Hajnali láz (2014) – Gárdos Péter saját szüleinek szerelmét elmesélő regénye nagy siker volt a magyar könyvpiacon, így nyilván nem volt nagy elvárás, hogy a belőle készült film is az lesz. Hogy tulajdonképpen nem lett az, az csak a -mondjuk azt- sajátos magyar mozilátogatási szokásoknak köszönhető. Kevés Gárdosnál profibb, szakmaibb magyar filmes él és dolgozik a magyar filmszakmában, így e film is kivitelében, dramaturgiájában csodaszép, igényes és szeretnivaló. Átgondolt, lírai cselekményvezetés, jól megírt, eleve filmre kívánkozó narráció és dramaturgia, meglepő bátorsággal felvállalt érzelmesség, valamint ízléses és indokolt fekete-fehér fényképezés (Seregi László) jellemzi a filmváltozatot is – ma a moziközönséget ez viszont nem érdekli. Nem finganak benne (értsd nem elég “vicces”), nincs benne látványos tűzijáték, túl lassú és/vagy csendes és már megint ez a “zsidós” téma – ezek lehetnek az elutasítás főbb okai. Ezzel szemben, szerintem a film gyenge pontja inkább a szereplőválasztás: a főbb karakterek fényképarcok csupán, főleg a hozzájuk képest igen markánsan megjelenő mellékalakok (Kovács Lehel, Petrik Andrea, Scherer Péter) mellett. Talán majd a tévében több értő szem fogja látni… 7/10

Locke – Nincs visszaút (Locke, 2013) – Nehezen meghatározni, mi is ez a film valójában… Egy igen szofisztikált BMW-reklám, melyben a híres autómárka nálunk elsősorban maffiózók és kormánytanácsadók kedvenc luxusterepjárója – itt egy angol építésvezető munkába járó autója – akkor is célba viszi gazdáját, ha az vezetés közben egyszerre éli meg egy átlagos kisemberre kimérhető összes létező magánéleti-, szakmai- és generációs válságot? Vagy egy látványos kísérleti rádiójáték? Egy bátor és izgalmas vállalás, egyetlen látható szereplővel (+néhány hallhatóval) végigvezetett melodráma? Fene tudja. Tom Hardy viszont zseni, játsszon akármit és el is játszik akármit: látványos popcorn-mozi szuperhősét, izgalmas kultmozi pszichopata antihősét, egy fesztiválfilm szürke mellékszerepét, vagy akár egy egyszereplős, független művészfilm érzelmes, de eltökélt főszerepét – mindegyikben hiteles és meggyőző. Nélküle nem tudom, milyen film lenne ez, vele viszont unikum. 8/10

Deadpool (2016) – Kis túlzással, Morena Baccarin a film erénye – hiába játszik kurvát. Ryan Reynolds hiába ölti magára már másodszor (Zöld lámpás) a botcsinálta szuperhős jelmezét, hiába cinikusabb minden eddigi szuperhősnél, sőt, néha már kifejezetten tapló (bár ilyen is volt már, pl. a Defendor), a végeredmény mégiscsak az, mint az összes többi szuperhősös popcorn-mozi esetében: sablon, klisé, unalom, kiszámítható, bántóan bugyuta cselekmény, faék-egyszerűségű végkifejlet. Persze, szórakoztató volt, röhögtem ezen a filmen, nem mondom, hogy nem, de holnap már alig fogok emlékezni bármire is, és ez nem a szenilitásom eredménye. 7/10

Bakelit – 1. évad (Vynil, Season 1, 2016) – Egyrészről, szembetűnő, hogy mennyire unalmas és egysíkú a nagy lemezkiadók és rocksztárok élete. Nem működik semmi, ha nincs kokó, aztán ha van, akkor azért nem… Pedig kétség sem férhet hozzá, hogy amit ebben a sorozatban láthatunk, az nagyjából lefedi a valóságot, hiszen Mick Jaggernél kevesebben ismerik jobban a hetvenes évek rockbizniszét, márpedig ő a Bakelit/Vynil egyik gondnoka (a másik Martin Scorsese, aki szintén otthon van az entertainmentben). Éppen ezért érdekes nézni ezt az őrült unalmat, hiszen már az első évad is felér egy rocklexikonnal. Bár a cselekmény vezérfonala alapvetően fiktív, egy American Century Records nevű lemezkiadó tündöklése, bukása és újjáéledése, a sztori környezete viszont tételesen reális, kezdve olyan beazonosítható, rocktörténeti pillanatoktól, mint David Bowie Ziggy Stardust-turnéja, a Pink Floyd Dark Side Of The Moonjának megjelenése vagy éppen a híres CBGB nevű klub megnyitása. Általában igen jól sikert coverekben szólalnak meg a rock híres előadói, Elvistől Bob Marley-ig, és Alice Coopertől John Lennonig. Ha mondjuk mindezzel tisztában vagyok 14 évesen, tuti biztos nem hallgatok többet rockzenét, de ha már úgy alakult, ahogy, én bírtam ezt a cuccot, hiszen mégiscsak ez volt az aranykor. Egy szép, szagos, hangos rockenciklopédia ez, némi kokós szappanoperával felütve. 7/10

Egy kis Mennyország (A Little Bit of Heaven, 2011) – Romantikus komédia, melynek mozgatórúgója a vastagbélrák? Pedig az. Vakarom is a fejem. Nehezen tudok elképzelni kevésbé összeillő párt, mint a kissé tésztaképű, nagycsontú és nagyszájú Kate Hudson és a filigrán, szinte kisfiús alkatú, érzékeny tekintetű Gael García Bernal, a csaj a beteg, a férfi az orvos, akik -horribile dictu!- szerelmesek lesznek egymásba a halál kapujában… A film azonban mégsem nézhetetlen, mégha a bárgyún vigyorgó Istent játszó Whoopi Goldbergtől kis is ver a víz (Kathy Bates szerencsére helyrebillenti a mérleg serpenyőjét)… Bár nyilván helyenként bugyuta kis történet ez, mégsem mondanám kidobott másfél-két órának azt, amit rászántam. Vannak sajnos olyan élethelyzetek, melyekben még komolyan segíthet is, ami korántsem elhanyagolható tényező. 6/10

A szüfrazsett (Suffragette, 2015) – Valós történetet mesél el ez a film, az angol nők egyenjogúsági mozgalmának hőskorából, a XX. század elejéből, amikor a mosónők még ott is korán haltak és a férfiak mondták meg, kinek hol a helye. El is mondja szépen a sztorit Sarah Gavron filmje, de valamiért mégsem tűnik elég erősnek, nem üt annyira, mint amennyire kellene ütnie… Pedig jó benne Carey Mulligan, jó Helena Bonham Carter is, emblematikus Meryl Streep kabinetalakítása is, Brendan Gleeson is szinte már rezsiszilárd-mértékben cinikus és korlátolt, az összkép azonban nem áll igazán össze. A film eleje is mintha rosszul, idegesen, rángatva lenne fényképezve (holott ennek nincs igazán művészi indoka), s még rosszabbul vágva. A nők ennél sokkal többet érdemelnek. 6/10

Kártyavár – 4. évad (House of Cards, Season 4., 2016) – Bár a színvonal cseppet sem csökkent a negyedik évadra, mégis az a helyzet, hogy az Underwood-házaspár (Robin Wright és Kevin Spacey – a képen) macbethi hatalomgyakorlása és politikai machinációi a sárguló fasorban sincsenek a honi politikai közélet orbitális disznóságaihoz képest. Magyarország ebben a tekintetben tényleg “jobban” teljesít. Így azok számára, akik nagyjából figyelemmel követik az aktuálpolitikai történéseket, átlátnak a szitán – vagyis a sorozaton. Persze, még mindig süt a cucc, csak éppen most már inkább egy tisztességes, becsületes politikust szeretnénk látni… Sokkal nagyobb kihívás találni egy ilyet, mint rohadékot. (Első évad, második évad, harmadik évad) 9/10

Az utolsó blues (2002) – Gárdos Péter 2002-es filmje tipikusan az a film, ami alapján az átlagnéző utálja “a magyar filmet”. Rettenetes a képminőség, de ez még csak hagyján. Van egy hátunk közepéből bal kézzel, félkörívesen előbányászott (értsd: íróasztalszagú, kimódolt, összeeszkábált) történet, amit amúgy el lehetett volna szépen, direktben mesélni, mely egy középkorú férfi (Kulka János) útkeresésben való eltévedéséről, kiégéséről, egyszóval a klasszikus midlife crisisról szól, de miért kellett ezt ennyire buta lilára színezni?! Gárdos az egyik legjobb magyar filmrendező, de miért kellett ilyen tehetségtelen, szar filmeket csinálnia? Annak idején, az akkori Filmszemlén, abba a környezetben még elment, nyilván fröccsel, pogácsával, de ma kínszenvedés volt végignézni. Szegény Agárdy, szegény Tábori Nóra, komolyan sajnáltam őket. Egyetlen érdekes momentuma van a filmnek, de arról sem tehet, mert a Tom Hardy-féle Locke (lásd itt, feljebb) azért nagyjából ugyanezt a problematikát, ugyanezt az ötletet lényegesen, nagyságrendekkel ügyesebben és következetesebben csinálta meg. 2/10

Vigyázók (1993) – Szokás a magyar filmesek szemére vetni, hogy nem fordítanak elég figyelmet a nagy társadalmi, történelmi, vagy politikai fordulatok feldolgozására. Szerintem ez nincs így, még akkor sem, ha jelen esetben Sára Sándor is csak jóval a rendszerváltás után merészelt filmet készíteni az átkos ötvenes évekről. Ma megnézve a filmet, egyáltalán nem tűnik úgy, hogy elkésett vele, hiszen simán átélhető az a szorongás, az a mindenre és mindenkire gyanakvó légkör, bár erről Sára nem igazán tehet. A történetben egy értelmiségi társulatot ismerünk meg, akik rendszeresen összejönnek egyikük lakásában egy ártatlan kártyapartira. Egy alkalommal a háziasszony kávéfőzés közben egy ÁVÓ-s igazolványt talál az előszobában, valamelyikük kabátjából eshetett ki. De kiéből? Agatha Christie Tíz kicsi néger című krimi-klasszikusának fura, dermesztő parafrázisát látjuk: a régi barátokból, rokonokból álló társaság úgy bomlik fel, ahogy a miénk szakadt darabjaira, amikor kiderült, hogy egyesek a fideszhez dörgölőznek, mások a szocikkal cimborálnak, a harmadik meg egyenesen a Jobbikra szavazott, míg mi még mindig hiszünk abban, hogy jót akartunk. Majdnem úgy hallgatunk el kínosan, feszengve, ha véletlenül összefutunk, mint e filmbeli társaság, 60 évvel korábban. Szép képek, pontos színészi alakítások. 8/10

Bizonyosság (Confirmation, 2016) – Mint fentebb, a Kártyavár esetében már utaltam arra, hogy egy olyan ország lakójának, ahol a miniszterelnök egyik haverja a főügyész, a másik a jegybank elnöke, a közbeszerzések szinte kizárólagos nyertese pedig a kertszomszédja, annak holmi politikai mocsokságok már semmit nem mondanak. Abszurd módon, szinte üdvtörténetként szemlélhetjük az HBO újabb remekbe szabott dokumentum-játékfilmjét, mely az amerikai politikai közélet egy olyan csúf botrányába avatja be a nézőt, melynek során egy szexuális zaklatással megvádolt bíró Legfelsőbb Bírósági taggá való megválasztását verték keresztül az illető politikai erők – egy szégyenletes, megalázó bizottsági meghallgatás-procedúra nyilvánosságán keresztül – a szenátuson. A bizonyító szenátusi eljárás alatt egész Amerika szembesült a nőket ért -elsősorban verbális természetű- szexuális megaláztatással, mellyel férfitársaik illetik őket, bőrszínre és társadalmi elhelyezkedésre való tekintet nélkül. Az eljárás vége ott is “vakkomondoros” lett, ám ezzel legalább elkezdődött valami, melynek eredménye akár az is lehet, hogy a történelemben először női elnöke lesz Amerikának. Nálunk viszont a pasiparlament bezár, mert foci EB -t néznek a “honatyák”. A film jó, hiteles és tanulságos. 8/10