Úgy tűnik, Steven Spielberg magára maradt. Nincs már kinek mesélnie, a gyerekek felnőttek, a barátok jóindulattól eltelve megmaradnak a semmitmondó hátba veregetésnél, ellenségek olyan messze vannak a birtok kerítésein túl, mint a közönség. Így mesélni viszont igen nehéz. Nem is megy. Én még emlékszem rá, amikor az ET-t néztük a mozikban, az egész mozi bőgött, a Cápa után nem mertünk még az uszoda medencéjébe se beleugrani, az Indiana Jones után érdekelni kezdett a régészet, aztán arra még emlékszem, hogy a Jurassic Park után minden 3-10 éves kissrác polcát dínóerdő díszítette, na ja, a Schnidler listája közben még az RTL se mert reklámot adni… Szerintem mindenki érezte ezeken a filmeken a személyes varázst, hogy ezeket a történeteket Spielberg személyesen neki meséli, holott nyilván saját gyerekeinek csillogó szembogarát látta maga előtt. De ezt a közönség nem érezte. Aztán a gyerekek felnőttek, és már nem érdekli őket a papa meséje, és az saját kedvére, hobbiból gyártja tovább méregdrága játékait. Bármit megengedhet már magának, akár ezt a CsatalóHadak útján című patetikus izét is, nincs kontroll. Nincs az, hogy: Papa, ez már uuuncsi, ezt hallottuk már…

Teljes erővel támad a hollywoodi háborús giccs, csak éppen ezúttal nem Ryan közlegény áll a főszerepben, hanem egy ló. Karrieremet egy lóért! – ébredhetett Pista izzadságfoltos alvótrikóban a fogantatás pillanatában. Szinte arcpirítóan sematikusan fordulgat az első világháborús történet, Spielberg mégis el tudta érni, hogy csak a szentlélek (ó, bocsánat) tartja össze a filmet, hogy ne törjön három darabba. Lehet, hogy tévésorozatnak indult ez a remekbe gányolt project? Erről az alig leplezett epizodikus szerkezetről nem nagyon tudok másra gondolni… Aztán azért a végére azért össze lett ragasztva minden, keresztül-kasul tekerve szigszalaggal, hogy elguruljon az Oscar-díj gáláig. A karakterek közül tényleg a főszereplő lovacska (a Joey nevű) a legcizelláltabb, legalább annyi arca van, mint Harrison Fordnak az Indiana Jonesban, bár azt még szerettem. A sötét ló, Joey haverja (vagy szerelme, nem tudom, 12-es karikát visel a film, így nem tudom ezt megítélni) már nem kap ennyi teret, bár egy lónak még mindig nagyon emberi ő is. Az emberi karakterek… hagyjuk. Semmilyenek, még Benedict Cumberbatch is, aki maradna csak biszex Sherlocknak inkább. Emily Watson, szegény. A főszereplő srác, senki. A “vicces néger” kötelező karakterét egy gúnár, EGY GÚNÁR alakítja!!! Janus Kaminski szétszínezett képei között egyetlen természeteset nem találni, ellenben mindent ki lehetne varrni arra a közmondásos falvédőre. Ha komorba fordul a cselekmény, akkor sötét fellegek gyűlnek, köd száll le, sőt az eső is szakad. Ha felcsillan a remény a pozitív fordulatra, akkor kisüt a nap. A kísérőzene dettó, John Williams, egyem a fülét. Ha komor, akkor mélyhegedű, cselló, bőgő, borongós, borongós, ha pozitív, akkor csilingel, trombita, cintányérok. Eh. A csúcsjelenetben úgy rohan egymásnak Joey, a ló és gazdája, a hős parasztgyerek körülbelül 300 méteren keresztül, egy lövészárokban, hogy azt hihetjük, ennek csúnya nagy állatos szex lesz a vége. Ja, a 12-es karika, akkor csak nagy puszi-puszi. Üstdob, cintányérok, fanfárok, felhők el, éééééés….A NAP! Még napot kérek, még több napot! Hát, tudjátok. Inkább megnézem egymás után 10-szer a Béla Torinói lovát, mint ezt, még egyszer. De még inkább Huszárik Elégiáját, bár amúgy tényleg szeretem a lovakat… Asanisimasa: 2/10

(Jesszus, most, hogy képet keresek e cikkhez, látom, Joey nem is igazi! CGI, műanyag, gagyi.)