A politikai pszichiátria “intézménye” valóban létezett a hajdani keleti blokk országaiban, így nálunk is (állítólag valamilyen formában még mindig létezik bizonyos diktatórikus berendezkedésű országokban). Lényege nagyjából annyi, hogy az adott rendszer biztonságáért felelő erők a rendszerellenes, vagy csak annak ítélt hangokat sokszor úgy tompították, vagy hallgattatták el, hogy a rendszer ellen lázító delikvenst kényszergyógykezelésre ítélték. Elég volt az elektrosokk-terápiához olykor csak egy hangosabb, részeg kocsmai hőbörgés, amit idült alkoholizmus indokával folytattak le, de jó eszköz volt ez a különféle renitens művészek rendszabályozására is, akik vélt művészi szabadságukban a hivatalos kórisme szerint ön- és közveszélyes paranoid skizofréniába zuhanhattak, ha nem vigyáztak, és akkor nekik is jött a “rezgető”, vagy jobb (?) esetben a gyógyszeres szedálás – eredmény mindkét esetben a kvázi ártalmatlan, növényi lét volt. Lehetett hallani erről már ’89 előtt is, fojtott hangú, körülpillantgató beszélgetéseken, rendszerváltás után pedig már hangosabban is, írt róla mások mellett Haraszti Miklós a Beszélőben, vagy Hajnóczy Péter posztumusz kiadott Jelentések a süllyesztőből – Az elkülönítő és más írások című könyvében. Ettől függetlenül feldolgozandó trauma ez is, mint minden, amit egy diktatúra okozni képes elnyomott népén.

Fabricius Gábor filmje, az Eltörölni Frankot ebben a világban játszódik, az orwelli 1984-ben, vagyis 1983-ban, ahogy egy helyen a film egyik szereplője megállapítja. Tök mindegy. Egy punkzenekar énekesét koncertjéről hurcolja el az állambiztonság rendszerellenes izgatás vádjával, azonban egy pszichiáter ismerősének köszönhetően “megússza” az ügyet gyógykezeléssel. Közben kap ajánlatokat, ha finomítana a szövegeken, akkor lehetne lemeze is, stb. Frank azonban nem hajlik – hanem törik. Ezzel a sztorival így önmagában nem is lenne baj, mert lehet hiteles is, ismerünk hasonló példákat a valóságból. Az azonban már akkor is kevés volt az agy gyógyászati célú kisütéséhez, hogy valaki azt ordibálja a mikrofonba, hogy “Zuhanás!”, vagy “Zuhanok!”, de még az is, hogy “Beszélj!”. Idevágó pesti legenda Dixiről, az ismert és hírhedt underground figuráról, önjelölt provokátorról és életművészről. A Fiatal Művészek Klubjában elment egy főelvtárs, kisebb, mint Aczél, (talán Tóth Dezső). A Nagyteremben leültek a fiatal művészek és az első öt sort üresen hagyták. Dixi leült az első sorban… és elhangzott az előadás és jöttek a kérdések, amikor Dixi felállt és megkérdezte: “Szabad szólni?”. “Tessék.”, mondta az illetékes elvtárs. “Csak ezt akartam kérdezni.”, mondta Dixi és leült. Még Dixinek sem lett baja ebből, holott rajta aztán tényleg volt fogás bőven. Tény viszont az is, hogy a hetvenes/nyolcvanas években rendszeresen gyepálta a rendőrség a fiatalságot, mert hosszú a haja, sapka van rajta, nincs rajta sapka, stb, az értelmiség és művészvilág egyes képviselőit pedig előszeretettel vitték be jeles ünnepek (március 15., november 7., stb.) előtt egy kis “beszélgetésre” a csurmára. Sokan kaptak különféle visszautasíthatatlan, vagy annak tűnő ajánlatot is. Van, akit beszerveztek egy kis besúgásra, volt akit kiemelt ösztöndíjjal, nyugati “kiküldetéssel”, filmkészítési, lemezszerződési lehetőségekkel csábítottak. Eklatáns példája ez utóbbinak az akkoriban, nyolcvanas évek elején még fekete bárány Beatrice Minek él az olyan című száma, melynek szövegét -horribile dictu- Szenes Iván írta… Szenes Iván, egy kvázi punkzenekarnak, amelynek énekese -saját élmény- még azt is megengedte magának, hogy a békéscsabai Téglagyári Művházban tartott koncertjét megállítva, mikrofonba követelte, hogy addig nem folytatja a koncertet, amíg az ajtónál álló “fakabátok” el nem hagyják a termet! Nagy Feró, nyolcvanvalahányban. Ez azért kicsit izmosabb, mint az, hogy “Zuhanok!”… Persze, más punkokat, akiknek történetesen nem hajlott annyira a gerince, valóban bevarrtak egy kis időre (lásd pl. Cpg, vagy a börit ugyan megúszó, de bírói megrovásban részesített Kretens tagjait)…

Alapvetően tehát nem kamu Fabricius filmje, azonban arányaiban, súlyvonalaiban nagyokat téved. Eleve súlyos aránytévesztés összemosni a náci koncentrációs táborok ártatlan emberek százezreinek halálát követelő szörnyűségeit a kommunista diktatúrák politikai pszichiátriáiban megtörtént embertelenségekkel, márpedig a Saul fiának egyedi, markáns vizualitásának -amúgy szinte hibátlan- koppintása (Dobos Tamás munkája) erre utal, különösen, hogy az egész film erre a képvilágra épül (mindvégig a főszereplő arcát, tarkóját követjük közeliben, ahogyan Saulét). Fogalmazhatnék úgy is, hogy Fabricius simán lenyúlta a Sault fotografáló Erdély Mátyás művészi koncepcióját és arra építette fel egész filmjét. Egyébként szép, esztétikus, művészi a film, csak van egy csak. Más kérdés, hogy azok a nézők, akik egy jó kis punkos balhéfilmre várnak, azok csalódni fognak, mert Frank (Fuchs Benjámin) eltörlése inkább egy orwelli rémálom egy elmegyógyintézetben, aminek mocskos csempéjű, állandó félhomályban úszó folyosóin a nap 24 órájában Kádár elvtárs beszéde visszhangzik. Rémálom a rémálomban, hogy Fabricius egy sor ismert figura szerepeltetésével kívánja hitelesíttetni filmjét: Pajor Tamás hitszónokká süllyedt hajdani, drogos-alkesz Neurotic-énekestől a hideg kiver, már punknak is inkább csak pozőr volt (bár írt két jó számot), miközben a költő Peer Krisztián simán lehet mondjuk Petri György alteregója, már intellektuális értelemben. Víg Misi, Szirtes és Vető Jánosok villanásnyi jelenléte a filmben igazolhatná a történet hitelességét, ha nagyobb hangsúlyt kaptak volna. A két kiváló koreográfus, Ladányi Andrea és Frenák Pál statisztáltatása azonban már felesleges paszomány. A biztos pont Lénárt “Papi” István jelenete (filmbeli neve, Erős Jenő, viccesen hajaz Bors Jenő nevére, aki a hajdani hanglemezgyárban volt élet-halál ura), mely hiteles is, igaz is. Sajnos, a legendás figura utolsó filmes jelenése is ez. A többi azonban… ennél sokkal jobb filmet érdemelt volna. A filmbeli Erős Jenő remegő hangú tanácsa inkább Fabriciusra vonatkozik: “Ne vezesd félre a fiatalokat!”