A dán udvarban valami rohad, ahogyan ebben az új, Nemzeti-beli Hamletben mondja Marcellus (helyett ezúttal Horatio) lemondóan, mikor a frissiben hazaérkezett dán királyfi, a jól ismert okok miatt közepesen sokkos állapotban, apja szelleme nyomába ered. A rohadás (ahogy régebben mondták: “valami bűzlik”) persze, már régebben kezdődött, de mi nézők ezt csak majd a darab folyamán, Hamlettel együtt fogjuk felismerni. Bűzlik, rohad – majdnem mindegy, Nádasdy Ádám (Harold Jenkins 1982-es kritikai kiadása alapján készült) új fordításának értelme nem ebben van, felesleges is szavakon lovagolni, hanem abban, hogy Shakespeare szövege az ő kezében megtisztult az évszázadok folyamán rárakódott portól, rozsdától és penésztől, hogy immár kristálytiszta, korszerű, érvényes és ami a lényeg, érthető magyar nyelvezetben meséli el Hamlet politikáról, erkölcsről és etikáról és egymillió más dologról szóló tanulságos történetét.

Alföldi Róbert (a rendező) pofonegyszerű, kézenfekvő, s éppen ezért zseniális húzással indítja a történetet: általában úgy szokás kezdeni a Hamletet, ahogyan azt Shakespeare bácsi megírta volt régesrégen. Hamlet, a dán királyfi hazajön Witterbergből, ahol tanulmányait folytatta, és látja, hogy időközben országa a feje tetejére állt. Apja, az idősb Hamlet halott, ám szelleme megjelenik, először a katonák, majd az összezavarodott királyfi előtt is, aki hosszasan üldözni kezdi a látomást. Bódy híres/hírhedt Hamletjében például már vagy fél óra is eltelik, de Hamlet még mindig apja szellemének nyomát üti. De az ennél rendesebb előadások is rendszerint hosszas, ám eseménytelen szellemüldözéssel töltik az időt… Mikor történik már valami? – kérdezi a néző, teljes joggal, mert bár fontos dolgokról esik itt is szó, ez még csak sejtelmes szellemeskedés. Alföldi válasza erre az, hogy nemes egyszerűséggel felcserélte az első két jelenetet. Először jön a király, szinte teljes udvartartásával, nagy dérrel, s nagyobb dúrral, köszönti az egybegyűlteket, lengenek a zászlók, éljenzés és minden efféle tömegeffekt. Elmondja, mi a nagy büdös helyzet (tehát mitől bűzlik valami itten). Ezután találkozunk Hamlettel, s jön a szellemesdi. A Király csinnadrattájával egyből képbe kerülünk, az előadás “el van indítva”, immár jöhet, aminek jönnie kell, hiszen már történik valami. Jöhet Hamlet, jöhet az apja szelleme, jöhet a bosszú, a párbaj, vérfürdő, a bürökpohár…

Ahogyan a szinopszisban is olvasható, az előadás koncepcióját, szellemiségét Jan Kott lengyel filosz és Shakespeare-kutató tanulmánya ihlette, aminek egyik fő megállapítása, hogy “…Hamlet olyan, mint a szivacs, ha nem stilizálva, muzeálisan játsszák, nyomban magába szívja az adott kort, mindenestül.” Alföldi Róbert rendezéseit gyakorlatban is ismerők tudják, hogy tőle nem várhat senki “muzeális” előadást, na persze, hogy ez sem az. Már az első két-három jelenet szélsőséges dinamikája is elementáris erővel hat a nézőre, őrülten erős színpadi effektusok szögezik őket székükbe. Modern, de időtlen előadást lát a néző: Marcellus és a többiek egy már üres, lebontás előtt álló színházhoz érnek őrjáratukban, unalmukban és a hecc kedvéért betörnek, s itt látják meg majd először az öreg Hamlet szellemét. Egy hajdan csillogó, fényűző épület szánalmas romjaiban bóklászunk: Jártál már színházban? – kérdi az egyik. Már nem is fogsz! – vágja rá röhögve a másik. Ismerős, nagyon ismerős ez. Egy hajdan csillogó, gazdag államban kergeti Hamlet annak szellemét, de nem talál mást mint a rothadás bűzét. De amúgy nincs agyonaktualizálva a klasszikus történet, néhány ki- és beszólás mindössze, melyek felhangjait értjük, akad néhány konkrét gesztus is, mintegy elidegenítés-, illetve globalizálásképpen, de ennyi egy “poros” Branagh-verzióban is van. A szereplők öltöny-nyakkendőben, illetve szolid kiskosztümben játszanak, csupán a csúnya véget érő Ofélia bohókás ruhácskája hoz valami színt, Hamlet ironikus finálébeli ön-divatbemutatójáról nem szólva. A díszlet modelljét bármelyik közönséges építkezésen megcsodálhatjuk (a rátalálás, az értelmezés és a beépítés ötlete viszont Menczel Róbert agyát dicséri). Ezek mind azonban egy kortárs, mai színpadon nem kelthetnek feltűnést formabontásukkal. A történet Shakespeare-é, ő írta meg így, ilyennek. Nádasdy remek magyarításának apróbb változásai a lényegen nem változtatnak, Alföldi Hamletje így egy ízig-vérig mai, friss és ropogós, élő és lélegző, aktuális és érvényes, azonban nem minden áron vulgarizáló, ki- és beszólogató Hamlet. Ki merem jelenteni, hogy nagyon erős, korszakos előadás, annak ellenére, ám nem éppen azért, mert tragédián ennyit tán még sohasem nevettem.

Az átgondolt rendezői koncepció és az ennek megfelelő rendezés mellett persze ehhez elsősorban egy méltó Hamlet kell, aki Szabó Kimmel Tamás személyében meg is találtatott. Olyan pöpec dán királyfit dob fel a színpadra (Színpad… ez is egy érdekes helyzet itt, vö: “Színház az egész világ…”), hogy le a kalappal előtte. Az előadás szelleméhez illően ő a mai, kortárs Hamlet. Nem az a közhelyes tépelődő, mélázó fajta. Vannak indulatai. Kifejezetten dühös és utálja, hogy ez az egész córesz rászakadt, de azt is, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Ezért válik a végére kattant pszichopatává, aki mindent elsöprő, halálos őrjöngésben tisztítja meg a teret a győzelmesen bevonuló, csendesen somolygó ellenlábas Fortinbras előtt (akiben kétségünk nincs, hogy végérvényesen beköszönt a sötétség kora). Szabó Kimmel féktelen energiával tolja végig a színpadon a drámairodalom egyik legnagyobb férfiszerepét, és ezt saját pályáján is óriásit fejlődve, agyban, szívben és lábban egyaránt remekül bírja. Alakítása azonban nem csupán lenyűgöző fizikai teljesítmény, hiszen az első sorokat égeti mélyen átélt izzásában, de szuggesztivitása lejön az óriás csillár mellől is. Vibrál tőle az egész tér. Nagy alakítás, a legnagyobbakhoz méltó. Más, de mégis igazi Hamlet. Makranczi Zalán Claudius királya ösztövér, szemlátomást rosszindulatú, kétszínű figura, nettó politikus-fazon, annak minden közhelyesen negatív jellemvonásával. Pozitív nincs is – viszont a figura épp így pontos ide. Söptei Andrea a bemutató előtt két nappal ugrott be Gertrúd anyakirálynő szerepébe (Básti Juli megbetegedése miatt), ennek ellenére komplett karaktert mutat: hajdan szebb időket látott, azonban a hatalom langymeleg páholyához tíz körmével ragaszkodó, elveit, érzelmeit némi vívódás után könnyen feladó feslett nőszemélyt. A finálé alatt mutatott “szétcsúszása” egyszerre groteszk, szomorú és nevetségesen igazi. Poloniusnak, Claudius kancellárjának, Ofélia és Laertes apjának szerepében Rába Roland néhány frenetikus jelenéssel ajándékozza meg a nézőt. Felfogásában Polonius kisszerű, kiskaliberű, ám tehetségét jóval meghaladó pozícióba jutott csinovnyik, sajnos, ismerjük jól a figurát a mindennapi bürokráciából. Ám éppen ezért esik olyan jól kinevetni – nem kis meglepetés, hogy éppen egy Hamletben. Egy “muzeális” előadásban természetesen rengeteg lenne, itt azonban a helyén van. Laertes (Szatory Dávid) korából adódóan nem volt katona, viszont így picit hülyén áll a kezében az AMD. Amúgy teszi a dolgát korrekten, ahogyan Rosencrantz (Marton Róbert), Guildenstern (Hevér Gábor), Marcellus (Fehér Tibor), Bernardo (Farkas Dénes), Horatio (Mátyássy Bence) is. Fortinbras néhány mondatában László Attila hűvös volt és félelmet keltő. Ofélia szerepében igyekszik Radnay Csilla, a szerep nem ad igazán teret árnyaltabb karakterépítésre. Kedves lány, aki beletörődve sorsába vár Hamletre, aztán megesik vele, ami megesik, minek okán megőrül. Nem róla szól a darab. Az őrület-jelenet “dalválasztása” elsőre engem meghökkentett (amiről persze nem ő tehet, hanem Alföldi), de aztán, végül is, miért ne? – gondolom én. A macival együtt jó volt, és végül is, nem lógott ki az előadás egészéből. Znamenák István és Hollósi Frigyes sírásói látszólag bumfordi bohócok, de valójában kétségtelenül a világ sírásói ők, a Mindenható szorgos cselédei. Nagy Mari és László Zsolt hozza az előadás egyik legmegkapóbb jelenetét, mint Színésznő és Színész (László Zsolt jelenik meg Szellemként is ), amikor megérkeznek az üres, bontásfélben lévő színházba, rongyosan, megalázottan, akkor sokan nyúltak zsebkendőjükért. Amikor viszont (a “hatóság” felkérésére) bele, visszazökkennek szerepükbe, fény gyúl, virágok nyílnak, és diadalt ül a szépség. Az ilyen pillanatokért érdemes színházba járni. És az olyan előadásokért, mint ez a Hamlet, itt, ni.

(A képek a színház honlapjáról származnak.)