Hát, elnézegettem volna Scarlett Johanssont is Marilyn Monroe-ként, de végül is be kell vallanom magamnak, jó döntés volt a döntéshozó részéről, amikor helyette inkább Michelle Williamsre bízta e szerepet. Bizonyíték lehet a jó döntésre az eddig megkapott 25 (vagy több) jelölés, illetve díj, amit kapott érte egy csomó fesztiválon és díjkiosztón. Ez kapásból több, mint amit a tragikus sorsú szexikon egész életében összepucsított magának…

Persze, ez a műsor se jöhetett volna létre Marilyn megfoghatatlan varázsa nélkül, aminek hiányában nem csavarhatott volna ujja köré annyi férfit szerte a világon, az okos művelttől és sármos, izmos ostobáig, intellektuelektől a melósokon át az amerikai elnökig, és van kint tán még mindig valamelyik posztere a világ összes férfiöltözőjében. Színésznőnek viszont pocsék volt, amit a vásznon nyújtott, az nem művészet, nem színészi teljesítmény, hanem egy szupererős szexuális mágnes. Michelle Williams ezt tudta közvetíteni az Egy hét Marilynnel című filmben, gyakorlatilag tökéletes illúziót keltő hitellel, megérdemelt az összes elismerés, amit kap érte.

A film amúgy részben életrajz/portré, részben pedig romantikus történet, mégha hozzávetőleg a valóságon alapszik is. Monroe 1957-ben Angliába utazott, hogy a kor egyik nagy színészfejedelmével, Lawrence Olivierrel (aki akkor még tán nem volt Sir) forgassa le A herceg és a színésznő című filmet. Monroe persze kacifántos egy eset volt, egyszerre hisztérika és elbűvölő teremtés, de leginkább egy súlyosan depressziós, érzékeny nő, komoly alkohol- és gyógyszerfüggőséggel súlyosbítva. Colin Clark, a főrangú család bohém, filmes karrierre áhítozó fiacskája Olivier harmadasszisztense volt a produkcióban, és valami furcsa véletlen folytán, a folyamatos munkát különböző bajaival, szeszélyeivel rendre megakasztó Monroe benne látta meg pillanatnyi szerelmét. A stáb megrökönyödésére, az ő “részvétele” nélkül végül nem is jöhetett volna létre a film, mely annak idején komoly sikert aratott. Ez a film ennek a furcsa románcnak egyes szám első személyű elmesélése, Colin Clarke saját memoárjai alapján, Simon Curtis elegáns, arányos és világos rendezésében.

Van egy vicces kettősség a történetben, hiszen a filmbéli film, A herceg és a színésznő tulajdonképpen G.B. Shaw Pygmalionjának sokadik variációja, ami ráadásul egy picit benne van a romantikus kerettörténetben is, ami viszont sokban emlékeztet a Sztárom a párom című minapi romkomra is. Ha azonban azt nézzük, hogy a Pygmalion az alapja a Pretty Womannek is, melyben szintén Julia Roberts játssza a főszerepet, csakúgy, mint a Sztárom a páromban – na ez nem vezet sehova, viszont azt legalább jól mutatja, hogy az elérhetetlen, csodálatos nőt elérő szürke kisember legalább olyan tipikus karaktere a romantikus komédiáknak, mint a szép, szőke és gazdag herceg, aki egy szerény, szende kisvirágban látja meg a legnagyobb szépséget. Továbbá, az a nő, amelyik el tudja hitetni egy férfival, hogy ő az, aki meg tudja őt menteni, el tudja neki magyarázni és képes őt megvédeni bármitől (leginkább saját magától, de ezt nem kell az orrára kötni), az teljhatalommal képes uralkodni a férfiakon.

Engem azonban ennél jobban érdekelt a film azon vetülete, amelyik a filmcsinálással, a kulisszák mögötti dolgokkal foglalkozott. A nagyközönség ezen nyilván lazán át is siklik, nem is hiszem, hogy bárkinek közülük valamit is mondana Sztanyiszlavszkij vagy Strasberg neve, Olivierről, Vivien Leighről, Arthur Millerről nem is szólva. Monroe, amellett, hogy szexuálisan megőrjítette az összes férfit, akivel kapcsolatba került, azért folytatott ám színészi tanulmányokat, méghozzá annak a Lee Strasbergnek színiiskolájában, amelyik később olyan arcokat adott a filmnek, mint Marlon Brando, Robert De Niro vagy Al Pacino. Az iskola lényege a sztanyiszlavszkiji színészi munkának egyfajta továbbfejlesztése volt, miszerint a színésznek nem eljátszania kell a szerepét, hanem a lehető legteljesebb mértékben azonosulnia kell vele, szinte el kell merülni benne. Ennek eredményei voltak később az olyan extremitások, mint amikor De Niro negyven kilót hízott, vagy egy hónapra beállt taxizni New Yorkban, csakis az adott figura minél hitelesebb megalkotása érdekében. Monroe is ezt a módszert alkalmazta volna, ehhez meg kellett volna értenie a szerep egészének lényegét. Olivier azonban az ortodox színjátszást képviselte, ami szerint a színésznek mindent technikából kell eljátszania, de soha nem szabad azonosulnia a szereppel – ezzel együtt ráadásul mélyen lenézte Sztanyiszlavszkij színészi módszerét. A férfi-nő, angol-amerikai, tudatos művész-érzéki nő ellentétpár így egy szakmai jellegű konfliktussal is bővült, ami tovább színezte az amúgy is izgalmas filmet. Aztán persze, ott van még Monroe és a nála hét évvel fiatalabb Clarke afférja…

Williams elbűvölő alakítása mellett persze, szólni kell Kenneth Branagh Lawrence Olivierjéről is, akibe látható élvezettel bújt bele a jól ismert színész-rendező. A stábban rajta kívül is ismert arcok, ráadásul igen jó színészek bukkannak fel, mint Julia Ormond (Vivian Leigh), Judi Dench (Sybil Thorndike) vagy Emma Watson (ruhás lány). A Katedrális című minisorozatból ismerős Eddie Redmayne (Clark) korrekt ‘tipikus angol srácot’ hoz, semmi különös, csak hiteles. Asanisimasa: 8/10