A bűnös (Den skyldige, 2018)

Oké, egyszereplős film. Kétféle olvasata lehet ennek. Az egyik az, hogy “Na azt nem! Dehogy nézek én egy pofát másfél órán keresztül! Nincs az a pénz!” A másik az, hogy “Hohó! Ez a film valamiért fődíjas lett itt-ott (pl. az idei Cinefesten)! Meg aztán volt az a film, tudod, a Tom Hardyval, ült végig a BMW-jében és telefonált, de milyen k**rva jó volt az is! Vagy a Her, tulajdonképpen abban is csak Joaquin Phoenixet láttuk!” Szóval, vannak azért példák arra nézve, hogy ha adott egy jó sztori, ehhez egy ügyesen megkonstruált dramaturgia és egy jó színész, akkor azért lehet jó dolgokat alkotni minimálban is.

A dán Gustav Möller rendezői bemutatkozása, A bűnös is erős darab, bár témájában és műfajában teljesen eltér a Locke egzisztenciális, érzelmi és generációs problematikájától, de a Her virtuális világ csapdáit feltáró kérdéskörét sem érinti. A főszereplő egy rendőrségi segélyvonal operátora, Asger (Jacob Cedergen), akiről kezdetben csak sejtjük a környezetéből érkező utalások alapján, hogy valami szabálytalanság miatt van büntibe a call centerben. Érezzük, hogy unja a banális betelefonálók kamuproblémáit, és érezzük azt is, hogy ő valójában egy komoly zsaru, de legalábbis annak tartja magát. Aztán jön egy hívás, melyre szinte ösztönösen ráérez, hogy itt valóban komoly tragédia zajlik és ő az egyedüli, aki segíteni tud ebben.

Persze, a szkeptikusabb, illetve tapasztaltabb néző még ekkor is legyinthet, hogy “Á, ez ugyanaz a szitu, mint a Halle Berrys A hívás című filmben!” Ja, hasonló. De ez sokkal jobb film annál. Ennek fő oka a precíz forgatókönyv, amely jól bonyolítja a cselekményt, és bár gyakorlatilag tényleg csak egy rádiójátékot nézünk, mégis képes rabul ejteni figyelmünket, mindössze a töredelmesen, zaklatottan és zihálva elejtett információmorzsáknak köszönhetően. Dolgozik is a fantáziánk, a főszereplő Asgerével együtt. Pont annyi érdekes, izgalmas és borzongató a sztori, hogy mindvégig kíváncsiak vagyunk a következő fordulópontra és még a csattanó (és a film) utáni kvázi happy endet sejtető cliffhangerrel együtt is érdekfeszítő marad a film.

Természetesen jó színész Cedergen is, bár Tom Hardy mércéjével nem mérhető, de a rá kirótt szerepet tökéletesen megoldja. Ráadásul, teljesítménye nem is ül úgy rá a filmre, mint Hardyé a Lockéban, nem arról beszélünk majd, hogy fú, az a színész… Hanem arról, hogy azért ez milyen sztori volt! Merthogy az tényleg durva. Emellett bravúros is, ahogy a kezdőnek számító Möller milyen profi módon húzza végig azt mindvégig a krimi-thriller műfaji koordináta rendszerében maradva. Mindamellett szó sincs öncélú rémisztgetésről, hiszen egyrészt nem is látunk semmi borzalmasat, amit mégis, azt a mi elménk vizualizálja agyunkba, értelmezve azt, amit fülünk hall. Másrészt pedig mindvégig ott mocorog bennünk a rengeteg kérdőjel, hogy mi mit tennénk a rendelkezésre álló információk alapján? Továbbmegyek. Milyen döntéseket vagyunk képesek meghozni, úgy általában, azok alapján az információk alapján, mely bármilyen ügyben a rendelkezésünkre állnak? Biztos, hogy mindenről tudunk, Biztos, hogy mindig a legjobb, legoptimálisabb döntéseket hozzuk, sőt, hozhatunk egyáltalán jó döntéseket? Lehet, hogy jobban menne ezen a világon minden, ha úgy tennénk, ahogy Asgernek javasolja a főnöke? Möller képes belevinni minket ebbe a -kissé gonosz- játékba, és ez igen nagy szó, tekintve hogy gyakorlatilag tényleg egy pofát nézünk szűk másfél órán át, miközben hallunk, elképzelünk és egy kicsit át is élünk egy nagyon furcsa, nagyon brutális és bár a vége felé már kiszámítható, de azért még éppen eléggé meglepő történetet – a moziban. 8/10

A bűnös (The Guilty, 2021)

Elég komoly erők feszültek neki alig néhány évvel az eredeti dán verzió komolynak mondható nemzetközi sikere után ugyanennek a történetnek. A zsánerfilmjeivel igen megbízható státuszt magának kiverekedő Antoine Fuqua Nic Pizzolatto forgatókönyvíró-sztárral karöltve alkalmazta a Netflix világot körbekerítő platformjára a büntetésből 911-es call centerbe száműzött, gyilkossággal vádolt és széthullott magánéletű rendőr monodrámáját. A cselekmény nagyjából fordulatról fordulatra megegyezik a dán eredetivel, kivéve tán a határozottabban hollywoodi végkifejletet. Ott dán zsaru, itt amerikai, de amúgy tényleg minden ugyanaz. Értelemszerűen adódik a kérdés, hogy akkor meg minek ez az egész?

Nem tudom a választ, így csak azt a sablont tudom idézni, mely szerint az amerikai/angol nézők nem szeretnek olvasni, illetve nem szeretik az angolt akcentussal beszélő színészeket. Viszont így legalább Jake Gyllenhaal is hozzájutott egy hálás szerephez, melyben újra megcsillogtathatja valóban kivételes színészi tehetségét. Simán elviszi jobbára csak az arcával az egész filmet a hátán, mely vizuálisan valóban szinte rádiójáték. Hangban persze, szintén erős egyéniségek (Ethan Hawke pl, vagy Peter Sarsgaard) hitelesítik hangjukkal az itt is csak szaggatott párbeszédekből, a néző agyában keletkező asszociációkból és következtetésekből létrejövő kétfenekű családi drámát, megfejelve a rendőr saját szakmai jellegű pokoljárásával. A korábban azért látványosabb, sokszereplős produkciókat rendező Fuqua biztos kézzel és jó ízléssel vezényli le ezt az igen klausztrofób, egy helyszínes, egyszereplős monodrámát. Működik így is a történet – csak hát láttuk már. Ha nem, akkor nézzük meg. 7/10