Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány (Extremely Wicked, Shockingly Evil and Vile, 2019)

Nem hiszem, hogy bárkinek is fejben kellene tartania, a média mindenesetre elintézi, hogy tudjunk róla: 30 évvel ezelőtt végezték ki Ted Bundyt, Amerika egyik lehírhedtebb sorozatgyilkosát. A Netflix már év elején ráugrott a lehetőségre, gyártott egy dokusorozatot (Conversations with a Killer: The Ted Bundy Tapes), most pedig itt ez az átkozottul hosszú című játékfilmes verzió a szériát jegyző, amúgy sorozatgyilkosokra specializálódott Joe Berlingertől. Újabb és újabb örökmécsesek gyulladnak egy gazemberért, aki lássuk be, bőven rászolgált a felejtésre.

Az efféle figuráknak persze mindig megvolt a maga beteg kultusza (lásd Született gyilkosok), Bundy ráadásul kapós filmtéma: sima modorú, jóarcú gonosztevő kalandos háttérsztorival. Nem csoda, hogy az ő tárgyalásából kreáltak először médiaeseményt, ahol naná, hogy mindenkit lehengerelt ékesszólásával és manipulációs képességével. Végül harminc gyilkosságot ismert be, de azóta sem tudjuk pontosan, hány lány halála szárad a lelkén, úgyhogy logikus lenne a kérdés, minek kellett megint filmet forgatni róla, de a választ úgyis tudjuk: mert megnézik.

Berlinger darabja annyiban mondható egyedinek, hogy nagyrészt Ted menyasszonya, Liz (Lily Collins) szemszögéből mutatja az eseményeket. Az ő emlékiratai szolgáltak a forgatókönyv alapjául, így a címben emlegetett hitvány alak helyett jó darabig csak egy gyengéd, figyelmes, gyerekszerető fiatalembert látunk, aki néha rejtélyesen viselkedik. Vérrel, erőszakkal egyáltalán nem találkozunk, a rémtettekről csak a hírekben vagy a tárgyaláson hallani. Az elbeszélés sokáig lebegteti Bundy bűnösségét, míg nagy nehezen Liznél is leesik a tantusz. A meleg színekkel festett, családi videókkal tűzdelt románc a gyanú erősödésével fokozatosan alakul bűnügyi történetté majd tárgyalótermi drámává. Ebből is, abból is kapunk egy keveset, a film ezeknek az alkotórészeknek felületesen összegyúrt elegye. Amíg lehet, Liz nézőpontját követjük, később a férfi ügyeskedését figyeljük: hogyan sikerül kétszer is megszöknie, majd később hogyan brillíroz a tárgyaláson.

Aki nem ismeri az eredeti sztorit, annak talán tartogat némi izgalmat is ez a fellengzős című mozi, továbbá az ábrázolás hitelességét sem lehet tőle elvitatni, kínosan ügyel a részletekre. Kellemes, klisés, átlagos darab, olyan semmilyen – kábé mint Bundy, a látottak alapján.

És itt vagyunk a Berlinger-féle koncepció lényegénél, ami a jó színészválasztásnak köszönhetően mégiscsak képes élményt nyújtani. Mindaz, ami a filmen elénk kerül, épp az álca, ami mögé nem lát be sem a barátnő, sem a közvélemény. A fellengzős, hatásvadász cím (egyenes idézet Edward D. Cowart bírótól) erre a kontrasztra irányítja rá a figyelmet: megtévesztő látszat mögött lapul a szörnyeteg. Akinek valódi lényéből itt nem sokat mutatnak, gondolnánk, csakhogy ez nem igaz – mert a semmilyenség is lehet félelmetes. Erről Zac Efron gondoskodik, remekül adja át a figura kiismerhetetlen simaságát, viszolyogtató ürességét. Meg sem kell magát erőltetnie, ezt a szerepet rá szabták (olykor még a hasonlóság is zavarba ejtő); szépen kinőtt a nyálas szépfiú-skatulyából. Aztán ott van a Cowart bírót alakító John Malkovich – ő tényleg elég, ha csak „ott van”, már a jelenlétével súlyt ad az egyébként jól sikerült tárgyalótermi jeleneteknek. Szóval miattuk érdemes megnézni; kár, hogy a szerkezet széteső, a fináléban ömleni kezd a nyál (igaz, sokat már nem ronthat), a zenehasználat tétova, és van pár fölösleges cameó. A metallicások James Hetfieldnek integethetnek, emellett Jim Parsons sem szerencsés választás egy kvázi-dokumentumjátékban az ügyész szerepére: vághat akármilyen komoly képet, nekem akkor is Sheldon marad.

Mindent összevéve hiába is keresem, a nézői kíváncsiság kielégítésén túl nem látom az értelmét ennek a filmnek; minden pozitívumával együtt is csak egy közepes Bundy-ponyva lett, ami segít életben tartani a kultuszt. (6/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Filmnapló – 2019. május

A Térség – The Expanse (Season 1, 2, – 2015, 2016) – Szerintem még a mások által sokra tartott Battlestar Galacticánál is jobb ez a 2015-ben indult, és -némi csatornaváltás után- már lassan a negyedik évadnál tartó sci-fi széria. Azt is az általában nem a minőségről híres SyFy csatorna gyártotta, ezt is az kezdte – át is vette tőlük az Amazon Prime a negyedik évadra… Engem inkább a szintén igen markáns Firefly-re emlékeztet ez a James S. A. Corey álnéven alkotó Daniel Abrahamnek és Ty Francknek köszönhető történetfolyam, bár annyira nem humoros és könnyed. Itt inkább a klasszikus film noir bizonyos elemei (lásd pl. Miller nyomozó karaktere) keverednek a legtöbb tekintetben teljesen reális néhány száz év múlva megtörténő jövő utópikus képével, valamint az akció- és a politikai thriller zsánerével. Maga a cselekmény kissé sablonos, de ettől még érdekes. Adott két nagyhatalom, a Föld és a Mars, van egy periferikus “harmadik világ”, a kisbolygók Öve – nagy vonalakban. A két nagyhatalom rivalizál egymással, a kicsi meg izmozik, hogy neki is jusson valami. Stb. Ami viszont tényleg figyelemre méltó, az elsősorban a természettudományos értelemben vett -hozzávetőleges- hitelesség: itt tényleg nem lehet lélegezni az űrben, van gravitáció is. A Földön már a globális felmelegedés hatásait nyögik a 123 éves átlagkort élő földiek, Manhattant például Tarlós-féle gigászi mobilgát védi a tenger viharos hullámaitól. A politikusok pont olyan szarkavarók, mint amilyenek ma is, és amilyenek voltak mindig is – de legalább van terrorizmus, ami szabadságharc azoknak, akiket terroristáknak bélyegeznek a szarkavaró politikusok. A kültelki, bolygóövi emberek már saját, odakint kifejlődött nyelvüket beszélik. Bár a második évadra a tudománnyal szemben/mellett már komoly tért nyer a fantasztikum is, azért ez még egy kifejezetten látványos, meglepően igényesen megtervezett, kigondolt és messze nem agyatlan széria. (A képen jelenet a főcímből.) Nézős. 8/10

Siker – minisorozat (Uspjeh, 2019) – Horvátországban is megszületett saját, mai közéletére és társadalmi konfliktusaira reflektáló krimi-thrillerje, nem meglepetés, hogy a helyi HBO gyártásában. Mind a hat részt az Oscar-díjas Danis Tanović rendezte – nem feltétlenül ő tehet arról, hogy a végére majdnem érdektelenné vált az amúgy izgalmasan induló történet. Zágrábban is ugyanaz megy, mint nálunk, az alvilág aranyéletében: a legmagasabb szintekig burjánzik korrupció, a politikával összefonódó alvilág uralja a mindennapi életet, a kisember igyekszik túlélni. Az első rész még ütős, sőt szinte zseniális – itt kellett volna befejezni, sajnos azonban ebből a részből csupán a karaktereket, valamint a történetet elindító konfliktust ismerjük meg. Ez a konfliktus aztán a következő részekben oldódik meg, egyre apadó ötletarzenállal, az utolsó rész banális, és logikailag meglehetősen gyenge lábakon álló fináléjáig. Felületesen nézve tök olyan az egész, mint egy trendi skandináv krimisorozat, a forgatókönyv azonban ehhez képest messze nem erős, és a színészek sem meggyőzőek. 5/10

Elit játszma (Molly’s Game, 2017) – Nem vagyok egy nagy zsugabubus, a pókert, legalábbis azt, amit a “nagyok” játszanak, pedig csak messziről ismerem. Szerencsére, mert amit ebből a filmből (is) megtudhatok erről a játékról, az semmiképpen nem hozza meg a kedvem hozzá… A pergő párbeszédek mestereként és az amerikai közélet egyik legavatottabb ismerőjeként ismert Aaron Sorkin megtörtént események alapján írta és rendezte ezt a filmet, melynek főszereplője egy sok százezer dolláros tétekben zajló, titkos pókerpartik szervezésével foglalkozó -amúgy rendkívül sokoldalú tehetséggel megáldott/megvert- Molly Blum (Jessica Chastain). A hölgy tevékenysége Amerikában súlyosan büntetendő tevékenység (tiltott szerencsejáték szervezése), ennek megfelelően a film műfajilag a tárgyalótermi dráma és az oknyomozó zsurnál-thriller egyfajta keveréke, minden olyan jellegzetességgel, ami Sorkin korábbi munkáit (pl. Az elnök emberei című sorozat) is jellemzi. Villámsebesen pergő dialógusok, masszív karakterépítés (legalábbis a főbb figurák esetében), ügyes dramaturgia – meglehetős hossz. A film nyilvánvalóan tévéképernyőre készült, nem tartozik funkciói közé a szemkápráztatás, ellenben a tartalom cizellált és érdekfeszítő közlésének kiemelt fontosságával. Molly Blum, valamint az ügyvédje (Idris Elba) közötti polémia adja meg az apropót Molly sztorijának kibontására: egy érdekes és tanulságos sztori egy érdekes nőről, a sikerről és az ahhoz vezető sokféle útról, és buktatókról. 7/10

A tó tükre, 2. évad- A kínai lány (Top of the Lake, Season 2 – The Chinese Girl, 2017) – Négy évvel az igen jól sikerült első évad után megszületett a második is az Oscar-díjas Jane Campion és Gerald Lee sorozatából. Főszerepben az ugyanebben az évben A szolgálólány meséjével is jó nagyot alakító Elisabeth Mosst láthatjuk, ismét. Ha valaki ismeri Campion pályáját, annak nem újdonság, hogy ezúttal is igen markáns nőjogi, feminista szemszögből fogjuk látni a dolgokat. A Moss által alakított nyomozónő egy fiatal, terhes kínai lány meggyilkolása ügyében nyomoz, akinek hulláját egy bőröndben mosta partra a tenger Sidney egyik strandján. Ezúttal kevesebb szürrealista álomjelenettel és több krimivel, valamint helyenként a feszültséget kissé groteszk humorral oldva halad a sorozat a valóban meglepő, és bizonyos szempontból forradalmi végkifejlet felé. A szereplők érzelmi állapotainak sokféleségének és dinamikájának ábrázolására igen nagy hangsúlyt fektető, de tulajdonképpen elég szokványos krimi-szál mögött (mellett, felett) Campion a béranyaság, illetve a gyermeküktől különböző okokból elszakadó vagy elszakított anyák problematikájával foglalkozik, beleértve a kényszerített, illetve az önként vállalt prostitúció és a nők férfiak általi bántalmazásának kérdéskörét is. Tisztán érezhető, hogy Campiont elsősorban ez érdekli a történetben, minden más az ezzel kapcsolatos, igen sarkos véleményének kifejtését szolgálja. Talán néha zavarba ejtő, ahogyan a történet szereplői reagálnak az őket érő eseményekre, de éppen ezek a látszólag irreális és illogikus érzelmi reakciók teszik félelmetesen valódivá ezt a történetet, melynek “slusszpoénja” viszont élesen rávilágít bizonyos dolgokra, melyek a távol-keletre látogató, tehetős nyugati turisták egy részének alig titkolt célja, és csak egy másik, jóval kisebb részének felháborító. Nem szokás beszélni ezekről a dolgokról “jobb társaságokban”. Campion viszont beszél és igen keményen fogalmaz. Jól teszi. 8/10 (Nicole Kidman amúgy viccesen néz ki göndör ősz parókában.)

Kategória: Film, Filmnaplók, Tévé | Címke: , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A szavak ereje (Sometimes, Always, Never, 2018)

Korombeli srác ez a Carl Hunter, tehát már bőven túl sétálgat az ötvenen, így tán meglepetésként hat, hogy ez a magyarul A szavak erejének keresztelt című film valójában bemutatkozó nagyjátékfilmje. Persze, rendezgetett ő már korábban, kisjátékfilmet, tévéműsorokat, de rendes nagy mozit még nem. Elég komoly sikereket ért el korábban, mint a The Farm nevű együttes basszgitárosa (1990-ben két számuk, az All Together Now és a Groovy Train Top 10-es sláger volt Angliában, mi is láthattuk anno a klipeket az MTV-n), jelenleg egyetemi oktató, ha éppen nem rendez olyan helyes kis csodákat, mint ez a most tárgyalandó film is.

Mintha Wes Anderson színes, szertelen, kissé autisztikus, de paradox módon mégis érzelemgazdag világa keveredne Aki Kaurismaki száraz, fanyar, blőd groteszkjének szentimentális humanizmusával – ez jutott kapásból eszembe, ahogy néztem a filmet. Ezért csak kis csoda a film, mert simán lehetne nagy is, ha nem lennének az elébb említek példák; de mindenképpen csoda, mert képes kiszakítani ebből a jelző- és értékvesztett mai, magyar való világból és elvisz egy olyan világba, ahol a szeretet, az egymás iránti féltés dominál (kicsit hajazva a már linkelt All Together Now című szám klipjére). Ezzel együtt látjuk azt is, hogy a filmbeli világot Hunter is képzeletbeli világként mutatja be, ő is nyilván jön valahonnan, menekül valahonnan, de neki legalább van hová. Általa viszont nekünk is, és ez jó.

Igen erős színekben tobzódik a film, levegős, mértanilag szigorú kompozícióit mintha Magritte szürrealista festményei ihlették volna. Az általunk ismert valóság, ha megjelenik a filmben, mintha varázsütésre megdermedt volna, fura díszletelemekként, kiszínezve, vagy meglepő kontextusba helyezve vesztik el valószerűségüket és válnak elemeivé az álomnak. Mindeközben mindvégig logikus a film meséje. Egy scrubble-mániás nagypapa (Bill Nighy) keresi régen eltűnt fiát, aki egy végtelen scrubble-játszma közepén pattant fel, hogy aztán örökre eltűnjön. Másik fia (Sam Riley), valamint unokája (Louis Healy) a nagypapa, latba vetve minden scrubble-ből szerzett műveltségét, végeláthatatlan nyomozásba kezd eltűnt fia nyomában. Tehát egy szómágiába forduló, ám mégis klasszikus apa-fiú családi történet adja a film cselekményének keretét, ezt azonban Hunter sajátos, kicsit groteszk, kicsit infantilis humorral, pici szalonképes őrülettel, de mégis érzelmesen, sok szeretettel meséli el nekünk.

A nagypapa a központi figura, ő kavarja az eseményeket, akarva-akaratlanul. Bill Nighy lubickol a szerepben. Sajátos arcberendezésével, meghökkentő mozgáskultúrájával, blazírt, blőd játékmodorával és a szájába adott, tipikusan angol szárazságú szellemességekkel felejthetetlen karaktert alkot. Annyira markáns, senkihez sem hasonlító, egyedi figura, hogy szinte bármilyen filmből kilógna, azonban Carl Hunter képes arra, hogy méltó helyére, illő környezetbe és szituációba helyezze. Nagy találkozás az övék. 9/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Dominó (Domino, 2019)

Már az első jelenet is alkalmat ad a gyanakvásra. Egy pár alszik az elfüggönyözött hálóban, félhomályban, amikor durva, agresszív csengőhang hasít bele a csendbe. Semmi reakció, a csengő ezért újra próbálkozik. Egy látványos testű férfi (Nikolaj Coster-Waldau) kászálódik ki egy szál alsónadrágban az ágyból, látjuk, mellette egy hölgy piheg édesen. Azonban amikor a férfi a harmadik csengetésre távozóra venné a figurát, a hölgy kipattan az ágyból anyaszült meztelenül, és felajzott állapotban magára húzza a férfit – de nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha ez az amúgy igen csinos hölgy anyaszült meztelenül töltötte az éjszakát, akkor mellette ez a szemlátomást vezérhím külsejű pasas miért volt alsónadrágban?! A film végkifejletét ismerve nem spoiler, hogy ezt nem fogjuk megtudni a filmből, ugyanis a hölgy a továbbiakban nyomtalanul eltűnik a filmből. Még csak említés sem esik róla.

Csak hát Brian De Palma neve kötelez, hiszen a maestro tett már le filmtörténeti jelentőségű alkotásokat arra a bizonyos asztalra, ezért nézzük tovább a filmet. Úgy tűnik, a Dominó, kisebb sutaságoktól eltekintve, egy veretes zsaru-haver thriller, egészen konkrét, mondhatni up to date gonosz figurákkal, európai állampolgárságú Iszlám Államista terroristákkal. Azt nem is mondanám hibának, hogy a kétharmadban Koppenhágában, echte dán zsaruk főszereplésével zajló történetben angolul társalognak egymással a szereplők, hiszen De Palma angol nyelvterületre készítette a filmet, az arab és a később feltűnő spanyol szereplők saját nyelvükön beszélnek. Egy angolnak pedig nem tűnik fel, hogy a történetbeli dán angolul beszél, hiszen ő a főszereplő, tehát ő van velünk. Hogy aztán például velünk, az angolt és a dánt legalább zeneiségben megkülönböztetni képes, nem angol anyanyelvű (bár a nyelvet értő) nézőknek ez egy igen durva elidegenítő effektusként jelentkezik, az legyen a mi dolgunk. Szinkronizáljuk le a mi nyelvünkre (így kivételesen ezúttal én is a szinkronos variációt javaslom a moziban). Az első, kisebb meglepetésre burleszkbe hajló akciójelenet sajátos ízeit, a többször, mintegy A sebhelyesarcú emlékezetes vérfürdőjének allúziójaként megjelenő paradicsomözönt, a ma már ritkán hallható vonószenekari zenealáfestést, a hitchcocki hangulatfokozást simán vesszük rendezői modorként. Egy De Palma simán megengedhet magának némi modoroskodást. Ekkor még nem tudjuk, hova fog ez még kifutni… Bár, ha más nem, az a meghökkentően banális ereszes jelenet már riasztó szirénaként kell felharsanjon a tapasztaltabb néző homloklebenyében.

Mentségére szóljon, hogy Brian De Palma úgy csöppent a filmbe, mint Pilátus abba a bizonyos krédóba. A film dán produkció, dán producerekkel, dán íróval. De Palma tulajdonképpen bérmunkában vezényelte le a forgatást, “rettenetes körülmények között”, ahogy később nyilatkozta, s tulajdonképpen az utolsó csapó után kezét le is vette a projektről, és a dán producerekre bízta a film további sorsát. Nos, az eredetileg 148 perces -ki tudja, milyen- thriller alig 88 percre kurtítva kerül a mozikba – nem túlzás kijelenteni, hogy egy kiherélt, elfuserált filmként. Pedig a dán film amúgy közismerten erős krimikben…

Szóval, a bevezető érhetetlen ágyjelenetet követően már gyanakodhatunk arra, hogy paródiát látunk, és mi tagadás, akkor járunk legjobban, ha paródiaként is nézzük ezt a filmet. Mert ha thrillert akarunk, akkor bizony fájni fog az élmény. Az összefüggő, logikus cselekmény, rendesen felépített, motivációval rendelkező karakterek nélkül, groteszk módon elrajzolt akciójelenetekben, nevetségesen túlzó műfaji hatásokban és ordító közhelyeket pufogtató, bombasztikus párbeszédekben tobzódó film egyértelműen kudarc, De Palma pályájának legmélyebb pontja. Minőségében a hírhedt, és szerencsére a filmezéstől már visszavonult Uwe Boll szintjét üti – és ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam. 3/10

Kategória: Film | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

Lélegezz normálisan (Andið eðlilega, 2018)

Lehet-e “normálisan” lélegezni, ha az embert anyagi gondok szorongatják, netán nyakán a végrehajtó? Ha az élete a saját hazájában állandó veszélyben forog – menekülne, de megreked egy idegen országban, és minden nap azt várja, hogy mikor küldik vissza oda, ahonnan jött, miközben szerettei biztos helyre értek egy távoli államban? Ísold Uggadóttir csöndes, szomorkás izlandi története a menekültválság és a szegénység témájával foglalkozik, eléggé visszafogottan. Két nőről, egy kissrácról és egy macskáról szól – de főleg két nőről: Adja (Babetida Sadjo) Bissau-Guineából érkezett és Kanadába szeretne eljutni hamis okmányokkal, csakhogy fennakad az ellenőrzésen. A másik nő Lara (Kristín Þóra Haraldsdóttir), a tisztviselő, aki miatt Adja lebukik. Az első futó találkozás után kettejük útja még többször is keresztezi egymást; meglepő, mennyi a sorsukban a hasonlóság, néha nehéz eldönteni, kinek a helyzete kilátástalanabb. Talán nem teszem tönkre az élményt, ha elárulom, hogy a végső szó mégiscsak a reményé.

A film jelenleg a Netflixen látható, előtte viszont már megjárt néhány fesztivált, mindenhol elismeréssel fogadták, és alkotóját olyan nevekkel emlegették együtt, mint Ken Loach vagy a Dardenne-fivérek. Ami a darab realizmusát, szociális érzékenységét illeti, helytálló a párhuzam, bár a dokuszerűség mellett van egy kis (tan)mese jellege is a sztorinak, leginkább formai jellemzői (kereksége, szófukar, szinte stilizált elbeszélésmódja és következetes jelképhasználata) miatt. A közeg mellesleg csöppet sem mesei, a szereplők az izlandi valóság lekoszlottt, árnyékos oldalán mozognak. Képeslapra kívánkozó tájak helyett (lásd pl. Kosok) lakótelepi kockaházak csendéletei váltakoznak a kietlen városszéli pusztaság vagy a menekültszálló képeivel.

Lara, a főszereplő hátrányos helyzetű, egyedülálló anya, vélhetően zűrös múlttal, mint azt az apránként elszórt információmorzsák alapján gyaníthatjuk. A közeljövőben állást remél, egyelőre azonban csak gyakornok, a felszólítások, kifizetetlen csekkek pedig halmozódnak. Még mielőtt kilakoltatnák, összepakol, autóba vágja magát, és óvodás fiával „titkos kalandtúrára” indul – legalábbis a fiú előtt így nevezi azt, hogy a kocsiban csöveznek. A nő innen jár dolgozni, hordja oviba a gyereket, továbbá ebben az állapotban találkozik megint Adjával, aki még menekültként is elviselhetőbb fizikai körülmények között él náluk. Az idegen lány megpróbál rajtuk segíteni, majd ez a segítség kölcsönössé válik, kettejük (hármójuk) között kialakul egyfajta ragaszkodás. Végletes szituáció, de szerencsére Uggadóttir érzi a határt, a történet nem fordul át sem szirupos csöpögésbe, sem  didaxisba.

Minden szempontból női film (rendező, főhősök) nulla érzelmességgel, annál több empátiával. A megoldás ugyan kicsit naiv, de végeredményben kerekre zárja a dramaturgiai bakik dacára is magabiztosan vezetett történetet. A felbukkanó szimbólumok, párhuzamok nincsenek az orrunk alá dörgölve, szépen belesimulnak a cselekménybe (lásd pl. a bezártság, macskamenhelytől a menekülttáborig), sokszor pusztán a látvány közvetít (például külön szerep jut a tájképeknek, mint a lakótelep házai vagy a szeles határvidék).

Ha vannak is ügyetlenségek ebben a másfél órás debütfilmben, az alapvetően kedves sztori mellett két egyéb vonásáért is szerethetjük: a nyugalmáért és a tudatosságáért. Merthogy végtelenül kiegyensúlyozott; lehangoló, olykor felzaklató tartalma ellenére. A nehéz sorsú szereplők higgadtan veszik tudomásul helyzetüket, nem lázadnak, nem dühöngenek (legalábbis nem vagyunk tanúi egyetlen indulatkitörésnek sem), csupán megpróbálják azt megoldani jól-rosszul, a maguk módján. Ehhez jön az alig észrevehető zene: hosszan kitartott, légies hangzatok – maga a nyugalom -, végül az összhatást jól kiegészíti a színvilág békés szürkesége, északi pasztelljei.

Ami pedig a tudatosságot illeti, nem akarja megváltani a világot, nem markol sokat; kellően levegős, mégis van annyira összetett, hogy felmutassa cseppben a tengert – rokonszenvesebb, mint a problémák tömegét egybezsúfoló, de kidolgozni képtelen, félrement eposzok.

Anya és fia fázósan bújnak össze az autóban, nézik a fölöttük elhúzó repülőket, miközben távoli országokról ábrándoznak, ahol olyan meleg van, hogy egész nap rövidnadrágot kell hordani. Bissau-Guinea végül is ilyen hely lehet… (7/10)

Kategória: Film, Saját szoba | Címke: | Megjegyzés hozzáfűzése

EGY NŐ FOGSÁGBAN / Adománygyűjtő filmvetítés az emberkereskedelem áldozatainak

Az ELF Pictures és a Szabad Élet Egyesület adománygyűjtő filmvetítést rendez az emberkereskedelem áldozatainak megsegítésére.

Időpont: 2019. május 20. 19:00 h
Helyszín: TRAFÓ Kortárs Művészetek Háza (1094 Budapest, Liliom u. 41.)
 
A különleges esemény célja, hogy segítséget nyújtsunk az emberkereskedelem áldozatainak megtenni az első lépéseket egy szabad és független élet felé.
Ma Magyarországon közel 36.000 ember él rabszolgasorban.
 
A befolyt összeget teljes egészében az áldozatok megsegítésére fordítjuk:
– támogatjuk egy védett ház működését
– egy menekítő autó fenntartását
– az áldozatok rehabilitációját és képzését (tanulás, esélyteremtés)
– egy országosan terjesztett támogató füzet elkészülését a segítségnyújtás lehetőségeiről, valamint a segítő szervezetek elérhetőségeiről.
 
Program:
19:00 h // FILMVETÍTÉS
 
AKI BÚJT, AKI NEM – kisjátékfilm, 2018, 10 p., r.: Schwechtje Mihály
Egy szegény magyar faluba érkezik egy drága autó. Az utcán bújócskázó gyerekeket nagyon érdekli a kocsi, a sofőr megengedi, hogy egyenként beüljenek, legnagyobb boldogságukra minden gombot kipróbálhatnak. A sofőr mindenkivel nagyon kedves, közvetlen. Elindul a játék..   .
Schwechtje Mihály filmes és színházi rendező 2018-ban, a Friss Hús fesztiválon debütált rövidfilmje azt mutatja be, mi lehet a sorsa évente közel egy falunyi, periférián élő gyereknek.
 
CSICSKA – kisjátékfilm, 2011, 20 p., r.: Till Attila
Balogh István egy vidéki tanyán élő földművelő gazda, aki rettegésben tartja a feleségét és a gyerekeit. Mivel éppen hogy csak fent tudja tartani magát és a családját, az istállóban úgynevezett “csicská”-t, vagyis tulajdonképpen rabszolgát tart, akit minden szempontból állatként kezel.
Till Attila riporter, műsorvezető, rendező 2012-ben Európai Filmdíjra jelölt, feszült hangulatú kisjátékfilmjét a hasonló szituációt túlélt emberek beszámolói és a témához kapcsolódó híradások inspirálták. 
 
EGY NŐ FOGSÁGBAN – dokumentumfilm, 2017, 89 p., r.: Tuza-Ritter Bernadett
A film egy csicskasorban élő nő sorsát követi nyomon, aki kilátástalan helyzete ellenére elhatározza, hogy 10 év után megpróbál kitörtni a fizikai és lelki elnyomásból, hogy visszayerje szabadságát és lányával új életet kezdjen.
Tuza-Ritter Bernadett felkavaró alkotása az első magyar egészestés dokumentumfilm, mely bekerült a Sundance Filmfesztivál versenyprogramjába. A filmet közel 80 nemzetközi fesztiválon vetítették, melyeken 28 díjat nyert, majd 2018-ban Európai Filmdíjra jelölték. A magyar és nemzetközi filmkritikusok a legjobb dokumentumfilmnek járó Fipresci-díjjal ismerték el.
 
 
21:00 h // BESZÉLGETÉS AZ ALKOTÓKKAL ÉS  SZAKEMBEREKKEL
 
Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett, Till Attila rendezőkkel, valamint De Coll Ágnes emberkereskedelmi szakértővel és Toszecky Renáta védett ház koordinátorral. Moderátor: Bombera Krisztina.
 
Támogatói jegyárak: 5000 Ft, 10000 Ft, 15000 Ft
Normál jegyár: 2000 Ft
Bővebb információ a kampányról: awomancaptured.com
Kategória: Hírek | Megjegyzés hozzáfűzése

Dr. Pol állatklinikája (The Incredible Dr. Pol, 2011-) , Dr. Oakley házhoz megy (Dr. Oakley, Yukon Vet, 2014-)

Mivel normális film mostanában csak néha-néha jön szembe velem a moziban, itt az idő, hogy írjak valamit két kedvenc tévéműsoromról. Mindkettőt a National Geographic Channel Wild adja, több időpontban, számomra követhetetlen ismétlésekben: mi késő esténként nézzük. 10.00-től a Dr. Polt, utána Dr. Oakleyt. Két reality-showról van szó, azonban nagyon gyorsan felejtsük el mindazt, amit eddig sejtettünk, illetve tudni véltünk erről a szerintem forradalmi tévés műfajról. Ezek főszereplői nem holmi VV Gipszjakabok és ÉNB Puncimuncik, akik bármiféle értékelhető teljesítmény nélkül élvezik az elvileg mindenkinek járó 15 percnyi hírnevet, itt valóban a való világban megtörténő eseményeket látunk, valóban élő, a műsorokban látható eseményeket az év minden napján valóban elkövető, azt a szó jó értelmében hivatásként végző embereket látunk – nyilván szerkesztett és minimálisan dramatizált formában.

Mindketten állatorvosok. A hetvenen túl is hiperaktív, holland származású Dr. Pol több mint húszezer pácienst magában foglaló praxist vezet Nyugat-Michiganben. Egy helyi legenda az öreg, aki ha kell, simán félmeztelenre vetkőzik a mínusz 10 fokos, bár a marhák által teleböfögött és telefingott istállóban, hogy egyik kezét vállig, sőt nyakig belevágja egy vajúdó tehén valagába, hogy aztán onnan sajnálatos esetekben, olykor darabokban húzzon elő napok óta döglött borjakat, hogy így mentse meg anyjukat. Egyszóval a vidéki farmerlét rögvalójával szembesülhetünk Dr. Pol, és munkatársai, Dr. Brenda és Dr. Emily által, megismerve egyben az amerikai állattartás hagyományos módszereit, és a XXI. század farmereit és cowboyait. Emellett, Dr. Pol vezet otthoni praxist is, ahová a környék házikedvenceit hordják, kutyákat, macskákat, vietnami csüngőhasú sertéseket, olykor lámát vagy akár hermelint, bármit, amit ember egyáltalán tarthat otthonában. Dr. Pol kezel mindent, ha kell, herél és miskárol, ha kell, akkor manikűrt végez, de el is altatja az állatot, ha mentetetlennek ítéli meg állapotát. Természetesen rengeteg érzelem jön szembe velünk egy-egy epizódban, ezeket, valamint a tényleg drámai, olykor gyomorforgató látványt nyújtó állatorvosi esetek sokkját azonban fogyaszthatóra oldja az öreg hihetetlenül szórakoztató egyénisége, hatalmas élettapasztalatából adódó természetes bölcsessége, valamint családjából ellesett vicces pillanatok, melyet kétbalkezes, kissé balfék fia, valamint száraz és fanyar humorú felesége szállít.

Dr. Oakley családja is fontos szerepet kap az ő sorozatában. Az ő területe jóval vadregényesebb Dr. Polénál, hiszen praxisa tulajdonképpen Yukon-territórium egy fél-Magyarországnyi területét fedi le, Észak-Nyugat Kanada lélegzetelállító szépségű, szinte teljesen érintetlen vidékén. Itt él a fiatal doktornő, három cserfes lányával, valamint kissé flegmának tűnő férjével, aki néha hetekre eltűnik, bizonyos erdőtűzoltás-ügyben. A lányok, valamint néha a férj is rendszeres segítői Dr. Oakley-nak, akiket meglehetősen keményen tart. Már kisgyermek koruktól testközelből ismerik az élet törékenységét, férjemuram pedig kemény kiképzésnek veti őket alá, hiszen egy yukoninak ismernie kell a dzsungelben való túlélés szabályait, mert bármi megtörténhet. A lányok azonban állják a sarat, ahogyan Dr. Oakley is, még ha olykor több száz kilométert is kell autóznia egy-egy esethez. Munkája amúgy ugyanaz, mint nyugat-michigani kollégájánál, csak még színesebb diverzitásban. Ráadásul a kuncsaftok is másabbak, hiszen egy ilyen vadregényes, ám a civilizációtól is messzi vidéken csakis fura, maguknak való fazonok lakhatnak, és ez e sorozat szerint is így van. Az általuk tartott állatok is nagyobb szórást mutatnak, hiszen a térségben megszokott rén- és jávorszarvasokon, pézsmatulkokon, musztángokon és a szokásos háziállatokon kívül vadakkal is kell néha foglalkozni. Fehérfejű réti sasok, fülesbaglyok mellett Dr. Oakley kezel rozsomákot és medvét is, ha azt kell. Izgalmas, olykor komikus, máskor tényleg életveszélyes helyzeteket produkáló munka az övé – ő humorral és nőies érzelmekkel oldja ezeket.

Hogy mi az ezekben a tévéműsorokban, ami érdekes lehet egy olyan városlakónak, mint nekem? Elsősorban egy olyan mentális utazás lehetősége olyan tájakra, ahova valószínűleg soha az életben nem fogok eljutni, ezek a filmek valódi, hiteles és életszagú tudósítást nyújtanak onnan. Sokat lehet tanulni aztán az állati viselkedésekből, melyek egy vidékinek, akinek mindennapos látvány, hogy disznó röfög az ólban és tyúkok kapirgálnak a hátsó udvarban, talán nem mond annyit, mint nekem. Érdekes látni továbbá az ember-állat viszonyok hihetetlen sokszínűségét, valamint biztonságos távolból átélni valódi, mély drámákat a valóságból. Mindkettő 10/10.

Kategória: Tévé | Címke: | 2 hozzászólás