányt (AnnJewel Lee Dixon) valamint felbérel egy újságírónőt (Amanda Seyfried), hogy még ellenőrzése alatt írja meg nekrológját. Ők lesznek élete első és utolsó igazi barátai. Szeretem az ilyen okos, komoly témája ellenére is vicces filmeket, melyek nem akarnak túl nagyot mondani, túl nagyot szólni – mégis megérintenek. 8/10

A graffiti királya (Basquiat, 1996) – Nem beszéli el Jean-Michel Basquiat élettörténetét a film, mint azt várnánk. Julian Schnabel -civilben szintén festőművész- életrajzi adatok, kis történetek sorolása helyett inkább az üstökösszerűen feltűnő, majd ugyanilyen gyorsan el is égő festősztár személyiségét próbálja inkább megragadni, lényének lényegét. Jeffrey Wrightban jó médiumra talált ebben, abszolút élő és szinte személyesen is megismert embert kapunk a filmből. Külön érdekes még az is, ahogyan Basquiat önpusztító szenvedélyeit ábrázolja, pontosabban ahogy ezeket nem ábrázolja, csupán érzékelteti meglétüket, melyeket amúgy a korabeli (és úgy általában) művészeti életben megszokott “mókáknak” tekintettek. Basquiat figurájával szinte azonos értékű az az egész filmen végigvonuló filmes miniesszé, melyben Schnabel az amerikai művészet-piacot jellemzi, hogy milyen okok, milyen pillanatok vezethetnek oda, hogy valakiből világhírű művész legyen. A filmben szinte mindenki művész. A legutolsó hajléktalan köztük a ezúttal a legnagyobb, de művész Andy Warhol (David Bowie) is, művész Albert Milo (Gary Oldman), de művész a galéria villanyszerelője, vagy Warhol limuzinjának sofőrje is. Csak éppen van, akinek bejött. (Vö: 15 perc hírnév mindenkinek jár! – Andy Warhol). Fontos film ez. 9/10

Négy tesó (Four Brothers, 2005) – A történet címszereplői egy tragikusan végződő, ám mégis banális bolti rablásban vesztették el édesanyjukként szeretett nevelőanyjukat. A fiúkat azonban kemény fából faragják és bosszút állnak. John Singleton kemény, realisztikus bűndrámájában ugyan sokat káromkodnak, a sebekből mintha valódi vér folyna, de -néhány egészen sablonmentes fordulat után- a végén győz az igazság. Kicsit a Drótot idézi a rendőrség vs. “bűnözői körök” közti bonyolult kapcsolat ábrázolása, azonban itt inkább a játékfilmes jelleg dominál a dokumentarista szemléletmód helyett. Kicsit túlbonyolított a cselekmény, a nevelőanya figurája talán túl infantilisre lett véve, de alapvetően tetszett a film. 7/10

Sodródás (Adrift, 2018) – Baltasar Kormákur amerikai karrierje tökéletesen példázza a tehetséges, sőt, kiugróan tehetséges nem-amerikai filmesek tipikus hollywoodi előmenetelét: az álomgyár kíméletlenül profitközpontú szemlélete bedarál mindenféle egyéniséget. Az izlandi Kormákur otthon készített filmjei érdekesek voltak, méltóak a figyelemre, de amit Amerikában csinál, az legfeljebb tucattermék. Tisztességes, szakmailag -mondjuk- korrekt munkák, de ezeket -azzal a műszaki, szakmai stábbal- szinte bárki meg tudná csinálni. Ez a film egy megtörtént eseményeket elmesélő vitorláshajós túlélősztori, részben a főszerepet alakító, lendületesen felfelé törő színésznő, Shailene Woodley produkciója – egy egyszemélyes show. Bár a sztori, a cselekmény tele van hihetetlen fordulatokkal,  valójában ezt a filmet többször, többféle variációban láttuk már, más szereplőkkel, más rendezésében. Bár az azért a vitorlás-jelenetekben érezhető, hogy Kormákur ereiben viking vér folyik. 6/10

Eufória – 1. évad (Euphoria, Season 1, 2019) – Nem tudom, a tizenévesek mit szólnak ehhez a sorozathoz, mennyire találják hitelesnek a benne látottakat, mindenesetre én, az ötvenes bácsi kicsit örülök, hogy nem ma vagyok tizenéves. Persze, ha ma lennék, akkor nyilván olyan csávó lennék, mint az, aki a dagi csajra nyomul a sorozatban, félénken és ügyefogyottan… Vegyesek az érzelmeim amúgy. Díjazom, ahogyan valóban aktuális problémákról beszél, mai nyelven, stílusban és ritmusban, mint ahogy pl. az RTL Klubon futó Tanár is próbálkozik, csak ez annál sokkal-sokkal élesebb és belemenősebb. Viszont -főleg a vége felé- igen nehezen toleráltam a hosszas táncbetéteket, a vég nélküli rinyálást (értsd lelkizést), nem szerettem a zenék többségét, igazán szimpatikus szereplőket csak a mellékkarakterek között láttam; és a finálé, na, az nagyon “maszatos” lett. De tetszik az egész sorozat kemény, cinikus látásmódja, ahogyan minden tépés és repülés ellenére két lábban áll a földön – na, pont ezt maszatolja össze a finálé bombasztikus revüje. A másik, hogy tulajdonképpen minden lényegeset megtudtam a sorozatban felvonultatott karakterekről (a képen a fő karaktert alakító Zendaya), és nem hiszem, hogy akarok még belőlük még egy évadot. Ennyi viszont kellett, hogy nevén nevezzük újra és újra azt a bizonyos gyereket… 7/10

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

Az amerikai birodalom bukása (La chute de l’empire américain, 2018)

Az amerikai birodalom hanyatlása után harmincegy-néhány évvel a kanadai Denys Arcand elérkezettnek látja az időt, hogy bekövetkezzen Az amerikai birodalom bukása. Természetesen, az akkor és most feltárandó narratíva elsősorban a pusztulás társadalomban tapasztalható lelki és erkölcsi okaira kérdez és mutat rá, azokat kutatja, szó nincs semmiféle disztópikus fantáziálásról, jövőbe nézésről. Sokkal inkább hely- és állapotmeghatározásról van szó, ami a címben a kanadai, de tágabb értelemben az egész nyugati létforma tarthatatlanságát írja le.

Holott ezúttal tulajdonképpen egy szajréfilmről beszélünk, egy zsánerről, amihez nem szoktunk különösebb mögöttes üzenetet társítani, nem várunk tőle intellektuális élményt, hogy ne mondjam, katarzist. Valakik ellopnak, megszereznek egy adag szajrét, majd a továbbiakban annak szurkolhatunk, jó esetben izgalmak közepette, hogy azt meg is tartsák maguknak. Az üzenet legfeljebb annyi, hogy aki ügyes, az jól jár. Denys azonban meglepő húzással ehhez a szajrétörténethez két olyan, még egymástól is látszólag távol álló területet társít, ami egyrészt zavarba ejt, másrészt viszont felszabadít. Már az is egy plusz, hogy a filozófia doktori végzettséggel bíró, s ennek megfelelően ügyefogyott, szégyenlős, teherfutárként dolgozó főszereplő romantikus kapcsolatba keveredik egy méregdrága tarifával dolgozó luxuskurvával, de ahogy idekapcsolódik a kanadai hajléktalanok problematikája, valamint a nemzetközi adóelkerülő és pénzmosó hálózatok és ún. “civilszervezetek” cinikus és undorító világa, az önmagában egy olyan komplex és ütős élmény, mintha valaki a világ összes mocskáról egyetlen mozdulattal rántaná le a leplet. Persze, ezekről a dolgokról külön-külön tudhatunk, ha nyitott szemmel és füllel vagyunk bele a világba, de így, egyben ez egy nagyon erős mozi. Sajnos, szinte látom már a 95%-ban francia nyelven játszódó filmnek gömbölyűre simított, egyenfazonra nyírt, kiherélt hollywoodi verzióját, Jesse Eisenberggel, vagy valamelyik éppen futó, okos fejű fiúval, Mila Kunisszak, vagy az éppen aktuális macskaszerű szexbombával, Danny de Vitóval vagy John Goodmannel a főbb szerepekben, és csak bosszankodhatom, hogy ezt az eredeti filmet miért csak olyan kevesen láttak, azzal ellentétben. De ne legyen igazam.

Igen koppanós már a film felütése is, melyben Pierre-Paul, a későbbi főszereplő filozófus-futár fiú (Alexandre Landry) szakít a barátnőjével: erősen sarkítva, a facebookos mémek bombasztikus szóhasználatával, de mégis pontosan jellemzi korunkat, melyben az intelligenciának logikusan csak a boldogtalanság, a sikertelenség és a magány juthat osztályrészül. Szakít a csajával, mondom. Az idiótáknak és kreténeknek áll a világ jelenleg. Sajnos, tényleg úgy néz ki. Aztán, éppen ebben a jók, az értelmesek számára sorszerűen szerencsétlen világban hősünk, küldemény kézbesítése kán, egy rablás kellős közepébe csöppen, melynek végén két óriási, pénzzel tömött táskával lett gazdagabb… 2010-ben valóban történet egy butikrablás Montrealban, Arcand ebből indult ki – és igen messzire jutott. Szerencsére, maga a szajréfilm önmagában is megáll a lábán. Kellően fordulatos, izgalmas a hajsza, ahogyan a fiút egyszerre üldözi a rendőrség és a maffia, akinek a pénzét nyúlja le, vicces, ahogyan a legcinkesebb helyzetekre is talál adekvát filozófiai magyarázatokat. A romantikus szál amilyen irreálisnak tűnik leírva, olyan természetesen alakul a filmben, Camille, a Maripier Morin által alakított lány szemében pontosan látszik, hogyan bűvöli el a cinikus, anyagelvű lányt a fiú romantikus naivitása és rendíthetetlen jó szándéka. A párost jól egészítik ki a mellékfigurák, a cselekmény pedig szórakoztatóan halad a várható, de mégis meglepő végkifejlet felé, ahogyan egy normális szajré-komédiában annak lennie kell. Azonban Arcand Pierre-Paul hajléktalanok sorsa iránt való elköteleződésén, valamint a váratlanul ölébe hulló milliók okos befektetése keresztül sikeresen hangolja a történetet egy olyan irányba, amit ha mindenki követne, talán elkerülhető lenne a címbeli katasztrófa. Mivel azonban ez egyelőre nyilván csak álom, elégedjünk meg azzal a pikírt, kíméletlen gúnyrajzzal, ami Pierre-Paul és Camille szerelme körül kirajzolódik a nyugati világ álszent, képmutató, önző és pénzéhes arcáról, mely érezhetően nem akarja tudomásul venni helyzetének tarthatatlanságát, és amin csak a társadalom minden tagjára kiható és egymás iránt érvényes felelősség felvállalása, gondolataik, cselekedeteik és pénzük (pénzügyi befektetéseik) jó, gondoskodó irányba fordítása változtathat. 10/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Raoul Taburin (2018)

Mondhatnánk, hogy a Pedálkirály újra támad, de -kicsit sajnos- erről ezúttal nincs szó. Bár Benoît Poelvoorde újra kerékpár-közelbe kerül, ezúttal Eddie Merckx túlszárnyalhatatlan teljesítménye nincs veszélyben. A Raoul Taburin életéről szóló történet kulcsa ugyanis éppen az, hogy ez a kissé bumfordi, középkorú és magának való pasas, bár az idilli, dél-francia kisváros, Saint Céron egyetlen biciklikereskedője és -szerelője, ő maga soha nem tudott megtanulni kerékpározni. Egy bicikliszerelő, aki nem tud biciklizni! Van ilyen?

raoul taburin - benoit poelvoorde

Filmben, mesében van, ugyanis Raoul Taburin kitalált figura, akinek élete egy nagy hazugságra épül: míg jó francia szokás szerint egy faluban mindenki tud biciklizni, ő, egy kerékpáros postás fia képtelen fennmaradni a drótszamáron. Hogy később mégis legendás kerékpáros hőse lett szülőfalujának, annak egy igen szerencsés végű szerencsétlenség az oka – de ez legyen már a film titka.

raoul taburin - edouard baer, benoit poelvoorde

A továbbiakban a Pierre Godeau rendezte történet egyáltalában nem bonyolódik bele a profi országúti kerékpározás bűnös és kíméletlen gyakorlatába, a Tour de France is csak egy röpke mellékszálként jelenik meg. Egy ártatlan, a hetvenes évek cseh filmjeire emlékeztető, csendes, kedves kis mese kerekedik Raoul sztorijából, mely eme allúzió dacára, pompásan simul bele a joviális, barátságos dél-francia couleur locale-ba. Persze, felfoghatjuk ezt a filmet úgy is, hogy a kissé öregedő, meghízott Poelvoorde újabb vértelen, fáradt jelenésének lehetünk szemtanúi, de inkább nézzük a filmet a hozzá illő vidéki, kisvárosi attitűddel. Nincs itt csinnadratta, nincsenek melldöngető vagányságok, kisemberek csak, kis problémákkal kis hazugságokkal – mondom, mint azokban a boldog, gondtalan cseh szösszenetekben. Legyintsünk az olykor infantilis, máskor technikailag képtelen nüanszokra, mint a kerékpár Raoul helyi nimbuszának köszönhetően taburinnak nevezett bicikli, vagy a szépen kerregő racsnihangot adó első kerék (minden bringás tudja, hogy a hátsó kerék racsnija kerreg, az elsőnek nincs is ilyen)… Ha a moziban nem is, a tévében látni fogjuk ezt a filmet és jól is fog esni egy bringázásra alkalmatlan hűvös őszi délutánon, a családdal, a kanapén. 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy herceg és egy fél (Un prinț și jumătate, 2018)

Őszintén szólva, nem igazán találok fogást az új román film egyik fiatal reprezentánsának, Ana Lungunak (A cet gyomrában és az Egy jókislány önéletrajza utáni) harmadik nagyjátékfilmjén, az Egy herceg és egy fél-en. Az már nem meglepetés, hogy egy román filmben egészen döbbenetes őszinteséggel, és testi-lelki feltárulkozással játszanak a benne szereplők, itt is így van, viszont amiről Lungu filmje beszél, amit meg akar mutatni, az már oly annyira személyes és intim, hogy egész egyszerűen nem tudom magam közel engedni hozzá. Mondhatnám, hogy nincs hozzá közöm, és ebben ráadásul a rendező sem segít: a fixen leszúrt kamera sohasem megy second plánnál közelebb. Olyan az egész, mintha egy házi videót néznék, amiben viszont nem ismerek senkit, tehát azok az utalások, azok a furcsán szövődő kapcsolati hálók, melyek azért kirajzolódnak a filmből, számomra érthetetlenek. Nem kötődnek hozzám.

Fokozza a zavart, hogy a szereplők ráadásul saját nevükön szerepelnek, színészek és filmesek, miközben a filmben egyetlen személyes ismerősöm, Mátray László, aki kitűnő sepsiszentgyörgyi színész, itt Mátray Lászlóként erdélyi magyar író. Most utánanéztem, hogy az ismeretlenek közül a központi figurát -talán a rendezőnő alteregóját?- játszó Iris Spiridon színész és író, Marius Manole és Téglás István színészek, ahogyan a filmben is. De még ezzel sem lenne semmi baj, ha én, mint néző, be lennék avatva. De nem vagyok.

Iris, Marius és István egy furcsa életközösségben élnek egy bukaresti lakásban. Nem igazán tudni, ki kivel van. István filmpremierjén ismerkednek meg Lacival, az íróval, akit meglátogatnak Kovászna megyei birtokán, ahol aztán rengeteg pálinka után összekuszálódnak a dolgok. Másrészt, van a filmnek egy másik vonulata, mely a bukaresti triász közti hosszas beszélgetésekből, valamint a többszöri temetőlátogatásból válik nyilvánvalóvá: a triász nemrégiben elvesztett valakit, akihez hárman háromféleképpen viszonyulnak. A gyász feldolgozása is háromféleképpen folyik, Iris számára a legnehezebben.

Tehát az érzelmi, illetve a személyes hitelességgel semmi probléma nincs. Azt is értem, hogy a gyász feldolgozása rendkívül bonyolult folyamat, amit mindenki másképpen él meg – csak azt nem értem, hogy ezt miért kell nekem, a nézőnek megtekintenem, főleg ilyen távolságtartóan, zűrzavaros érzelmi viszonyok közepette? Nekem nincs közöm ehhez, nem érint meg – a téma ellenére sem. És ez elsősorban a rendezőnő számlájára írható. 4/10

Kategória: Film | Megjegyzés hozzáfűzése

Volt egyszer egy… Hollywood (Once Upon a Time in… Hollywood, 2019)

Ha egy jelzőt kellene mondanom Quentin Tarantinóra, akkor azt mondanám, hogy: szertelen. Annyira szabálytalan, öntörvényű, szabad a faszi, hogy lehetetlen beleszuszakolni bármilyen méretű és címkéjű skatulyába. Miközben elég világosan, és elég rövid vonallal körül is lehet határolni azt az univerzumot, amiben forog. Forgat. Mindegy. Eddigi életműve kivétel nélkül a filmművészet alsó-szélső, esztétikai értelemben csekély értékű perifériáiból táplálkozik, miközben filmjei inkább a művészmozik igényes filmekhez szokott, eredetiséget és katartikus szellemi élményeket kereső közönségét mozgatja meg. Érdemes beleolvasni a Volt egyszer egy… Hollywood című legújabb moziját követő kommentekbe, ahol az internet nem éppen az imént jellemzett rétege többségében értetlenkedik, sőt, utálkozik. Vagyis nem érdemes, mert a filmből ezek a vélemények nem fogtak fel semmit, számukra Tarantino egy felfuvalkodott ripacs, rajongói pedig sznobok – a film pedig szar.

volt egyszer egy hollywood - brad pitt, leonardo dicaprio

De nincs vége a paradoxonok sorának. A film unalmas, helyenként nagyon unalmas. Felületesen nézve, de ha odafigyelünk egy kicsit, akkor észrevehetjük, hogy ahhoz, hogy valaki a semmiről egyáltalán mesélni tudjon, ahhoz rengeteg dolgot kell megfigyelni maga körül, és rengeteg dolgot kell tennie is kellett már eddigi életében. A Volt egyszer… a filmcsinálásról szól, pontosabban annak is Hollywood külső barakkjaiban ezelőtt félévszázaddal zajló válfajáról, a tévésorozatok kezdeti, első “aranykoráról”. A történet szereplői a “fakó” csapattagjai, ha a “nagycsapat” a nagy stúdiók jobbára mai is ismert világsztárjai. Egy egyre lejjebb és lejjebb csúszó, öregedő, egyre megkopó sikertelenségük okán alkoholizmusba, drogokba süllyedő, második vonalbeli színészt követünk, aki sebeinek nyalogatásán túl alig tesz valamit sorsa jobbítása érdekében. Állandó társa a dublőre, aki -egy szerencsétlen balesetről szóló pletykának köszönhetően- kizárólag a színésztől függ. Egyre kilátástalanabb hangulatban peregnek a napok, egyre megalázóbb helyzetek követik egymást, holott a szomszédban éppen felfelé ívelő karrierek tartanak garden partyt, minden áldott este. A film nagy része arról a lassan, de biztosan szertefoszló álomról szól, mely a Hollywoodnak nevezett álomgyár színfalai mögött termelődik, a csillogás mintegy végtermékeként. És ez a pusztulat bizony unalmas, ha nem érdekel minket, nézőket is a filmcsinálás, a mozi, mint ahogyan Tarantinót érdekli. Mert így rögtön nem az unalmat fogjuk látni, hanem zseniálisan megrendezett, anekdotikus jelenetek sorát, melyben a színészsors legszebb, egyben legszomorúbb pillanatai tűnnek fel, kétely és hit, a tehetség és tehetségtelenség örök és pusztító dilemmája, hogy melyik adatott meg nekünk a “nagy szereposztásban”, a kitörő öröm megjátszása a legteljesebb kétségbeesés pillanatában. És az összeomlás pillanata. Tananyag a film minden jelenlegi és eljövendő színészhallgató számára.

Már csak azért  is, mert Leonardo DiCaprio tanári módon játszik. Brad Pitt szintén. Mellettük feltűnik sok ismert Tarantino eddigi filmjeiből. Szép fricska, hogy a filmben elhangzik, hogy a tévésorozatok az igazi sztárok számára a halált jelentő feledés homályát jelentik, legalább két olyan színész is feltűnik komoly szerepben, egy igazi “nagy filmben”, akik igazából tévésorozatokból váltak ismertté: a Justifiedből és a Deadwoodből ismert Timothy Olyphant itt egy éppen pályája délidejét megkezdő westernsztárt alakít, míg a Homeland Brody őrmestere, Damian Lewis magát, (az igazi) Steve McQueent alakítja.

Persze, ismerni is kell a filmes univerzumnak ezt a szeletét, amit Tarantino itt bemutat. Egyáltalán, tudjuk még, ki volt (az igazi) Steve McQueen? Ki volt Sergio Corbucci? Ki volt Dean Martin? Hogy milyen filmek voltak ezek? Bruce Lee még talán megvan, ahogyan Roman Polanski is – bár utóbbi főleg azért, mert neve még mindig a bulvárlapokban szerepel egy 45 évvel ezelőtti, kissé szabadosra sikerült kerti parti okán… Holott, e film cselekményének idején Polanski közvetve szereplője volt egy másik, az előbbinél sokkal-sokkal súlyosabb és tragikusabb eseménynek. A hírhedt Manson-gyilkosságról mostanában esik némi szó, hogy Polanski várandós felesége, Sharon Tate, a befutott modell és feltörekvő filmcsillag áldozatául esett a magát Sátán követének tartó Manson által beidomított lányok esztelen vérengzésének, és tulajdonképpen ez képezi a film cselekményének másik vonulatát. Margot Robbie játssza Sharon Tate-t, ő lakik a DiCaprio által alakított színész szomszédságában, az itt is csak közvetve megjelenő Polanskival együtt Hollywood csillogó, sikerben liubickoló világát képviselve. A siker a szomszédban van, a kerítés túloldalán, ahová akár egy kerti parti is jelentheti a belépőt – Tarantino azonban itt csavar egyet a valóságon, ahogy csavart egyet például a Becstelen Brigantyk, vagy a Django elszabadul esetében is. Mondhatni, felcsavarja azt, mint hangerőt az erősítőn, hogy a buli elszabaduljon… És a rossz álomnak vége szakadjon.

Sok tekintetben olyan ez az új Tarantino-film, mint a többi. A sztori leírható két mondatban, ehhez azonban jön a 2 óra 41 perces játékidő. A meseszövés időkezelése már-már Tarantino védjegyének tekinthető, tehát semmiképpen nem kronologikus. A jelenetek mégis tökéletesen épülnek egymásra, s ha megértjük a szerkesztés logikáját, akkor simán magával húz a mélybe, mint egy örvény. Annyi meztelen női lábacska és talpacska van, mint eddig összesen, tán még több is annál. És vannak erőszakos jelenetek is, bár itt Tarantino önmagához már nem hű – igen sokáig kell várni az első igazán nagy pofonra. Sok néző talán ezért neheztel rá, pedig megéri várni rá, főleg, hogy sok kis pofon azért el-elcsattan addig is, ráadásul sokszor ott, ahol nem várnánk. Bruce Lee rajongói ezért is haragszanak. Alig hallunk viszont olyan igazi, jellegzetesen tarantinós párbeszédet, bár monológ azért akad: azok azonban inkább mélyek, mint viccesek. Viszont feltűnik, hogy Tarantinónak van vizuális humora (pl. a kutya-motívum).

Tehát pofonok, meztelen talpacskák, sok zene, ami szintén jellegzetes, de mégsem zsigeri élmény ez a mozi. Miközben látszólag mi sem áll távolabb Tarantinótól, mint az intellektualizmus és az érzelgősség, maga a film, a bombasztikusan brutális fináléjával (és a keserű slusszpoénjával) együtt tán mégis el is gondolkoztat, sőt szomorkásan nosztalgikus hangulatával, a cselekményből kirajzolódó barátság történetével meg érzelmesnek is hat. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Út a királyi operába (Yuli, 2018)

Ha egy balettművészről szóló filmet kívánunk megnézni, némi joggal várhatjuk azt, hogy a film nagy részében azt a civilek számára nehezen elképzelhető, kora gyermekkortól évtizedeken keresztül folytatott gyötrelmet fogjuk nézni, ami inkább a legkeményebb sportok élvonalában küzdő sportolók kőkemény, kíméletlen tréningjére emlékeztet, nem holmi fennkölt művészeti nevelésnek. A téma iránt érdeklődők persze, nyilván sejtik, hogy ez a drill elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a végeredmény az a légies könnyedséggel végrehajtott, a fizika és fiziológia törvényeinek szinte minden tekintetben ellentmondó mozdulatsorozat legyen, amit balettnek nevezünk.

Meglepetés, hogy szinte pattanásig feszülő izmokból, természetellenesen kicsavarodó ízületekből, agyonnyomorgatott lábujjakból és töredezett körmökből alig látunk valamit az Út a királyi operába című dramatizált portréfilmben, mely a londoni Royal Ballet hajdani, világhírű szólótáncosáról, a birminghami Royal Ballet idén kinevezett főigazgatójáról, Carlos Acostáról szól. Icíar Bollaín több fesztiválon díjazott filmje a testi és művészi fejlődés megmutatása helyett inkább arra koncentrál, hogy a havannai nyomornegyedből származó kis Yuliból milyen lelki és érzelmi hullámvasút, valamint tépelődéssel és a pálya többszöri elhagyásával járó kacskaringók után vált a balett Nurejevhez vagy Barasnyikovhoz mérhető világsztár.

ut a kiralyi operaba 1

A ma is még csak 45 éves Acosta sztorija rengeteg olyan, sokak számára érvényes dilemmát tár fel, mint például az érvényesülés, a nyomorból való kiszakadás esélyének érdekében elhagyni a szülőhazát, a barátokat és családot, a normális gyermekkorról való lemondás, olyan homályos célok miatt, hogy valakiből netán híres balett-táncos legyen. Másik fő kérdése a filmnek az ösztönös tehetséggel való gazdálkodás felelőssége is – Acosta történetének talán az a legnagyobb tanulsága, ahogyan indulatos, de józan, két lábbal a földön álló atyai szeretettől támogatva éri el világra szóló sikereit. Szó esik természetesen arról is, ami a híres film és musical, a Billy Elliot apropóját is adja: egy ízig-vérig macsó, férfiközpontú közösség viszonya ahhoz, hogy egy férfiből “seggriszáló köcsög” legyen. E “szégyen” munkált a kis Yuliban is, no, azért akkor már mindenki tapsolt neki, amikor megjöttek a sikerek. A gyerekkori, illetve a karrier kezdetét elmesélő jeleneteket tehetséges színészek és táncosok játsszák, miközben az igazi Carlos Acosta a jelenből, saját társulatának próbájáról emlékszik vissza saját, kezdeti lépéseire.

ut a kiralyi operaba 2

A film tehát kevéssé hat dokumentumfilmnek, viszont nagyon érzelmes. Szinte már a latin melodrámákat idéző indulatok forrnak a filmvásznon, amit a meglehetősen naturalisztikus szóhasználat tesz igazivá, átéltté és átélhetővé. Havanna egy eddig ritkán látott arca elevenedik meg Alex Catalán képein, közelebb kerülünk a kubai valósághoz, mint például Wim Wenders más okból fantasztikus, híres filmje, a Buena Vista Social Club által. Talán néhány taktussal hosszabb a Carlos Acosta eddigi életéről készült film, mint amennyivel erősebb és hatásosabb lenne, de megtekintése mindenképpen ajánlott a téma, a személy és Kuba iránt érdeklődőknek. 7/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Ugye boldog vagy? (Das melancholische Mädchen, 2019)

Nos, úgy tűnik, nagyon megindultak a csajok. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy a világ jövője az ő kezükben van, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Nem Merkelről beszélek, vagy Clintonnéról, mert akkor mondhatnám Mayt vagy Marine Le Pent is, hanem úgy általában, a nőkről. Az élet minden területén beérni látszik a nők évszázados egyenjogúsági törekvése, jönnek és elfoglalják az őket megillető pozíciókat a tudomány, a politika, a közélet és a művészetek minden szintjén. Soha nem alkotott még ennyi nő a filmművészetben. Itt van példának okért ez a három fantasztikus német (és kis részben magyar!) nő is: Susanne Heinrich, Marie Rathscheck és Agnesh Pakozdi.

Bemutatkozó filmjük, mely magyarul direktben szegezi mellünknek a kérdést: Ugye, boldog vagy?, egy mai, huszonéves “melankolikus lány” életérzését, világlátását mutatja meg 15 epizódban. Marie Rathscheck rendszerint a kép közepében áll, ül és egyenesen néz a szemünkbe, és beszél politikáról, szexről, szerelemről, filozófiáról és feminizmusról, ha éppen nem alkalmi férfipartnerei szemébe mondja ugyanezeket – ekkor profilban látjuk őket. A filmnek nincs sztorija amúgy, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a lány tulajdonképpen egy éjszakára szóló szállást keres, szexszel, vagy anélkül, neki tök mindegy. Susanne Heinrich rendezése tehát amolyan közérzetfilm-esszé, melynek tartalma nincs, viszont üzenete annál inkább van.

ugye boldog vagy 2

A szándékoltan elidegenített hatású, érzelmektől és bármiféle indulattól, szenvedélytől mentes film valójában tükör a mai, permanensen boldogságot, sikert és gondtalanságot hajszoló, kifelé azt mutató, ám belül ezeken a területeken óriási deficittel küzdő jóléti társadalmak felé, az eredeti címtől eltérő, azonban a film tartalmára pontosan utaló magyar cím kérdés nekik szegeződik. (Tehát nekünk, bár mi inkább kifelé is ezt a deficitet mutatjuk…) A filmben szereplő lány elsősorban a dolgok igaziságára kérdez rá. Pszichoterapeutájától a terápia értelmére kérdez rá, a szexpartnerétől azt, hogy élvezte-e a szexet, amiben ő eljátszotta az orgazmust, közben olykor unikornison lovagol, máskor rágyújt és beszél, beszél egy rózsaszínű és babakék művilág hazugságairól.

Nincs a filmnek cselekménye, nem játékfilm tehát, viszont mégis nagyon izgalmas kísérlet – már annak, akinek van agya, szeme és füle az effélére. Maga az egész, mind képi világában, mind kérdésfelvetésének provokatív voltában és pikírtségében erősen hajaz Ulrich Seidl koncept-dokumentumfilmjeire (itt írtam már a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, a Pincéről, a Safariról, valamint a Paradicsom-trilógiáról, a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, és a Reményről), de ebben az értelemben nem dokumentumfilm. Fantasztikus színes, egyben igen markáns a film vizualitása (a magyar származású Agnes Pakozdi műve), mely akár 15 db., lazán összefüggő, filozofikus klip füzéreként is értelmezhető, de részben tökéletesen működik zenei képiként is, mivel a film zenéje is baromi erős: a Heisskalt nevű punkzenekarból érkező Mathias Bloch és a dark-jazzes filmzenékben mozgó Moritz Sembritzki (Magnetic Ghost Orchestra) kollaborációja még film nélkül is simán megáll a lábán, de vele együtt üt. Nem biztos, hogy egyet tudok érteni “a melankolikus lány” minden gondolatával, nem biztos, hogy tetszik az, amit gondol, de meg tudom érteni, miért gondolja és mondja azt, amit. Élmény ez a film a mai szét-CGI-zett, csilivili szuperhősmoziktól hemzsegő mozikban. 8/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése