Mára a mozgóképkészítés, na, legyünk megengedőek, a házi filmkészítés kvázi népművészetté vált. Ez rendben van. Tök jó. Bárki készíthet filmet szinte bármivel, az eszköz bárki számára elérhető, és még csak négy és félmilliárd közpénz sem kell hozzá. Fillérekből forgathat bárki filmet, ha van hozzá egy jó ötlete és elsajátította azt a néhány alapvető szakmai fogást, amit akár “profi”, “nagy” játékfilmekből is elleshet, ha van hozzá szeme. Legtöbbünknek természetesen bőven elegendő az, ha mobilunkkal felvesszük, amint a párunkat felkapja a hullám a tengerparton, amikor nyaralni volt szerencsénk, vagy rokonunk elfújja a gyertyát a szülinapi tortáján. Sokan megörökítik az élményt, hogy ott voltak kedvencük koncertjén, és sajnos, fel is töltik azt a youtube-ra. Más, mint például dr. Százados Miklós feljebb lép egy lépcsőfokkal.

Nem is akárhol, a menő Netflixen mutatja be (tavalyi) új filmjét, A kilépő címmel. Független produkcióról van szó, nincs benne közpénz és ez meg is látszik rajta. Mármint a szűkös büdzsé. Egyetlen szereplőt nézőn 1 óra 22 percen át egy elhagyatott vasúti állomáson. Ezzel nem is lenne probléma, láttunk már igen jó egyszereplős filmeket, gondoljunk csak a Tom Hardy-s Locke-ra, vagy az amerikai remake-t is megélt dán A bűnösre. Vagy Duncan Jones Hold című filmjére, és akkor ne menjünk most tovább a scifi-vonalon. Egy jó színész simán be tud tölteni másfél órát, ha van hozzá jó sztori. Sajnos, Százados doktor úr nem talált igazán jó színészt filmjéhez és a történet sem az, amiről azt mondanánk, hogy ezt feltétlenül el kell mesélnünk. Közhelyes figura a Nagy Norbert eszköztelen kínlódásában megmutatott piti menedzser, aki érthetetlen módon ragad a világ végén, egy elhagyott állomáson, ahonnan Cseh Tamással szólva, már nem mennek vonatok, és lemerülhetetlen mobilján próbálja rendbe tenni szétcseszett, áthazudott életét, miközben hallucinációk gyötrik. Erőltetett, sablonos élethelyzetekről kapunk hírt a telefonbeszélgetésekből, túljátszott, izzadságszagúan összefércelt párbeszédek borzolják a nézők idegeit. A film vágója mintha a NatGeón nézné munka közben a hangyák szerelmi életéről szóló filmet egy kuvik(?) szemszögéből, miközben próbálja dramaturgiai hadrendbe állítani az ideges operatőr vibráló képeit. A vibrálás és az idegesség még rendben is volna, hiszen a főszereplő lelkiállapota is idegesen vibrál – azonban a poén (már ha szabad ezt mondani arra a szomorú eseményre), ahová a film mégis kifut, ahhoz nem kell ez a felvezetés. Vagy nem így. Elfuserált egy amatőr dolog ez… Nem mondom, hogy baj, hogy elkészült, mert mindenből lehet tanulni, ebből is, de bemutatni talán nem kellett volna. (Pedig számos nemzetközi és hazai díjat nyert a film, többek között Vegas Movie Awardson a legjobb külföldi film lett, Vilniusban az Iconic Images Film Festivalon a Legjobb horror/thriller, a Bujtor István Filmfesztiváon különdíj az utómunkáért, rengeteg filmfesztivál vetítette versenyprogramjában világszerte… Nem tudom, valami nagyon nagy baj lehet itt.