Behúzom a ziccert, mert hát ziccer: hiába nem nyomott ezúttal Sean Penn full kretént, az Oscar bácsi bizony ezúttal sem gyütt. Pedig jöhetett volna, hiszen A professzor és őrült vonatkozó címszerepében Penn most kifejezetten remek, visszafogottan, koncentráltan, ízléssel formálja meg skizofrén gyilkos, Dr. William Minor igen összetett személyiségét. Rögtön említeném Mel Gibsont is a másik címszerepben, szintén igen erős alakításban, egy tőle nem igazán megszokott intellektuális-drámai szerepben nyújt emlékezeteset. Oscart ő sem kap, mint ahogy az egész film távol maradt a legismertebb (legjobban marketingelt) filmes díjkiosztóról, az ítészeket nem hozta lázba ez a viktoriánus-kori kettős életrajz.

Ennek oka csak részben lehet az, hogy a film kissé régimódi vonalvezetésű, konzervatív formavilágú, lassan hömpölygő, nem éppen divatos stílusú alkotás. A P.B. Shemran művésznéven rendező Farhad Safinia korrekt munkát végzett, azonban a film híján van az olyan nüanszoknak, melyek általában jelzik, hogy itt valami különleges látnivaló akadhat a nézők, illetve a filmfesztivál-szervezők horgára. Szolid, tulajdonképpen csendes film ez, olyan környezetben, mely nem vibráló izgalmairól ismert. Nem az elmegyógyintézetre gondolok, hanem a Gibson által alakított James Murray professzor tevékenységére, ami tudvalevőleg a szótáralkotás volt: minden idők legteljesebb angol értelmező szótárát kívánta megalkotni az eredetileg iskolázatlan, de rendkívüli nyelvi tehetségének és óriási munkabírásának köszönhetően mégis a legfelsőbb angol tudományos körökbe felvétetett skót férfi. A hihetetlenül sziszifuszi munkában a véletlen hozta össze a két címszereplőt, akik között az első pillanattól kezdve mély barátság szövődött. Csakhogy, míg az egyik az oxfordi egyetemen dolgozott, a másik egy zavart tudatállapotban elkövetett gyilkosság miatt kényszergyógykezelését tölti a Broadmoor Büntető Elmegyógyintézetben. Dr. Minor egyfajta, kezdetben látványos eredményeket hozó terápiaként alkalmazta Murray gigantikus szótárához való jegyzetelést, olyan számokat, olyan teljesítményt produkálva, hogy attól leesett a számítógépes adatfeldolgozás előtti tudományos világ álla. Azonban két filosz találkozása, hiába ilyen az egyik és olyan a másik, legfeljebb a nyelvészet iránt érdeklődő bölcsészek érdeklődésére tarthat számot, mert hát egy nyelv evolúciója sosem lesz olyan kaland, mint mondjuk Amerika kapitány és a Vasember cicaharca egy másik univerzumban. Bár lehetne, mert akkor talán kevesebb tér jutna a korunkat megfertőző nyelvtannácizmus baromságainak is…

Dickens és Jane Austen korában járunk, ráadásul Angliában, amikor nagy történetek zajlottak arrafelé (is) és hát igazság szerint, ilyeneket is várunk el. Murray és dr. Minor barátsága szép történet, de valójában, minden drámai fordulata ellenére mégsem volt benne olyan ív, mely egy valamirevaló katarzissal kecsegtethetne, de főleg, amiből egy igazán jó filmet lehetne keríteni – valós figurák valós életéről van szó, amit nem lehet a filmes dramaturgia kalodájába szorítani. Ebből a szempontból én hibaként rovom fel, hogy a valóban érdekes szerelmi szál, ami dr. Minor és áldozatának özvegye (Natalie Dormer) között szövődött. Ez a bonyolult viszony, amely a gyűlölettől és a gyásztól a megbocsátás nehéz vívódásán át a baráti szeretetből mély szerelemmé fejlődik, ami azonban dr. Minor torzult, tévképzetekkel küzdő személyiségéből fakadóan sohasem teljesülhet be, ez önmagában egy komoly, nagy filmre való “töltetet” alkot. Ebben a filmben mindez csak mellékszálként van jelen, és valódi drámaisága kihasználatlanul “sikkad el”, miként az itt látottnál sokkal fontosabb mellékszereplőként is “alkalmazható” Muncie börtönőr (Eddie Marsan) karaktere. Véleményem szerint Safinia túl sok mindent zsúfolt bele ebbe a filmbe és nem biztos, hogy jó helyre tette a hangsúlyokat.