A sajnálatosan (rákos daganat műtéte utáni komplikációk miatt) idejekorán eltávozott Anthony Minghellát nem az ilyen történeteiért szerettük meg, ami viszont nem jelenti azt, hogy a Bűnös viszonyok annyira gyenge lenne. Utolsó rendezésében hazatért Londonba, és mintha megérezte volna közelgő halálát, az egész filmet valami melankolikus béke, illetve a megbékélés iránti igény hatja át.

Persze, a sztori nem mondható valami spontánnak, sőt, néhol kifejezetten mesterkéltnek hat. Egy fiatal, nagyreményű építész (Jude Law – Will) a költségkímélőbb megoldásokat keresve London egyik zűrösebb, ám olcsóbb kerületébe, a King’s Crossra költözteti irodáját, amit a környéken lebzselő délszláv menekültek, illetve azok unalmukban akrobatikus képességeket (lásd: Yamakasi) fejlesztő fiaik, unokaöccseik és komáik egymás után rögtön többször is kirámolnak; visznek mindent, amit látnak. Ezzel párhuzamosan, Will családi élete sincs a legnagyobb rendben: svéd származású feleségével (Robin Wright Penn – Liv) kezd kihűlni kapcsolatuk, s autista lányok is állandó gondoskodást igényel. A rendőrség tétlenkedik, így Will önmaga veszi kezébe az iroda éjjeliőri teendőit, minek következtében családi élete tovább romlik, viszont sikerül az ismét betörni szándékozó fiatal bűnözőt hazáig követnie. Egy véletlen következtében aztán hamarosan meg is ismeri a bosnyák menekült fiút, valamint varrásból élő édesanyját (Juliette Binoche), akivel furcsa, egyre mélyebb barátságba, sőt szerelmi kapcsolatba kerül. A történetnek ezzel azonban még messze nincs vége…

Will alapvetően szelíd alkat, és mindent szeretne jól csinálni, figurája egyfajta hétköznapi szupermen. Olyan pasi, amilyen nincs. A betörőnek is megbocsájt, amikor meglátja, hogy érdeklődik az építészet után, valamint megismeri családját, történetét. Az sem mindennapos, ahogyan a fiú anyjával viszonyba bonyolódik, közben pedig saját házasságát is megjavítja. Türelmes, toleráns, megértő, még a kocsiját “kölcsönvevő” kurvával is. Tündéri csillámpor fedi a többi karaktert is: az iménti kurva visszalopja a kocsit, a tolvaj bosnyák srác egyáltalán érdeklődik valami iránt, nem csak közhelyszerűen bűnöző. Anyja is végletekig becsületes, még utána is fut a férfinak, hogy visszaadja a varrásra beadott zakójában felejtett tárcát. Minden olyan, mint az igazi, valódi életben, azonban Minghella álomgyáros, és úgy bonyolítja a történetüket, hogy az végül meseszerűen végződjön. De mivel minden a valóságon nyugszik, ezért talán könnyen legyinthetünk: mese, habbal! Ilyen nincs! De hát nem azért nézünk filmet, hogy kiragadjon minket a valóság bűzös mocsarából? Ez a film legalábbis ilyen, más, kedvesebb, vonzóbb színekben ábrázolja azt.

A mindent átható melankólia azonban mégsem tesz minket maradéktalanul boldoggá. Sejtjük, hogy ez csak egy vágy, hogy lehetne így is, azonban tudjuk, hogy ez sosem következik be. Willt már az első éjszakai őrködésénél leütötték, kirabolták, azóta kómában fekszik a kórházban, lánya leesett a gerendáról és nyakát törte, felesége alkoholista lett, a bosnyák fiú rövidesen túllövi magát heroinnal és meghal, de ha nem, akkor szerb nagybátyja öli meg, anyu pedig hajléktalanként tűnik el London csatornáiban. Vagy még inkább, Will sohasem költözik a King’s Crossra és így valószínűleg meg sem történhet az egész. Melyik hát a jobb variáció? Asanisimasa: 6/10