Éric Rohmer, a francia film új hullámában született “fecsegő filmek professzora” készített ilyen filmeket pályája második felében, végében, mint amivel a fiatal, dán-francia illetőségű Mia Hansen-Løve (korábban pl: Eden, Viszlát, első szerelem, Gyermekeim apja) a legjobb rendezésnek járó Ezüst Medvét nyerte idén Berlinben. Sokan majd nyilván legyintenek is rá: Á, nem történik benne semmi, csak az a nő jár-kel benne végig, és rengeteget beszél benne… És végül is, tényleg így van, Az eljövendő napokban tényleg egy nőt (Nathalie-t, a filozófiatanárnőt – Isabelle Huppert játssza, bár tulajdonképpen inkább megjeleníti a történetben) látunk végig, ahogyan éli az életét, megküzd az éppen demokratikus jogaikat érvényesíteni tanuló diákjaival, ahogyan megküzd esszékötetének promóciója helyett inkább a profit hajhászása felé forduló kiadójával, magányos, lányát érzelmeivel zsaroló, beteg anyjával, valamint annak nagy, lusta macskájával, ahogyan elválni kényszerül szintén filozófiával foglalkozó, de a tanítványai bájai felett szemet hunyni nem tudó férjétől, ahogyan bátortalanul segítségért fordul jóképű, tehetséges, ám igen öntörvényű tanítványához; ahogyan a tőle telhető tettrekészséggel megpróbálja túlélni az életében következő eljövendő napokat.

Nathalie rengeteget beszél, hiszen filozófus, mondandója nagy része is filozófiai tárgyú, hiszen életének minden pillanatát a filozófia eszközkészletével vizsgálja. Igazi, vérbeli értelmiségi, aki tudatosan tesz mindent, és még talán még egy banális fogmosás is kierkegaardi párhuzamot indít el benne. Nathalie nem beteges, hanem gondolkodó ember, akinek hivatása a gondolkodás, aminek természetes következménye, hogy a filozófia szókészletével verbalizálja az élet legbanálisabb pillanatait is. Értelemszerűen, viszonylag kevés kaland történik életében, ami viszont mégis, az inkább intellektuális természetű. Hansen-Løve-t sem érdekli különösebben, hogy dramaturgiai eszközökkel tegye, úgymond, “érdekesebbé” főhőse történetét, de nem is igazán lehet e film esetében történetről beszélni. Natalie életének egy -pontosabban néhány- szeletét látjuk, pont mint a korábban említett Rohmer professzor megannyi filmjében, mely jóval a film kezdete előtt kezdődött, s addig is történt benne egy csomó dolog, amiből sok minden közvetett úton ki is derül a dialógokból, és nem titok, hogy a vége főcím után sem ér véget. Életkép, mondjuk ezt, hiszen bevett műfaji elem ez is: Victor Hugo, a francia irodalom nagy alakja például sokszor száz oldalakat szentelt annak, hogy alaposan leírja a majdan elmesélendő történet helyszíneit, szereplőinek életkörülményeit, az adott kor sajátosságait.

Hansen-Løve-nál is fontos mindez, fontos, milyen lakásban, milyen bútorok között él egy filozófiatanár, hogy mennyire roskadoznak a könyvektől a szinte összes falat beborító könyvespolcok, fontos, hogy mit és hogyan esznek, fontos az is, ahogyan a kommunaként élő, anarchista eszméken éjt nappallá téve vitatkozó tanítványok a hegyekben élnek, fontos, hogy abban a ósdi udvarházban élnek, ahogyan élnek – és fontos az is, amiről beszélnek. Fontos, és manapság egyáltalán nem megszokott a közbeszédben, hogy valaki minden egyes pillanatban elemezze azt, ami éppen történik. Hogy igazságról beszélünk, de mi is tulajdonképpen az igazság? A valóságról beszélünk, de mit tekintünk valóságnak? Életről beszélünk, de egyáltalán, tudjuk, mit jelent élni? Tudunk egyáltalán élni, és tudunk élni a lehetőségeinkkel? Tudunk lemondani fontosnak dolgokról? Tudunk szeretni? Fontos dolgok ezek is – de a legfontosabb, hogy ez a film például alkalmat ad arra, hogy elgondolkozzunk ezen. 8/10