Feltűnően szépen, visszafogott eleganciával és művészi igénnyel fényképezett film ez, már csak ezért sem értem igazán, miért nem találta meg az utat a nézők szívéhez. Ráadásul sikeres irodalmi alapanyagból (a Vágy és vezeklést is jegyző Ian McEwan A Chesil parton című bestsellere alapján) készült, jó színészeket láthatunk benne (például a főszerepekben Saorsie Ronant, az egyik legérdekesebb fiatal angolszász színésznőt, illetve a Dunkirkben feltűnt Billie Howle-t) és Dominic Cooke is értelmesen, jó ízléssel rendezte meg ezt a mozit. Mindezek ellenére Az a nap a tengerparton mégis csupán erős közepes (6 körüli) osztályzatot kapott a közönségtől.

Feltehetően a történet témája lehet az, amely ezt a relatív elutasítottságot okozza. Egy nászéjszakán vagyunk 1962-ben, valahol Angliában. A jómódú polgári családból származó, klasszikus zenei pályára készülő Florence és a szegény, vidéki pedagógus apával, egy baleset következtében súlyos agysérülést elszenvedett, ezért kiszámíthatatlanul viselkedő anyával, valamint két cserfes kishúggal bíró történészhallgató Edward hálná el első, közös éjszakáját a dél-angliai Chesil-parton fekvő, szolid szállodában, ha minden jól alakulna – de nem alakul semmi sem jól. Az ifjú pár szinte a rajongásig szereti egymást, azonban a szűzies puszin túl még nem merészkedett el egyikőjük sem: Edward feszül a vágytól, azonban Florence betegesen retteg a szexuális aktustól. Ilyen “leosztásban” szinte törvényszerű, hogy az ifjú pár első veszekedése egyben az utolsó is. Ezt a szerencsétlen nászéjszakát járja körül a történet, meglehető alapossággal, ok és okozati összefüggések feltárásával. Márpedig itt olyan kényelmetlen kérdések is felmerülnek, melyekre egy valamirevaló, hagyománytisztelő, konzervatív családban egész egyszerűen nincsenek válaszok.

Például olyanok, hogy a szex vajon micsoda? Szegény Florence-nek csak annyi fogalma van róla, amit még egy, talán a megelőző századi, szorosan zárt nyakú viktoriánus korban kiadott “felvilágosító füzetkéből” kiolvasott, hogy a szex az valami ocsmány, bűnös dolog, aminek (mindennek ellenére) egyetlen haszna van, a gyermeknemzés. Ebből szorosan következik az, hogy a szexet egy magára valamit is adó hölgynek nem szabad élveznie, csak tűrnie kell a férfi -remélhetőleg igen gyorsan végződő- közeledését. A nőnek igazi feladata a szülés, majd a gyermek nevelése, konyhagyeplő, kanalak, lábasok, melegétel aztán legyen vacsorára. Jobb helyeken felügyelni a házvezetőnőt/személyzetet. Mindekőzben a férfi a család szó szoros értelemben vett ura, aki az anyagi jólétet megteremti. A szex élvezete neki előjog, de ezt az erre szakosodott intézményekben éli meg, feleségével ő sem szorítkozik másra, mint a gyerekcsinálásra. Adott esetben természetesen arról sem illik beszélni, ha a család feje kedvét esetleg a személyzeten, horribile dictu, a család ifjabb tagjain tölti.

Ez utóbbiról nem esik szó a filmben sem, de akár állhat ez is Florence aszexualitása mögött. Ezzel összefüggésben Edward sem valami tapasztalt, hiszen neki a tanulás állt mindig az első helyen, mintegy egyedüli kiútként nem túl kedvező társadalmi helyzetéből. A nászéjszakába kódolva volt a csúfos kudarc. McEwan, és az ő nyomán Cooke gyakorlatilag a főszereplők teljes életét átvilágítva mutatja be sorsukon keresztül egy tipikus sorsát a tiszta szerelemnek, hogy mennyire törvényszerű egy ilyen romlatlan kapcsolatnak a lehetetlensége egy fejlődésre képtelen, bigott, hipokrata társadalomban. Kompakt, koherens látlelet. Nem olvastam a regényt, nem tudom, hogy már abban is benne volt ez a fanyar, kissé bizarr látásmód, amit a filmből éreztem, de számomra kifejezetten üdítően hatott. Nagyon ügyes a film zenehasználata is, egzakt módon jelzi, melyik évben vagyunk éppen az adott jelenetben (bár ez egyéb jelekből is látszik). A végén a slusszpoén ólomsúllyal kólint gyomron: ezzel együtt válik teljessé, komplett egésszé és igazzá ez a felületesen nézve talán becsapósan semmilyen, de valójában igen mély -és nagyon, nagyon szomorú- történet.