A tinilány naplója (The Diary of a Teenage Girl, 2015) – Nem hiszem el, hogy a lányokat is csak az érdekli felnőttkoruk bimbózó hajnalán. Mert ha mégis, akkor eleddig közel mindenki hazudott (nem nekem, hanem úgy általában). Azt sem hiszem el, hogy a lányokat is ilyen komolyan nyomasztani tudják saját méretbeli korlátaik… Pedig de, nyilván így kell, hogy legyen, csak éppen kevesen veszik a bátorságot, hogy erről nyíltan, őszintén és hozzávetőleg komolyan beszéljenek (mert elviccelni azért már régen tudják a dolgokat). Phoebe Glockner és Marielle Heller viszont megpróbálták ebben az igen kellemes hangulatú, merészen szókimondó, bájos kis filmben, és jól tették. A lába között kínzó bizsergést érző, s azt anyja mostani pasijával enyhítő, 16 éves Minnie (Bel Powley), kissé Nabokov klasszikus Lolitájára hajazó története üde színfolt még a XXI. században is agyakat, vágyakat kioltó prüdéria matt szürkeségében. Én simán ajánlanám mindenkinek korhatár nélkül, de legfőképpen tinédzserkorú lányoknak. 8/10

Ne légy rossz (Non essere cattivo, 2015) – Claudio Caligari drog-hajtotta drámája sok tekintetben hajaz a korábbi, nagyszerű olasz (neo)realista filmes hagyományokra, de messze nem tökéletes munka. Az ábrázolt társadalmi közeg hitelesen jelenik meg a filmben. Róma, pontosabban Ostia munkanélküli férfiai egyetlen boldogulásukat a drogokban, illetve kisebb-nagyobb bűncselekményekben találják meg, mivel az a kevés legális munka, ami elérhető számukra, nem hoz elegendő pénzt a konyhára. A történet két barát sorsát követi nyomon, néhány éven át: az egyikük túlélő, míg a másikuk nem. Pontosabb, feszesebb dramaturgiával, jobban átgondolt képi világgal, és a cselekmény megfelezésével a film több lehetett volna. A tragikus sorsú Cesare története önmagában elég is elég sűrű, azonban így, hogy mellette párhuzamként látjuk a jóbarát, Vittorio reménnyel kecsegtető életét is – az egész dráma válik hiteltelenné. A külvárosban, a munkanélküliség, a heroin és a bűnözés, mint egyedüli pénzkereset árnyékában semmilyen reális történetnek nem lehet happy endje, még ilyen szolid sem. 7/10

Az utolsó napnyugta (The Last Sunset, 1961) – Igazi klasszikus western, marhahajtással, marhatolvajokkal, a megszokott, közhelyes cowboy-konfliktussal (kinek van nagyobb a gatyában…), és egy, a maga korában és ebben a műfajban talán nem megszokott -vértfertőzés bűnével fenyegető- fordulattal. De amúgy minden a helyén van, a fekete ruhást legyőzi a kék inges, de ekkorra már tudja, hogy a fekete ruhás nem rossz ember. Kirk Douglas spanyolul énekel, Rock Hudson pedig nagyon szomorúan tud nézni. 6/10

Az ötös számú vágóhíd (Slaughterhouse-Five, 1972) – Bár George Roy Hill filmje új megvilágításba nem helyezi Kurt Vonnegut mára már hivatkozási alapnak számító háborús-regényét, annak szellemiségét, semmivel össze nem hasonlítható, bizarr, szinte abszurd humorát, sajátos hangulatát viszont ügyesen idézi meg, az igen remek vágói (Dede Allen!) munkának és nem utolsó sorban Glenn Gould éteri Bach-interpretációjának köszönhetően, ami a kísérőzenét szolgáltatja. Úgy gondolom, a filmnek helye van a minden idők 10 legjobb regényadaptációinak rangsorában, talán még inkább, mint a szintén bőven megérdemelt legjobb 10 háborús filmek listáján. 9/10

Memo (2016) – Alapvetően érdekes Tasnádi István ötlete, melyben két -amúgy a valóságban is létező- emlékezetproblémás embert állít szembe egymással: az egyik problémája az, hogy egy háborús trauma hatására minden elfelejt, a másiké viszont ennek éppen az ellenkezője, minden mozzanatra emlékszik a saját életéből. Minden egyes lényegtelen történésre. Őrjítő is lehet… Sajnos, az ötlet azonban csak ötlet maradt, mert tulajdonképpen nem sikerült vele kezdeni semmi értelmeset – az egyik meggyógyul a film végére, a másik nem. Ráadásul az egész úgy néz ki, mintha valójában magának, Tasnádinak lennének gondjai a felejtéssel. Filmjét éppen úgy zsúfolta tele a hetvenes-nyolcvanas évek kellékeivel, mint amiért régebben annyiszor kinevettük a magyar filmet, amikben olyan buta szemérmetlenséggel tolták az orrunk elé a filmet támogató cégek éppen futó termékeit. Itt agresszív termékelhelyezésről ugyan nincsen szó, de az, hogy ilyen buzgósággal időződik fel a történet szempontjából igazán nem is lényeges kor, az azért ebben a mennyiségben zavaró. Természetellenesen hemzsegnek a filmben a Barkasok, Zsigulik, Simson Schwalbék, a főszereplő a ruszki Rakéta karóráját még bele is tolja a kamerába. A falon ütött-kopott Kádár-címer, és szinte hangosan köszönjük meg, hogy nem közelít rá a kamera. A kocsmáros Gyöngy üdítőt bont, de úgy, hogy az összes üveg címkéjét láthassuk, ahogy hátat fordít, látjuk, hogy Trapper farmert hord; a tévében a régi tévéreklámok mennek és a falakon azok az undorító, mintás tapéták, embereken pedig ilyen töménységben még akkoriban sem viselt csúnya ruhák. Ennél szebb volt azért akkor minden… Akinek a fejében ennyire tombol még a kádári kor, annak tényleg nagyon gyorsan felejtenie kellene, de semmiképpen nem tovább görgetni azt. Főleg nem ilyen semmilyen történetbe ágyazva. 4/10

Függetlenség napja 2. – A feltámadás (Independence Day: Resurgence, 2016) – Elemeiben, részleteiben szinte teljesen megegyezik az első résszel ez a második. Roland Emmerich újra elhozza azokat, onnan fentről, hogy elpusztítsák a Földet, és újra csatasorba állítja az emberiség (de főleg Amerika) színe-javát, hogy megállítsák azt, ami odafentről rájuk támad. Will Smith kivételével mindenki szolgálatra jelentkezik, ő már csak egy festményről integet (a forgatókönyv szerint időközben hősi halált halt, mint annak idején, a valóságban Gagarin), de minden megy, szinte centiről centire, másodpercről másodperce, ahogyan az első részben ment. Nüansznyi eltérésekkel. Hogy mégsem éri el az húsz évvel ezelőtti hatást, annak oka a következő: a primitív sakkjátszma-forma cselekmény már az első percben kiszámítható és bárki benyögi a megoldást, hogy a kilencedik lépésben ki, mivel ad mattot kinek… Nulla meglepetésfaktor, így az egész, józan ésszel szemlélve, egy óriási közhelyerdő. A bombasztikusságukban már nevetséges párbeszédek, az ostoba, bántóan logikátlan fordulatok, a már szinte groteszk módon elrajzolt, sablonos rajzfilm-karakterek, valamint az eltúlzott, hazafias pátosz tulajdonképpen az első rész paródiáját adják. Persze, joggal lehet mondani, hogy az első rész is ilyen volt, de az legalább az első volt. Azt minimum tízszer láttam, ezt nem hiszem, hogy megnézem még egyszer. 5/10

Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét (Bring Me the Head of Alfredo Garcia, 1974) – Ahogy a címből sejthető, ez egy western, mint ahogy Sam Peckinpah szinte összes filmje az. Nincsenek tiszta tekintetű, feddhetetlen jellemű hősök, igazságos seriffek, békés farmerek, a kocsma előtt hányó indiánok, s a végén a lenyugvó napba való megnyugtató ellovaglás sincs e filmben: ez egy sötét, keserű, cinikus, helyenként kifejezetten viszolyogtató történet az emberi aljasság legmélyebb bugyraiból. Egy mexikói hadúr lánya teherbe esett egy bizonyos Alfredo Garciától, minek következtében a korlátlan hatalmú El Jefe egy nagy zsák pénzt kínál annak, aki elhozza neki a lányát megbecstelenítő fejét. A munkára természetesen akad jelentkező bőven, például a permanens alkoholista jenki, Bennie (Warren Oates), akinek egyik nője történetesen a címbeli Alfredo nője is volt egy időben. Az alkoholban ázó, 16 db. hullával kísért, már nem lovakon, hanem lepukkant, amerikai országúti cirkálókon történő őrült száguldás végén leszállítja Alfredo fejét, de addigra rájön, hogy pénzzel nem lehet kompenzálni emberi életeket. Kétségbeesett kísérletét a dolgok helyrehozatalára természetesen nem koronázhatja siker, az indián származású Peckinpah világában nincs helye hamis idealizmusnak. A hős maga is áldozatává válik a mai Mexikót a valóságban is alapvetően meghatározó, emberi életeket semmibe vevő, hatalmi természetű erőszaknak. Itt az erősebb kutya nemcsak baszik, hanem az élet, halál korlátlan ura is. Mindamellett, határozottan észrevehető a kétségbeesett segélykiáltás is az erőszakos (itt nem feltétlenül politikai) hatalomnak kiszolgáltatott, védtelen, szegény emberek mellett, akik számára csak egyetlen mód nyílik a (pillanatnyi) túlélésre: a behódolás. Messze nem tartozik e mű Peckinpah legjobb filmjei közé, nincs “pariban” sem a Vad bandával, sem a Szalmakutyákkal, de még a nagyjából ugyanebben az időben készült, annak idején nálunk még a mozikban is látható Konvojjal sem: széteső, vad, durván ácsolt, egyenetlen mozi ez, túl vontatottan indul, ám ehhez képest összecsapott a vége. Minden pillanatán érezni Peckinpah whiskytől áporodott leheletét és herointól zavart koncentrációját – de vitathatatlan zsenialitását is. 6/10

Amy – Az Amy Winehouse-sztori (Amy, 2015) – Soha nem voltam Amy Winehouse (a képen) rajongója, de az biztos, hogy amit a popszakmában produkált, ahogyan a manapság nem igazán divatos jazzt becsempészte a slágerlisták világába, az valóban nagy tett. Volt tűz is a csajban, s benne volt az a vaskos “zsír” is, ami olyan izgalmassá teszi a jazzt jól éneklő énekeseket. Tragikus élete is hitelesítette őt, és ma már simán mondom, hogy ott a helye a Billie Holiday és Janis Joplin között húzódó csillaghídon, valahol középen. Asif Kapadia remek és alapos portréfilmje nem hízeleg, de nem is rejt véka alá semmit Amyvel kapcsolatban. Végigkíséri életét egészen a kisgyermek korától a drogokon át a mértéktelen alkoholig, s az utolsó, botrányos koncertekig. Izgalmas, érzelmileg is megérintő élmény a film, az pedig kifejezetten meglepett, ahogyan közvetve bár, de meglehetős határozottsággal megállapítja Amy tragikus halálának felelőseit. 9/10

Star Trek: Mindenen túl (Star Trek Beyond, 2016) – Hogy mi van mindenen túl? Nos, semmi különös. Legalábbis minden pont olyan, ahogyan eddig megszoktuk a Star Trek-univerzum sajátos dimenzióiban. Amit J.J. Abrams újított, azok mind beépültek a kánonba, már ha volt egyáltalán újítás. A harmadik Abrams produkciójában készült Star Trek-film (korábban volt ez, illetve ez) látványában hozza a 2016-ban elvárhatókat, Yorktown űrbéli városa valóban lenyűgöző, bár sztoriban nem nyújt többet bármelyik klasszikus történetnél. Justin Lin tulajdonképpen hibák nélküli, hűvös professzionizmussal vezényelte le a filmet, amely pont úgy működik, mint egy Huawei csúcsmobil: tud mindent, amit a 7-es iPhone, de mégsem az igazi. Az újjászületett/újrateremtett karakterek mára összeálltak, mint sok kicsi legó, és ma már az új Spock (Zachary Quinto) sem olyan érdekes… Vasárnap délutánra azonban simán elment, sütivel, kapucsínóval. 5/10

Szombat esti láz (Saturday Night Fever, 1977) – Én annak idején alaposan benéztem ezt a filmet, szimpla diszkó-köcsögségnek vettem, hiszen John Travolta karakterét másolta annak idején az a szubkultúra, melyet nálunk “digóknak” neveztek. Annál cikibb meg nem volt egy magamfajta “csövesnek”, minthogy ilyen nyálas baromságokat rajongjunk… Persze, az a film is szinte teljesen más volt, mint amit a minap a Duna tévé leadott egy késő esti időben. Nem vagyok prűd, és teljesen nem is tartom indokoltnak, de valahol mégis megértem a hirtelen kitűzött piros 18-as karikát. A hajdani “nyálas diszkórománc” ugyanis ma egy igen korrekt, szociografikus felhangokkal bíró fejlődés-drámává avanzsált azzal, hogy feliratozva az annak idején kivágott részeket, azokkal együtt került levetítésre John Badham kultuszfilmje. Az inkább csak szavakban megjelenő, durva szexualitást, a közbeszédbe elemi módon belevegyülő rasszizmust, az olasz-amerikai kisközösségek jellegzetes, a katolikus vallás és a hétköznapi bűnök sima, görcsmentes elegyét képező belső életét, a nagyvárosi peremkerületek hetvenes években már bőven megjelenő bandaharcait bemutató jelenetek mind áldozatául estek az ostoba cenzor ollójának, szinte teljesen kiherélve az eredeti művet. Ez így, eredeti formában viszont már tényleg komolyan veendő darab, melynek végéről még a kötelező happy end is hiányzik. 8/10